Tartalom

• Könyvészeti adatok

 

• Előszó

 

• Ahol a Dél-Nyírség és az Érmellék találkozik

 

• A Csirék faluja

 

• Bocskai angyalai

 

• Török előtt, török után

 

• Az idők fordulása

 

• Felemás polgári átalakulás

 

• Trianon árnyékában

 

• A periféria perifériáján

 

• Méltóságosok, tekintetesek, nemzetesek

 

• Álmosd és a Kölcseyek

 

• Birtokosok, napszámosok, iparosok

 

• A hit és tudás szolgálói

 

• Fűben, fában orvosság

 

• Hétköznapi varázslások

 

• Épített örökség

 

• Források

 

• Függelék

 

• Összefoglaló

 

• Summary

 

• Zusammenfassung

Zusammenfassung

Almosd liegt am östlichen Rande des Komitats Hajdú-Bihar, in der Nähe der Grenze zu Rumänien. Vom Komitatssitz ist der Ort 34 Km weit entfernt. Ihre periphere Lage ergibt sich einerseits aus der Nähe der Staatsgrenze, andererseits aus der Tatsache, dass sie keine Eisenbahnverbindung hat. Der nordwestliche Teil des Dorfgebiets gehört zum südlichen Teil der Region Nyírség, hier gibt es Sandboden, der südöstliche Teil dagegen hat Löss und ist Teil der Region Érmellék.

 

Als Bestandteil der Gegend Erdőspuszták wurde 1988 das Naturschutzgebiet Hajdúság (Hajdúsági Tájvédelmi Körzet) ins Leben gerufen. Im Tal des Baches Kék-Kálló, der das Gebiet zwischen Bagamér und Álmos vom Norden nach Süden durchfließt, liegt das sog. Daruláp, eines der schönsten Moorgebieten mit Birken. In der Nähe der Siedlung liegt der 50 Morgen große künstliche Stausee Álmosd-Kokad.

 

Schriftliche Quellen belegen die Existenz des Ortes seit dem 13. Jahrhundert. Vor dem Tatarensturm war es das Dorf des Geschlechtes Ákos, das unter den landnehmenden Magyaren war. Drei Jahrhunderte lang gab die Familie Csire von Álmosd den Grundbesitzer der Ortschaft. Seit Mitte des 16. Jahrhunderts war Álmosd ein typisches Dorf des Kleinadels. In den 1530er Jahren nahmen die Einwohner die kalvinistische Konfession an. Nach 1566 steht der Name der Siedlung unter den Namen der Orte, die auch an die Türken Steuer zahlen mussten.

 

In der ungarischen Geschichte ist Álmosd als Schauplatz der ersten siegreichen Schlacht im Freiheitskampf unter der Führung von István Bocskai (15. Oktober 1604) bekannt . In der Fachliteratur wird Álmosd zu den Dörfern gerechnet, die Heidukensiedlung mit privatem Grundbesitzer waren. 1692 wird berichtet, dass die Ortschaft seit 30 Jahren unbewohnt sei. Es ist aber anzunehmen, dass das Leben im Ort doch weiterging. In den Registern des 18. Jahrhunderts wird Álmosd regelmäßig aufgeführt, die Leibeigenen waren in ihrer Niederlassung frei. 1715 werden 19 freie Leibeigenen drei Beisassen, 1720 41 Taxalisten und 1728 35 bewohnte Höfe registriert. 1742–43 wütete eine Pestepidemie, der etwa ein Drittel der damaligen Bevölkerung (417 Personen) zum Opfer fiel.

 

Die kalvinistische Kirche des Dorfes war auch finanziell immer stärker, 1720 war sie schon Legationsort des Kalvinistischen Kollegiums von Debrecen. Von 1765 an stand an der Spitze der Kirche ein gewählter Rat. Neben den Kalvinisten, die bis heute der Mehrheit der Bevölkerung ausmachen, spielten nach den Angaben der unter der Herrschaft von Joseph II durchgeführten Volkszählung die griechisch-katholischen Einwohner (273 Personen) eine große Rolle. Die Zahl der jüdischen Bewohner war überraschend hoch (in 39 Haushalten lebten 187 Personen). In der ersten Hälfte des 19. Jahrhunderts hatten sie schon eine eigene Synagoge. Die Präsenz der griechisch-katholischen Bevölkerung ist wahrscheinlich auf die Zeit nach der Pestepiedemie zurückzuführen. Aus Kárpátalja und der nördlichen Berglandschaft in Siebenbürgen kamen rumänische und ruthenische Siedler, die sich im später Oláhfalu genannten Ortsteil niederließen. Ihre Assimilation ging schnell voran. 1810 wurde die griechisch-katholische Gemeinde namentliche registriert. Es wurden 45 rumänische und fünf ruthenische Familien (zusammen 257 Personen) erwähnt. Die Namen der Priester wurden seit 1780 aufgezeichnet. Ihre Kirche konnte um 1850 herum aufgebaut werden.

 

Das gesellschaftliche Leben trug die Merkmale des Kleinadels. An der Spitze der Hierarchie standen die Grundbesitzer. Sie hatten darüber hinaus, dass sie ein eigenes Allodium hatten, während des Compessoratus in der Aufteilung der im gemeinsamen Besitz befindlichen Felder, der Abgaben der Leibeigenen und in der Verwertung der Wälder, Wiesen und Weiden usw. eine wichtige Rolle. Dank ihres Vermögens unterstützten sie auch die Kirche im Ort.

 

Eine bedeutende Schicht stellten die Taxalisten dar. Sie waren Adelige, die keinen Grundbesitz hatten, und auf dem Gut eines der Grundbesitzer im Ort lebten, dafür zahlten sie die Taxe. In ihrer Lebensweise, in ihrer Kleidung unterschieden sie sich kaum von den Bauern, ihr Selbstbewusstsein als Adelige war dagegen recht groß. Einige von ihnen waren auch Handwerker, andere spielten in den untersten Instanzen der Verwaltung und der Politik eine Rolle. 1847 wurden zu den Wahlen der Abgeordneten die Wähler registriert, in Álmosd standen 189 Adelige in den Registern (Grundbesitzer, Armalisten zusammen). Wenn die nicht wahlberechtigten Familienmitglieder (Ehefrau, Kinder) dazu gerechnet werden, stellt es sich heraus, dass unter den 1723 Einwohnern die Adeligen eine hohe Zahl hatten.

 

Die Ortsverwaltung übernahmen zwei halbe Ratsversammlungen. Das bedeutet, dass zwei Organisationen mit einer kleineren Mitgliedschaft gewählt wurden (eine für die Bauern, die anderen für die Adeligen), in bestimmten gemeinsamen Angelegenheiten trafen sie die Entscheidung zusammen. Die Lage war noch komplizierter, da die Juden sich einen Richter wählten, der in inneren Angelegenheiten der jüdischen Gemeinde zu entscheiden hatte. In der Justiz hatten wiederum die Adeligen einen eigenen Richter, genauso wie das übrige Dorf seinen eigenen. Die feudale Macht verkörperte das Patrimonialgericht, wo die Grundbesitzer die Urteile fällten.

 

Unter den Grundbesitzern tauchen Mitglieder vieler berühmten Familien auf, unter anderem die Familie Kölcsey, deren Kurie wegen Ferenc Kölcsey, dem berühmten Dichter zu einem Wallfahrtsort wurde. Er verbrachte seine Kindheit hier und lebte zwischen 1812-15 wieder im Dorf. Imre Péchy, ein Funktionar des Kalvinistischen Kollegiums von Debrecen wohnte auch im Ort. Es könnten noch die Familien Fráter, Csanády, Sombory und Miskolczy erwähnt werden. Mit dem Namen von József Chernel, einem berühmten Grundbesitzer des Dorfes ist die Gründung des ersten Kindergartens verbunden. Mit dieser Institution war auch das Lebenswerk von Endre Szabó, dem ausgezeichneten Schriftsteller im Bereich der Pädagogik verbunden. Er gründete sogar eine Redaktion im Dorf und startete eine landesweit bekannte erziehungspädagogische Zeitschrift.

 

Die kalvinistische Schule von Álmosd gehörte zum Kollegium von Debrecen. Die Kirchen, besonders die kalvinistische, spielten eine große Rolle im Leben des Dorfes. Das große Ansehen und die guten kirchlichen Beziehungen der Grundbesitzer trugen dazu bei, dass viele Versammlungen der Kirche hier abgehalten wurden, besonders im 19. Jahrhundert. Im Dezember 1804 wurde hier unter der Leitung von Ézsaiás Budai das Ratio Institutionis von Álmosd verfasst, das im Unterrichtswesen des Kollegiums in Debrecen ein neues Kapitel eröffnete.

 

Nach dem Friedensabkommen von Trianon verlor Álmosd seine Bedeutung und wurde zu einem Grenzdorf. Die schlechten Straßen, das Fehlen der Eisenbahnverbindung, die große Entfernung von den Städten und nicht zuletzt die einseitige landwirtschaftlichen Produktion trugen dazu bei, dass die kulturell und geschichtlich bedeutende Ortschaft immer mehr in eine benachteiligte Situation geriet. In den 1950er Jahren begann eine abnehmende Tendenz in der Einwohnerzahl, die sich nach der Organisation der Landesproduktionsgenossenschaft beschleunigte.

 

Jahrhundertelang wurde Álmosd durch die ungünstigen Besitzverhältnisse charakterisiert. Nach der Leibeigenenbefreiung waren von dem etwa 8000 Morgen großen Gebiet 1117 im Besitz der Bauer, der Rest war das Allodium der Grundbesitzer. Die Ausgliederung erfolgte 1838. Bis in die 1900er Jahre wurde die dreigängige Ackerwirtschaft praktiziert. Jahrhundertelang spielte die Landwirtschaft, vor allem der Pflanzenanbau die maßgebende Rolle. Vor allem Weizen, Mais und Futterpflanzen wurden angebaut. Von dem 18. Jahrhundert an war auch der Tabakanbau bedeutend. Seit den 1960er Jahren spielt das Gemüse, besonders der Meerrettich eine große Rolle.

 

Das Naturschutzgebiet, die schöne Landschaft, die zahlreichen Baudenkmäler, darunter auch die spätmittelalterliche, mit einer befestigten Mauer umgebene Kirche, die klassizistischen Kurien der Familien Kölcsey und Miskolczy, die Bauernhäuser, die Ausstellungsorte, die Denkmäler und das die Volksarchitektur aufzeigende Ortsbild prädestinieren Álmosd dazu, ein wichtiger Punkt des Fremdenverkehrs in Bihar zu werden.

Összefoglaló

A község Hajdú-Bihar megye keleti peremén, a román határ közvetlen közelében fekszik, a megyeszékhelytől 34 kilométer távolságra. A határ menti fekvés mellett perifériális helyzetét fokozza, a vasútvonal hiánya. A falu határának északnyugati része a homokos talajú Dél-Nyírséghez, déli, délkeleti része a löszös Érmellékhez tartozik.

 

Az Erdőspuszták néven is emlegetett táj részeként 1988-ban létrehozták a Hajdúsági Tájvédelmi körzetet, melynek a Bagamér – Álmosd határát északról dél felé átszelő Kék-Kálló ér völgyében van a tájvédelmi körzet egyik legszebb nyírlápja, a Daruláp, számos növényi ritkasággal. A település közelében ötven hektár vízfelületű mesterséges tó fekszik, az Álmosd-Kokad víztároló.

 

A település létezésére a XIII. századtól kezdve találunk írásos adatokat. A tatárjárás előtt a Biharban ősfoglaló Ákos nemzetség faluja volt. A település földesurai három évszázadon keresztül az Álmosdi Csire család tagjai voltak, a leányági örökösök mellett. A XVI. század közepétől Álmosd jellegzetes kisnemesi településsé válik. Az 1530-as években lakói a kálvini reformációt fogadták el. 1566 után az oszmán hatalomnak is adózó bihari települések sorában találjuk.

 

Álmosd neve a magyar történelemben Bocskai István szabadságharcának első győztes csatája helyszíneként ismeretes (1604. október 15.) A települést a szakirodalom a magánföldesúri hajdútelepülések között tartja számon. Bár 1692-ben már harminc éve lakatlannak mondják a török dúlások következtében, valószínű azonban, hogy az élet folytonossága nem szakadhatott meg teljesen. Rendszeresen szerepel a XVIII. századi összeírásokban, a jobbágytársadalom jogállása szabadmenetelű. 1715-ben 19 szabadmenetelűt és három zsellért, 1720-ban 41 taksást vettek számba, 1728-ban 35 lakott telket írtak össze. 1742-43-ban becsült lakosságának megközelítőleg egyharmada (417 fő) esett a pestisjárvány áldozatául.

 

Egyre erősödő, anyagiakban is gyarapodó református egyházát 1720-ban a Debreceni Református Kollégium legációs helyei között tartják számon. 1748-tól fellelhetők anyakönyvei, 1765-től a református egyház élén választott eklézsiai tanács áll. A település életében napjainkig túlnyomó többséget alkotó reformátusok mellett számottevő volt már a II. József féle népszámlálás adatai szerint az önálló anyaegyházat alkotó görög katolikusok száma (273 fő) és meglepően magas a településen élő izraelita népesség is (39 háztartásban 187 fő). A XIX. század első felében már volt zsinagógájuk is. A görög katolikusság megjelenése a faluban valószínűsíthetően a XVIII. században a nagy pestisjárványt követő időre tehető, a Kárpátaljáról és az észak erdélyi hegyvidékről történő román, ruszin bevándorlók révén, akik a település Oláhfalunak elkeresztelt részén telepedtek meg. Asszimilációjuk hamar bekövetkezett. A görög katolikus egyház híveinek név szerinti összeírásban 1810-ben 45 valach (román) és öt ruthén család névszerint összeírását találjuk 257 fős lélekszámmal. Álmosdi egyházuk papjainak névsora 1780-tól ismeretes. Templomuk felépültét 1850 tájára teszik.

 

Álmosd, mint jellegzetes kisnemesi település társadalmi életének minden területén hordozta az ebből eredő sajátosságokat. A társadalmi hierarchia élén az örökös földesurak álltak. Saját majorságuk mellett meghatározó szerepük volt a nemesi közbirtokosság (compossesoratus) fennállása idején az osztatlan közös tulajdonban lévő úrbéres telkek, jobbágyszolgáltatások, erdő, rét, legelő, regálé jog haszonvételeinek felosztásában. Vagyonuk révén ők voltak a helyi egyház fő támogatói is.

 

Mellettük rendkívül jelentős réteget képviseltek a taksás nemesek, armalista nemesek, akik nem bírtak saját földtulajdonnal, a falu valamelyik földesurának telkén éltek, melyért taksát fizettek. Ezek többségének életmódja, öltözködése nem sokban különbözött a parasztságtól, nem úgy nemesi öntudatuk. Voltak, akik iparral foglalkoztak, számosan közülük a politikai, közigazgatási élet alsó színterein játszottak szerepet. 1847. évi követválasztásra összeírt szavazó népesség lajstromában Álmosdon 189 nemes nevét találjuk (földesurak, armalista nemesek együtt). Ha ehhez hozzávesszük a szavazati joggal nem rendelkező kiskorúakat és a családok nőtagjait, az 1723 fős lakosság nemesi renden lévő tagjai meglehetősen magas arányt képviselnek.

 

A település világi ügyeinek intézésére kétfél- tanács működött. Ez azt jelentette, hogy a helységben két fél-, szűkített létszámú tanácsot szerveztek: a nemtelenek vagyis a parasztközség számára és a nemesek számára, melyek bizonyos közös érdekeket illetően együtt hozták meg a határozataikat. A sajátos álmosdi helyzetet tovább árnyalta, hogy a XIX. század első harmadában a jelentős számú zsidóság belső, egymás közti ügyeinek intézésére külön zsidó bírót választott. Az igazságszolgáltatás terén a nemesek felett a nemesek hadnagya, a parasztközösség tagjai felett a bíró ítélkezett kisebb horderejű ügyekben. Az igazságszolgáltatás fontos szerveként működött a településen a feudális hatalmat megtestesítő úriszék, ahol a földesurak bíráskodtak.

 

Számos jelentős, nagy nevű történelmi család tagjait találjuk birtokosai között, többek között a Kölcseyeket, akiknek kúriája a gyermekkorát, majd 1812–15 között ifjú éveiben újra e falak között élő Kölcsey Ferenc révén nemzeti zarándokhely lett. Itt élt Péchy Imre a Tiszántúli Református Egyházkerület és a Debreceni Kollégium főgondnoka, de említhetjük a Frátereket, Csanádyakat, Somboryakat, a Miskolczy család tagjait is. Chernel Józsefnek, a falu jelentős birtokosának köszönhető a kisdedóvás korai szakaszában létrehozott kisdedóvóintézet (óvoda) felállítása. Ehhez az intézményhez kötődött a magyar óvodai nevelés egyik korai reformerének, a kiváló pedagógiai írónak Szabó Endrének munkássága is, aki a településen működtetett szerkesztőség révén országos jelentőségű óvodapedagógiai folyóiratot is indított.

 

A település református iskolája a Debreceni kollégium partikulájaként működött. Az egyházaknak, különösen a meghatározó jelentőségű reformátusság révén nagy szerepe volt. A helyi földesurak nagy tekintélye, kiterjedt külső kapcsolatai révén számos nagy jelentőségű értekezlet, egyházkerületi gyűlés színhelye volt Álmosd, főként a XIX. század során. 1804. decemberében itt fogalmazták meg Budai Ézsaiás vezetésével az Álmosdi Ratio Institutionist, a Debreceni Kollégium oktatásában új korszakot nyitó tanrendszert.

 

A Trianoni békeszerződést követően Álmosd Csonka-Bihar vármegye határszéli perifériális települése lett. Az elmaradott útviszonyok, a vasút hiánya, a városoktól való távolság, az egyoldalú mezőgazdasági termelés következtében a jelentős történelmi múlttal, kulturális hagyományokkal rendelkező település egyre hátrányosabb helyzetbe került. Az 1950-es években megindult lélekszámcsökkenés, a tsz-szervezés után felgyorsult, hátrányos helyzete állandósult.

 

A falut évszázadokon keresztül a rendkívül egészségtelen birtokstruktúra jellemezte. A jobbágyfelszabadítás után a nyolcezer holdas határból 1117 hold volt a paraszti birtok, a többi földesúri majorság. A határ tagosítása 1838-ban ment végbe. Az 1900-as évekig a háromfordulós határhasználat volt a jellemző: őszi – tavaszi – ugar. Álmosd gazdálkodásának meghatározó ága évszázadokon keresztül a mezőgazdaság, ezen belül is a növénytermesztés volt. Főként búzát, kukoricát, takarmánynövényeket termeltek. A XVIII. századtól kezdve jelentős volt dohánytermesztése. Az Érmellék részeként már a török időkben is számottevő szőlőkultúrával bírt. Az 1960-as évektől egyre jelentősebbé vált zöldségtermesztése, az utóbbi évtizedekben pedig tormatermelése.

 

A település védett természeti értékei, táji szépsége, számos műemléke révén, melyek között későközépkori, erődített körítésfallal védett temploma, a Kölcseyek, Miskolczyak klasszicista kúriája mellett számos parasztháza és kisnemesi kúriája, kiállítóhelyei, emlékművei, a hagyományos építészeti örökség és régi falukép megannyi emlékét őrző adottságai, az itt élő vendégszerető emberek mind arra predesztinálnák, hogy az idegenforgalom egyik jeles bihari állomása legyen.

Summary

The village lies on the east edge of Hajdú-Bihar county, 34 km away from the capital city of the county, in the direct vicinity of the Rumanian border. The lack of a railway system adds to its peripheral position on the border. The north-west part of the territory of the village belongs to the sandy South-Nyírség, and its south-east part to the loess covered Érmellék.

 

As part of the region, also called Erőspuszták, the Hajdúság Landscape Protection Region was established in 1988, which covers Daruláp with several rare plants, one of the most beautiful birch-moors of the landscape protection region, to be found in the valley of the Kék-Kálló brook that traverses the Bagamér-Álmosd borderline of the Region in a north-south direction. There is a pond with a fifty-hectare water surface next to the village, which is the Álmoas-Kokad water reservoir.

 

We can find written sources about the existence of the village going back to the XIII century. Before the Mongolian invasion, it had been a village owned by the Ákos dynasty, who were ancient settlers in Bihar. The members of the Álmosdi Csire family were the landowners of the settlement throughout three centuries, together with the heirs on the female side. Álmosd became a typical village owned by the small nobility at the beginning of the XVI century. In the 1530-ies, its inhabitants accepted the Calvinist reformation. After 1566, it was one of the villages of Bihar paying tax also to the Ottoman Empire.

 

The name of Álmosd is known in Hungarian history as the scene of the first victorious battle in István Bocskai's freedom fight (October 15, 1604). The settlement is recorded in literature as one of the settlements inhabited by the Heyducks under the ownership of private landlords. Although it was considered as inhabited already in 1692 after the devastation caused by the Turks, it is probable that the continuity of life in the settlement was not fully broken. It was continuously recorded in the censuses during the XVIII century, with a free status for serfs. In 1715, 19 serfs with a free status and three cotters, in 1720, 41 people working for a fixed fee, and in 1728, 35 inhabited plots of land were recorded. In 1742–43, about one third (417 persons) fell victim to the epidemic of the plague.

 

Its ever strengthening and more and more prosperous Calvinist church was recorded as one of the legation places of the Calvinist College in Debrecen in 1720. We still have its registers going back to 1748. An elected ecclesiastical council has been managing the Calvinist church since 1765. In addition to the Calvinists, predominating the life of the settlement, the number of Greek Catholics, who belonged to an independent mother-church was notable already according to the data of a census by József II (273 persons), and there is also a surprisingly high number of Israelites living in the settlement (187 persons living in 39 households). They even had a synagogue as early as in the first half of the XIX century. The appearance of the Greek Catholic religion in the village may be dated in the time period after the great plague in the XVIII century. It was imported by the Rumanian and Ruthenian settlers, who arrived from Sub-Carpathia and the North-Transylvanian mountains and settled in the part of the settlement called Oláhfalu. They became quickly assimilated. The census of the followers of the Greek Catholic religion, which recorded people by their names, contains 45 Rumanian and five Ruthenian families, and altogether 257 inhabitants in 1810. The name list of their priests serving in Álmosd has been known since 1780. Their church was built around 1850.

 

Álmosd as a typical settlement of the small nobility carried the related disadvantages in all areas of its social life. The hereditary landlords were placed at the top of its social hierarchy. They had their own manors, and played a decisive role in the distribution of the revenues from feudal land areas, services rendered by the serfs, and the use of forests, meadows, and royal lease under joint ownership during the compossesoratus. Due to their properties, they were also the main supporters of the local church.

 

The nobility also played an outstanding role, and those of them who had no land possessions of their own, lived on the plot of land of some landlord, paying a rent for it. Most of them did not differ from the peasantry in their lifestyle and way of dressing, however, they had a different consciousness of their nobility. Some of them engaged in industry, and several of them were active participants at the lower levels of politics and public administration. There were the names of 189 noblemen (landlords and patented noblemen) in the electotate list of Álmosd for the election of delegates in 1847. If the juvenile persons not having a right of vote, and the female members of the families are added, the number of the nobility among the 1723 inhabitants represented a remarkably high number.

 

There were two half-councils working on the secular affairs of the settlement. This meant that two half-councils with a reduced membership were organised in the settlement: one for those without nobility, that is the peasants, and one for the noblemen, but in some affairs of common interest, they took joint decisions. The unique situation in Álmosd was further complicated by the election of a separate Jewish judge by the significantly large Jewish population to administer their own affairs in the first third of the XIX century. In the administration of justice, the lieutenant of the nobility judged the noblemen, and the judge administered justice for the peasants in matters of lower importance. The manorial court, where landlords acted as judges, which was the symbol of feudal power, was another important organisation of justice.

 

Several significant, and renowned historical families could be found among the landlords, like Ferenc Kölcsey, who lived in the family's mansion here in his early life between 1812 and 1815, owing to whom this place became the destination of national pilgrimage. Imre Péchy, the general superintendent of the Trans-Tisza Calvinist Church District, and the Debrecen College also lived here, but mention should be made also of the members of the Fráter, Csanády, Sombory and Miskolczy families. The establishment of a kindergarten in the early days of the childcare programme could be associated with the name of József Chernel, a significant landlord of the village. The work of Endre Szabó, an early reformer of Hungarian kindergarten education, and an excellent pedagogical author was also connected to this institute. He launched a kindergarten pedagogical journal of national significance by way of his editorial house operated in the settlement.

 

The Calvinist school of the settlement operated as a particular institute of the Debrecen College. Churches, due to the significant Calvinist movement had a major role. Due to the high authority of local landlords, and their extensive network of relationships, Álmosd was the scene of several significant meetings and synods, especially during the XIX century. The Ratio Institutionist of Álmosd was formulated under the management of Ézsaiás Budai here in December 1804, which was a new epoch-marking educational system.

 

After the Trianon peace treaty, Álmosd became a peripheral, borderline settlement in Csonka-Bihar county. As a result of the underdeveloped road structure, the lack of the railway, its large distance from any cities, and the one-sided agricultural production, this historic settlement with its cultural traditions was pushed back to worse and worse situations. The reduction of its population was accelerated after the organisation of the cooperative, and the disadvantageous position of the village became permanent.

 

The village was characterised by an extremely unhealthy property structure for many centuries. After the abolition of serfdom, out of the eight thousand-hold land area, on 1117 holds there were pieces land owned by peasants, and the rest constituted the manors of landlords. The distribution of land took place in 1838. Three-course rotation was typical until the 1900-ies: autumn-spring-fallow. The dominating branch in the economy of Álmosd was agriculture, and especially plant cultivation for centuries. Mainly wheat, maize and fodder-plants were grown. It also had a significant tobacco production started in the XVIII century. As part of Érmellék, it had significant viniculture as early as in the Turkish times. Its vegetable production became significant in the 1960-ies. In recent years, the production of horseradish became outstanding.

 

The village is predestined to become a notable place of tourism by its protected natural resources, beautiful landscape, several monuments, its church surrounded with a fortified wall from the late middle ages, the classicist manor house of the Kölcsey, and Misolczy families, several peasant houses, manor houses of the small nobility, its view-points, traditional architecture, and the image of the old village, as well as the hospitality of its people.

Függelék

I. Jeles álmosdiak

 

Péchy (Pécsujfalusi) Imre. Álmosdon született, 1753. november 14-én. Apja Péchy Imre közbirtokos, a helybeli presbitérium főkurátora, anyja kóji Komáromy Anna. Tanulmányait a Debreceni Református Kollégiumban végezte 1763–72 között, majd 1773–1774-ben Késmárkon. Pesten a törvénykezési gyakorlatban képezte magát, s ügyvédi vizsgát tett. 1781– 82-ben a híres göttingeni egyetemen tanult. Hazatérte után 1783-ban Bihar megye első aljegyzőjének választották meg. Kis idő múlva főjegyző, majd 1787-től Bihar megye alispánja lett, tisztéről 1803-ban lemondván egy ideig csak a tudományoknak élt.

 

1806-ban jelent meg Pesten A magyar nyelvről a polgári és peres dolgok folytatásában című munkája. 1813-ban József főherceg alnádorrá, Ferenc császár és apostoli király 1824-ben a feudális Magyarország magas közjogi méltóságának számító septemvirré, a hétszemélyes tábla tagjává nevezte ki. Időközben több ízben képviselte Bihar vármegyét az országgyűlésen, így 1796-ban, 1802-ben, 1805-ben, 1807-ben. Pest, Pilis és Solt egyesült vármegyék 1812-ben és 1825-ben választották országgyűlési követüknek.

 

Hosszú közpályafutása alatt a református egyház kimagasló világi tisztségeket betöltő tagja volt. 1801-től 1839-ig a tiszántúli református egyházkerület és a debreceni kollégium főgondnoka. Jelentős szerepe volt a kollégium számos alapítványának megmentésében, anyagi forrásainak gyarapításában, a tanügyi albizottságok (litteraria deputatiok) létrehozásában és rendszeres működtetésükben.

 

Péchy hívta össze a nagy jelentőségű tanügyi bizottságot Álmosdra, 1804. december 27–29-én, melynek jegyzője és szellemi irányítója Budai Ézsaiás tanár volt. Az itt megfogalmazott debreceni új tanrendszer, a híres Ratio Institutionis, melyet az egyházkerület 1806-ban fogadott el, és latin nyelven nyomtatásban is kiadott 1807-ben Debrecenben új korszakot nyitott a debreceni kollégium történetében. Mégpedig egy olyan új fejlődési szakaszt, mely az oktatás tartalmában, a nevelés szellemében, a tudományos gondolkodásban, és a diákifjúság érdeklődésében egyaránt nagy átalakulást eredményezett.

 

Az álmosdi Ratio Institutionis az egész tantervet felölelte, feldolgozta az elemi, középiskolai (ahogy az Álmosdi Deputatio nevezte, a „deák Oskola”) és akadémiai oktatás rendszerét, amely a későbbi javításokkal 1849-ig érvényben maradt. A második álmosdi Litteraria Deputatio, melyet ugyancsak Péchy hívott össze 1816-ban, újabb javaslatokkal állt elő, főként a nemzeti nyelv javára. A főiskolán a latin helyett bevezetésre került a magyar nyelv használata, 1833-tól minden tudomány tanítása magyar nyelven történt, és az iskolai törvények 1834-től magyar nyelven készültek.

 

Péchy Imre sokat fáradozott a magyar tudományok fejlesztéséért. 1830-ban a Magyar Tudományos Akadémia igazgatótanácsába választotta. 1835-ben a Szent István-rend kiskeresztjét nyerte el. A magyarországi református egyházi konvent elnökeként jelentős szerepe volt annak megszilárdításában. Érdemeinek korabeli méltánylását is mutatja, hogy amikor idős korára való tekintettel le akar mondani főgondnoki tisztéről, ezt az egyházkerület nem fogadja el. 1841. április 20-án hunyt el Budapesten. A tiszántúli református egyházkerület 1841. augusztus 15-i gyűlésén gyászünnepélyt tartottak a negyvenévig szolgált és 88 évet élt főgondnok emlékezetére.

 

Péchy 1787 januárjában kötött házasságot Kis-Zellőben, Nógrád vármegyében prónai Prónay László helytartótanácsos húszesztendős leányával, Mária Magdolnával. Ezt követően a házaspár Álmosdon élt. Prónay Máriát 1721. július 1-jén a templomkert északi oldalán temettek el. Hét gyermekük született.

 

Fiuk, Ferenc, ugyancsak közpályát futott be: fiatal földbirtokosként a váradi járás esküdtje, majd császári és királyi kamarás, az 1832–36-os országgyűlésben Pest vármegye követe. Apja gondos neveltetetésben részesítette, többek között bécsi taníttatása idejére azt a nemes Madarász Dobrosi Jánost küldte ki fiával, aki korábban nagykőrösi tanár, majd jegyző volt, 1813–1839-ig pedig a debreceni kollégium jogi tanszékének professzora lett.

 

Péchy Ferenc barátja volt gróf Széchenyi István, akivel még Bécsben ismerkedett meg. Széchenyi a Hessen–Homburg huszárezred kapitányaként Diószegen szolgált az 1820-as évek elején, s többször megfordult Péchyéknél is Álmosdon ebben az időben. Álmosd, s a Péchy család tagjainak neve többször szerepel a „legnagyobb magyar” Naplójában. A diószegi századához érkezését követően, 1821. május 8-án például arról ír, hogy „Péchy Poly úr”, azaz Péchy Ferenc, mutatta be őt az alispánnak. Május 16-án a Péchy-kúriában ebédelt Széchenyi Álmosdon. Itt ismerkedett meg Péchy sógorával, az ugyancsak álmosdi földbirtokos Sombory Imrével (1784–1871), aki ekkor az érmelléki járás főszolgabírája, majd szép ívű hivatalnoki pályát futott be (a gróffal később is többször találkozott). A gróf baráti viszonyban volt Péchy Ferenc feleségével, báró Fries Franciskával is. 1823. augusztus 22-én született és 26-án keresztelt leánya, Péchy Stephanie Anna Mária keresztapjaként is gróf Széchenyi István neve olvasható az álmosdi anyakönyvben.

 

Péchy Ferenc húga, Karolina volt Kölcsey Ferenc gyermekkori játszópajtása és szerelme. 1810. november 7-én kötött házasságot Sombory Imrével, Sombory Farkas és Péchy Julianna fiával, vagyis unokatestvérével, királyi engedéllyel.

 

Az Álmosdon is birtoktesttel rendelkező Sombory Imre az 1825–27. és 1830. évi országgyűlés egyik bihari követe volt. Habsburg-barát középbirtokos, ám egyúttal a magyar nyelvharc kezdeti szakaszának résztvevője is. Az 1825. november 2-i kerületi ülésen sokak kívánságát szavakba öntve javasolta, hogy a tanítás nyelve minden közép- és főiskolában magyar legyen.

 

A szerteágazó bihari rokonsággal rendelkező Péchyek egyike Péchy Mihály (1755–1819), a neves hadmérnök, építész. Az álmosdi hagyomány a falu szülöttének tudja. Péchy Mihály a debreceni kollégiumban végzett tanulmányait követően a bécsi Genie Akadémián szerzett hadmérnöki képesítést. Látogatta a bécsi képzőművészeti akadémiát is. 1779-ben hadapródként végezte iskoláit, majd 1788-ban már mint mérnökkari főhadnagy részt vett a törökök elleni harcokban. 1809. nyarán a napóleoni háborúban Győr várának védelmére rendelték a franciák ellen. Mint mérnökkari tábornok vonult nyugalomba 1815-ben, és visszavonult Nagybánya melletti birtokára, Fejérszékre, s itt élt haláláig, családot nem alapított, utód nélkül hunyt el.

 

A katonapályára lépett Péchy Mihály építésztörekvéseinek kibontakozását álmosdi nagybátyjának fia, Péchy Imre a tiszántúli református egyházkerület főgondnoka indította el 1801-ben a debreceni kollégium új épületének megtervezésére adott megbízásával. Az ő tervei alapján épült a Debreceni Református Kollégium (1804–1816) és hazánk legnagyobb református egyházi épülete, Debrecen jelképe, a Nagytemplom is (1805– 1821) némi módosítással. Mindkettő a magyarországi klasszicista építészet kiemelkedő jelentőségű emléke.

 

Az újabb kutatások azt valószínűsítik, hogy Péchy Mihály mégsem Álmosdon született. Kun Ágota: A debreceni református Nagytemplom című, 1930-ban megjelent munkájában a bécsi Hadtörténelmi Levéltár adatai alapján közölte, hogy Pécsújfalusi Péchy Mihály 1755-ben született a Bihar megyei Ahurdsban. Minthogy e helynév a történelmi Magyarország térképén ismeretlen, így a Bihar megyei Álmosd községet vélte azonosnak közleményében a megjelölt születési hellyel, bár megjegyezte azt is, hogy Álmosdon a születési anyakönyvekben a Péchyek között Mihály nem szerepel. (Ezt jelen sorok írójának mostani kutatásai is megerősítik). Így Kun Ágota feltételezése valószínűleg nem helytálló, s azt tévesen vette át néhány Péchy munkásságával foglalkozó kutatónk is a később megjelent közleményekben, lexikonokban.

 

Sápi Lajosnak 1987-ben Péchy Mihályról megjelent írásában e feltevéssel szemben a debreceni református kollégiumi anyakönyvekben a subscribált, vagyis beiratkozott és a kollégium törvényeinek megtartására felesküdtek között 1770-ben Péchy Mihály neve mellett Fejérszék szerepel. Minthogy a beiratkozott tanulók illetőségi helyéül a bevett gyakorlat szerint a születési helyet tüntették fel, így valószínűsíthető Sápi szerint, hogy az akkor még tizenöt éves, korán árvaságra jutott Péchy Mihály is a születési helyet jegyezte be Fejérszékkel a beiratkozás alkalmával. Szüleinek, Péchy Lászlónak és Sombory Erzsébet Fejérszéken volt a családi birtoka, és Péchy Mihály is ide tért vissza nyugalomba vonulásakor. Fejérszék Szatmár megyében, Kővár mellett feküdt, Nagybányától délre, mintegy húsz kilométer távolságra. Péchy születési helyének végső tisztázására csak a további anyakönyvi kutatás tehetne pontot.

 

Gazdag és nemes lelkű, áldozatkész birtokosai voltak Álmosdnak a chernelházi Chernelek. E család jeles tagja Chernel József, az álmosdi kisdedóvó és koldusápoló intézet alapítója, akiről egy korábbi fejezetben emlékeztünk meg.

 

Születése révén kötődik Álmosdhoz a dualizmus korának egyik rendkívül termékeny, hazafias, 48-as függetlenségi párti írója, hírlapírója, Farkas Emőd (Álmosd, 1866. augusztus 10–Budapest, 1920. november 1.).

 

Apja, Farkas Balázs kisdednevelő, az 1862. márciusában megnyílt – Chernel József végakaratából létesült – álmosdi kisdedóvó intézet első vezetője volt. Anyja Tanhoffer Róza. Iskoláit Debrecenben, Ungvárott végezte. 1885–1889 között a budapesti egyetem bölcsészhallgatója volt, majd Sopronban, Rákospalotán és a budapesti állatorvosi akadémián tanított. Első írása 1883-ban jelent meg, attól kezdve sűrűn láttak napvilágot cikkei, tárcái, versei, regényes korrajzai. Dogozott többek között a Függetlenségnek, a Budapestnek, a Kis Újságnak, a Magyar Géniusznak, az A Hétnek, az Ország-világnak, az Üstökösnek, néha debreceni lapoknak is. A Botond álnév mögött is ő rejtőzött. Könyvei emléket állítanak a kurucvilágnak, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc eseményeinek, szereplőinek. Nagy tisztelője volt Petőfi Sándornak.

 

A Chernel-féle kisdedóvó vonzotta Álmosdra Szabó Endrét (Nagyoroszi, 1839. december 28–Budapest, 1913.), a magyar óvodai nevelés reformerét, pedagógiai írót. A Nógrád megyében, Szabó Lajos gazdatiszt és Szegő Zsuzsanna gyermekeként született Szabó Endre jogi tanulmányokba kezdett, majd 1865-ben elvégezte a budapesti kisdedóvó képző intézetet. Rövid ideig a balassagyarmati vagy losonci óvodában, ezt követően két esztendeig a kiskunhalasi óvodában dolgozott. 1868 nyarától a Chernel-féle álmosdi kisdedóvó „vezérlője” lett, ahogy akkoriban az óvodavezetőt nevezték.

 

Szabó a korabeli Európa legmodernebb óvodapedagógiai irányzatának – a német Friedrich Fröbel (1782–1852) tanításainak – követője és hazai terjesztője, népszerűsítője volt. Álmosdi munkásságának idején a település óvodája az országos érdeklődés középpontjába került. A kis bihari faluban szerkesztette az Alapnevelők és Szülők Lapja című óvodapedagógiai folyóiratot az Alapnevelők Országos Egylete kiadásában. (Alapnevelőknek az óvodák pedagógusait nevezték, a kifejezés Rapos Józseftől, a pesti Óvóképző Intézet igazgatójától, számos óvodapedagógiai mű szerzőjétől származik. Az elnevezést csak rövid ideig használták, nem vette át a köznyelv.)

 

A lap első száma 1870 januárjában jelent meg. A szerkesztőség Álmosdon volt, a Chernel-féle kisdedóvó intézetben (mely 1862 óta és ma is óvodaként működik), a kiadóhivatal pedig Debrecenben, a Hagyma tér 13. szám alatt. A sokszínű, tartalmas folyóirat az óvodaügy szervezeti kérdései, törvényi szabályozása mellett, külön rovatban foglalkozott fejlődés-lélektani kérdésekkel, állandó rovatot szentelt Fröbel tanításainak népszerűsítésére, rendszeres gyakorlati segítséget is adott olvasóinak: módszertani tanácsokat, gyermekverseket, játékleírásokat. Hírt adott az egyleti ügyekről, a hazai és külföldi óvodaügy eseményeiről, a pedagógiai irodalomról.

 

Szabó lapjában sürgette a kötelező óvodába járás törvényerőre emelését, ami ekkor még távoli álomnak tűnt. „Az óvoda szerintünk éppoly szükséges, mint a népiskola. Ezért a törvény kötelezzen minden községet óvodaállításra” – írta. A nők alkalmazását szorgalmazta.

 

Szabó Endre először bizonyította be a magyar pedagógiai sajtó történetében, hogy vidéken is lehet színvonalas lapot szerkeszteni. Pedig merész vállalkozás lehetett akkor lapot kiadni, amikor alig volt több mint száz óvoda Magyarországon. Népszerűségét bizonyítja, hogy sok óvodai szakemberrel levelezett, cikkeihez az ország különböző vidékeiről érkeztek hozzászólások, s szerzőként a kor legjelentősebb óvodaszakértőit is meg tudta nyerni folyóiratának. Az esztétikus megjelenésű, jó tipográfiájú, nyolcadrét formátumú lapnak első kilenc száma jelent meg Debrecenben, a Városi Könyvnyomdában, összesen 306 oldal terjedelemben. Szabó Endre egy személyben volt a szerkesztő és szerkesztőbizottság, s a lap terjedelmének hozzávetőleg 35–40 százalékát is ő írta. Egyes cikkeket saját nevével jelzett, de ő húzódik meg a Szabó bácsi, Gyermekbarát, Egy nevelő álnevek mögött is.

 

Korabeli ismertségét és elismertségét bizonyítja, hogy a kis bihari település óvodájának vezetőjeként 1870. április 10-i ülésén az Alapnevelők Országos Egyesületének központi választmánya első titkárává választotta. Augusztus 16–18. között részt vett Pesten az egyetemes néptanító-gyűlésen, ahol Kisdedóvodák s ezek viszonya a népiskolához címmel előadást is tartott. 1870 szeptemberétől már az ország egyetlen Óvóképzőjének az igazgatója Pesten. A szerkesztőséget áthelyezte Álmosdról az új munkahelyére, Pestre, a Valero u. 1. szám alá, de a folyóiratnak ezt követően több száma már nem jelent meg.

 

Még álmosdi időszakában írta meg a magyar óvodatörténet első szakmódszertani segédkönyvét, melyet Első gyakorlatok az értelem fejlesztéséhez címmel Debrecenben jelentetett meg 1870-ben, Csáthy Károly nyomdájában.

 

A könyv lényegében a korabeli óvodai környezetismereti nevelés szakmódszertani kalauza volt, az egységesebb, színvonalasabb környezetismereti oktatás-nevelés óvodai elterjesztéséhez nagyban hozzájárult. A könyv általános pedagógiai elvei ma is helytállóak. Ugyancsak Álmosdon írta meg – s Pesten jelentette meg 1871-ben – az első magyarországi, Fröbelt ismertető szakkönyvet is Vezérkönyv Fröbel Frigyes foglalkoztató eszközei használatára címmel.

 

1872-től már Kolozsvárott találjuk Szabó Endrét, ahol megszervezte az Országos Fröbel Egylet „gyermekkertésznő” képezdéjét, ahogy az óvónóképzőt nevezték akkoriban. 1878-tól a Rimaszombati Ipari Iskola igazgatójaként sokat tett a kézimunka iskolai bevezetéséért, ebben is messze megelőzve korát. 1883-tól, felhagyva a pedagógiai pályával, újságíró lett a fővárosban. Nem kevesebb mint tizennégy szakkönyvet és több száz kisebb-nagyobb cikket hagyott az utókorra. Újságírói munkássága még feltárásra vár.

 

Az éles eszű, jó tollú, kiváló szónoki képességű, tevékeny szellemű Szabó Endrét, a magyar kisdedóvásügy e reformszellemű korai vezetőjét hosszú időre méltatlanul elfelejtette pedagógiatörténetünk. 1989 decemberében, születésének százötvenedik évfordulóján rendezett emlékünnepségek keretében az általa vezetett egykori álmosdi óvoda falán emléktáblát avattak tiszteletére, melyen részt vett szülőfalujának, Nagyoroszinak a küldöttsége is.

 

Bihar megye régi nemesi családjainak egyike a Mezőtelegdi Miskolczy család. Számos kimagasló közéleti pályát befutó tagjának a neve is Álmosdhoz köthető. Az álmosdi családi tagbirtok a XIX. század elején Miskolczy Lajos (született 1775-ben) – Bihar megye táblabírája, főszolgabírája, és a báródsági nemesség kapitánya – felesége, Szodorai Szodoray Eszter révén jut a család birtokába. Majd nyolc gyermekük közül az 1845-ben kelt családi örökösödési megállapodás során Álmosdot zömmel Lajos kapja meg. Annál is inkább, hiszen Kölcsey Ferenc testvérének, Kölcsey Sámuelnek és Fényes Klárának házasságából származó leányával, Kölcsey Klárával 1835. május 17-én kötött házassága révén felesége birtokai is Álmosdhoz kötik.

 

Négy lányuk, valamint két fiuk volt (Jenő kataszteri főfelügyelő, miniszteri tanácsos, Imre budapesti orvos). Miskolczy Lajos szépen ívelő közéleti pályáját 1834-ben mint Bihar megye tiszteletbeli aljegyzője kezdte. 1837-ben első aljegyző, 1845-ben főjegyző. Az 1848-as forradalmat követő tisztújításon az érmelléki járás főszolgabírájává, majd második alispánjává választják. 1849. augusztus végéig látja el tisztségét, majd visszavonul álmosdi birtokára. Eleinte gazdálkodással foglalkozik, de az 1850-es évek végén az érmelléki református egyházmegye segédgondnokává választják meg.

 

A vármegyei élet újjáébredésével 1860-ban egyhangúlag Bihar vármegye első alispánjává választják. 1865-ben a székelyhídi választókerület képviselője. A kiegyezést követően, 1867 áprilisában megtartott tisztújítás alkalmával ismét első alispán. 1872-ben lemond, visszavonul álmosdi birtokára, de csak rövid ideig, mert 1875-ben Kraszna-, Közép-Szolnok vármegyék és Zilah szabad királyi város főispánjává nevezik ki. A következő évben már az újonnan alakult Hajdú vármegye és Debrecen szabad királyi város főispánja. 1883-ban szembetegsége miatt felmentését kérte. 1922–1923-ban unokáját, az 1874-ben Álmosdon született Miskolczy Lajost Hajdú vármegye főispáni székében találjuk.

 

Az évszázadok során Álmosdon szolgált református lelkészek között a letűnt, ellentmondásokkal terhes XX. századnak két meghatározó egyházi személyisége volt.

 

Székelyhídi Béla 1885-ben született, Majtison. A debreceni teológia elvégzése után Bojton, majd Szalócon segédlelkész, 1911-től pedig több mint négy évtizeden át, 1951-ig Álmosd református lelkésze volt. Emellett egyházmegyei jegyző, esperes. Egyházának tevékeny, gyarapító szolgálata mellett, a település közéletének is rendkívül sokoldalú vezéregyénisége volt. Ő alapította a községi Gazdakört és a Hangya szövetkezetet, mindkettőnek ügyvezető igazgatói tisztét is ellátta. Az első világháborút követően az ő kezdeményezésére az országban elsőként Álmosdon állították fel a hősök emlékszobrát. Ő volt a kezdeményezője és szervezője a Bocskai István dicsőséges álmosdi csatájának háromszázharmincadik évfordulója tiszteletére állított Bocskai-emlékmű létrehozásának is. Mint országos nevű sportember, súlydobóbajnokságot is nyert. Egyházi és polgári lapokban megjelent cikkei mellett nem sokkal halála előtt fejezte be kéziratos munkáját, melyben megírta az álmosdi református egyház történetét.

 

Zimányi József 1965-től 1990-ig állt az álmosdi református gyülekezet élén. 1917-ben született Törökszentmiklóson, hányatott, igen nehéz gyermekkor után végezte el a debreceni teológiát. Segédlelkész Munkácson, szolgál Encsencsen, missziói lelkész Kárpátalján. Sztálinnak írt levele miatt szovjetellenes izgatás vádjával letartóztatták, és 92 hónapot töltött Szibéria kényszermunkatáboraiban. 1959-ben hazatelepült Magyarországra, ahol újabb hányattatást követően Kokad, majd Álmos lelkésze lett.

 

Tűzoszlopoddal jéghegyek között – Zimányi József életútja címmel jelent meg Hargita Árpád gondozásában a Fundamentum Alapítvány gondozásában (Budapest, 1995) az a lélekbemarkolóan őszinte önéletrajzi vallomás, amelyben nemcsak egy XX. századi magyar református lelkipásztor, Zimányi József életének megrázó állomásait kísérhetjük nyomon, hanem egy teológiai távlatú történelmi bizonyságtétel részesei is lehetünk. A nagy sikerű kötet lapjain megelevenedő helyszínek között találjuk az Álmosdot, az itt megélt évtizedek krónikáját. Nyugdíjaséveiben is hétről hétre az ország különböző gyülekezeteiben végezte az evangelizációt, hirdette Isten igéjét. Több tízezer kazettás igehirdetése jutott el Ausztráliától Kanadáig, Kárpátaljától Horvátországig, a Felvidékig. Öt gyermeke közül két fia és két leánya pap lett, s Erzsébet lánya éppen az álmosdi szószéken követte őt.

 

(Kazinczy Ferenc levelezése I–XXI. Kiadta: Váczy János. Budapest, 1890–1911.; A Debreceni Református Kollégium története. Szerk.: Barcza József. Budapest, 1988.; Tóth Lőrinc: Emlékbeszéd. Akadémiai Évkönyv VI. Pest, 1845.; Újabbkori ismeretek tára VI. Pest, 1855. 3–5.; Sz. Kürti Katalin: A Református Kollégium és a képzőművészetek 1790–1848. In: Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1988. Debrecen, 1990. 249–299.; Bényei Miklós: Széchenyi István és Debrecen. Csokonai Históriai Könyvek, Debrecen, 1997.; Sass Kálmán–Kupán Árpád–Varga Árpád: Mezőtelegd története. Nagyvárad, 1996. 29., 146.; Borovszky Samu, szerk.: Bihar vármegye és Nagyvárad. Budapest, 1901. 592., 640., 659., 660.; Emődi János–Varga Árpád: Telegdi sírkövek, emléktábláblák. Függelék Mezőtelegd-Tileagd, Bihar megye, Románia történetéhez. In: Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1997–1998. Debrecen, 1999. 252., 257.; Bakó Endre: Hajdú-Bihar megye irodalmi kalauza. Debrecen, 1984. 7–11. Tűzoszlopoddal jéghegyek között. Zimányi József életútja. Szerk.: Hargita Árpád. Budapest, 1995.)

 

II. Az álmosdi református egyházközségben szolgált lelkészek névsora

 

Széki János

prédikátor

1597–?

 

Budai Mátyás

prédikátor

1633–?

 

Csengeri Péter

prédikátor

1639. június 25–?

 

Kövi Ferenc

prédikátor

1678. november 27–?

 

Makó János

prédikátor

1702–1705

 

Solymosi Péter

prédikátor

1710. november 2–?

 

Ürmendi Pál

prédikátor

1712. szeptember 28–?

 

Kolozsvári István

prédikátor

1740–?

 

Töltési Ferenc

prédikátor

1748–1749

 

Medgyesi Ferenc

prédikátor

1749. március 10–1752. február 21.

 

Makodi János

prédikátor

1752. március 12–1755. április 12.

 

Vintze Ferenc

prédikátor

1755. június 1–1755. szeptember 27.

 

Bitskei Szőke István

időközi prédikátor

1755. szeptember 27–1756.szeptember 22.

 

Vintze Ferenc

prédikátor

1756. szeptember 22–1762. március 2.

 

Sülye Komáromi Pál

prédikátor

1762. márciusától–1776. március 29.

 

Kos János

prédikátor

1776. márciusától–1790. április 19.

 

Tamási János

segédlelkész

1787. április 21.–?

 

Vernyika János

prédikátor

1790. május 29–1803. szeptember 7.

 

Virág Ádám

segédlelkész

1803–1804. április 10.

 

Sülye Komároni Pál

prédikátor

1804. április 18–1806. április 10.

 

Németh István

prédikátor

1806. április 23–1847.

 

Tatár Mihály

segédlelkész

1832–1836.

 

Matoltsi János

segédlelkész

1836–?

 

Kovács József

segédlelkész

1840. április 24–1847. április 24.

 

Kovács József

segédlelkész

1840. április 24–1847. április 24.

 

Kovács József

lelkész

1845. április 18–1850. április 24.

 

Ember József

lelkész

1850. május 5–1885. február 24.

 

Végh József

segédlelkész

1883–?

 

Bajza Antal

lelkész

1886. március 14–1900. december 31.

 

Szűcs Béla

lelkész

1901. január 20–1904. január 16.

 

Könyves Tóth Sámuel

lelkész

1904. február 21–1911.

 

Székelyhídi Béla

helyettes lelkész

1911. júniusától–1913. október 7.

 

Székelyhídi Béla

lelkész

1913. november 16 –1951. április 1.

 

Barabás Mihály

lelkész

1951. július 1–1965. február 1.

 

Zimányi József

lelkész

1965. február 1–1992. november 19.

 

Vancsainé Zimányi Erzsébet

lelkész

1992. november 19–

 

 

 

 

III. Az álmosdi görög katolikus egyházközség papjainak névsora

 

Cosma János 1780–1791

 

Bányi János 1796–1802

 

Butzurka Gergely 1802–1805

 

Kőváry Sámuel 1805–1810

 

Tóth János 1810–1816

 

Serban Gábor 1816–1817

 

Holzu Damján ?[Demenius] 1817–1820

 

Muntean Lukács 1820–1830

 

Szőts Miklós 1830–1835

 

Zsurka Basil 1835–1839

 

Popovits János 1839–1844

 

Bónyi János 1844–1854

 

Popovits János 1854–1857

 

Cretui József 1857–1864

 

Bogotai Lengyel János 1864–1867

 

Mosolygó Dániel 1867–1868

 

Darabos György 1868–1873

 

Gramma József 1873–1885

 

Szilágyi György 1885–1886

 

Popovics Aurél 1886

 

Muresian Emánuel 1886–1888

 

Nyéky László 1888–1901

 

Szeremi Viktor 1901–1917

 

Valean Teofil 1917

 

Bogotai Lengyel Kornél 1917–1922

 

Borlán János 1922–1924

 

Nádasy Béla 1924–1939

 

Miklósvölgyi József 1939

 

Timaffy Endre 1939–1946

 

Miklósvölgyi József 1946–1947

 

Gaál Gyula 1947–1969

 

Gánicz Endre 1969–1973

 

Török István 1973–1974

 

Kerékgyártó András 1974–1987

 

Dr. Melles Tivadar 1988–1991

 

Feczák László 1991–1998

 

Orosz János 1998–1999

 

Kiss Attila 1999