Hétköznapi varázslások

Számos hiedelem fűződött az emberélet fordulóihoz. Különösen gazdagnak mondható a település görög katolikus lakosságának idevonatkozó hagyománya és gyakorlata.

 

A születendő gyermek nemére úgy próbáltak következtetni, hogy szövés után a nyüstöt a viselős asszony kezébe adták, hogy szaladjon ki vele az utcára, és amilyen nemű személyt látott először elmenni az utcán, úgy tartották, olyannemű lesz a születendő gyermeke is.

 

Szülés idején a vajúdó szájába fakanalat tettek, hogy a foga ki ne hulljon.

 

Rontás ellen szülés utáni első este az ajtófélfába két kést tettek keresztbe, másik kettőt pedig az ajtó elé, hegyével felfelé, s mellé állították a seprűt, hogy az ördög be ne jöjjön, és a gyermeket ki ne cserélje.

 

Másnap a mestergerendába szúrták a késeket, a ház négy sarkába pedig keresztet vetettek kilencszer.

 

Azt tartották, hogy az ördög a kulcslyukon is be tud menni, s a gyermeket elcseréli. Ennek megakadályozására a bábaasszony a kisgyermek hüvelykujját a kulcslyukba dugta, egyre mondogatva: „Te ördög, én bizony kizárlak, kizárlak.”

 

Ugyancsak az újszülött megóvására végzett preventív cselekedetek sorába tartozott, hogy egész éjjel lámpát égettek a szobában, amíg meg nem keresztelték a kisdedet, hogy az ördög el ne cserélje.

 

Ha mégis elcserélte volna, vagy később is, ha észrevették, hogy a nehézség járja, a kicsit a fűtött kemence szája elé a kenyérsütőlapátra ültették, a kezébe egy kis csuprot adtak, meg egy kis kanalat. A gyermek a kiskanállal a csuporban csörömpölt, és állandóan mondatták vele (ha nem tudott beszélni, akkor az anyja mondta helyette): „Kiscsupor, nagycsupor.” Majd az anya megemelte a sütőlapátot, olyan mozdulatot tett, mintha a gyermeket a kemencébe akarná vetni. Erre az ördög megijedt, lekapta a gyermeket a lapátról, és visszatette helyette az anya igazi gyermekét, akit korábban elcserélt. Így került vissza az anyához az igazi gyermeke, aki egészséges lett, és nem járta többé a nehézség.

 

Az újszülött álmának megóvását szolgálta, hogy a látogató ruhájából egy kis szálat a pólyába tettek.

 

Ha a látogatóba jött asszonynak hószáma volt, vagyis menstruált, azt tudatta a gyermekágyas asszonnyal, és ingének aljával megérintették a gyermek arcát, hogy vörös kiütései ne legyenek.

 

Tyúkbelet húztak annak megállapítására, hogy a született gyermek hoszszú vagy rövid életű lesz-e. A gyermek születését követő hét napon belül az apa levágott egy tyúkot, a belét bontogatva addig húzta, míg el nem szakadt, vagy a végére nem ért. Ebből következtettek a gyermek életének folyására. Ha a bél az elején elszakadt, rövid életű lesz, ha valaki hosszú életet élt meg, erre mondták, hogy hosszú belet húztak neki.

 

Az olyan gyermeknek, akit megrontottak – állandóan sírt, és nem szopott –, szenet oltottak, vagyis égő parazsat vízbe dobtak, és a szenes vizet a fürösztőteknőbe öntötték, átlósan keresztet vetettek rá, és ebben fürdették meg a gyermeket. A fürösztővizet aztán a legközelebbi keresztúton ásott gödörbe öntötték, és elföldelték, az ásóval a tetejét alaposan megütögették. Ezt az ütögetést annak szánták, aki a gyermeket szemmel verte.

 

Ha a szemmelverés hatását a gyermeken enyhébbnek ítélték, akkor a szenet egy pohárba oltották, és a szenes vízzel a kisgyermek homlokára rajzolt keresztet is elégségesnek tartották a rontás elhárításához.

 

Nagypéntek éjjelén, amelyik lány szép akart lenni, lement a folyóvízre, és ott megmosdott. Különösen hittek a varázslat erejében a férjhez menő lányok. A különféle titkos praktikák révén igyekezték biztosítani a vágyott legény szerelmét, így a legény futott a leány után, s ismétlődött az örök törvény: „Ha előle futsz, utánad fut, ha utána futsz, előled fut.”

 

Célja elérésére a szerelmes nő semmitől sem riadt vissza. Az egyik ilyen hatásosnak tartott módszer szerint a leány kilenc tyúktojást éjfélkor kivitt a temetőbe, úgy, hogy sem menet, sem hazafelé jövet nem nézett hátra, se jobbra, se balra, csak egyenesen előre. A temetőben a tojásokat elásta egy olyan halott férfi fejfájához, akinek a keresztneve ugyanaz volt, mint az ő szerelméé. Amikor aztán azt kezdte tapasztalni, hogy a legény szerelme hidegülni kezd, hazahozott a temetőből egy-két tojást, azt más eledellel, például kolbásszal megsütötte, és ezzel megetette a férfit.

 

A leány nemi szervének vagy hónaljának szőrzetéből levágott egy keveset, azt parázson porrá égette, és a legény italába keverte vagy tésztába sütve etette meg vele. A hatás biztos volt, úgy tartották. Akárcsak, ha a szerelmes leány a saját ürülékéből egy keveset megszárított, s porrá törve fahéjjal, cukorral belesütötte a tésztába, amivel megkínálta a legényt. Hasonló célt szolgált a nő néhány csepp menstruációs vére is a legénynek felkínált ételbe-italba téve. (Ez volt a megétetés. Ha valaki nem tud szabadulni szerelmétől, arra ma is azt mondják a falubeli öregek, hogy megétették.)

 

Örökre magához kötötte szerelmesét a hiedelem szerint az a lány, aki a legény ellopott szennyes ruhadarabjának egyik felét a csizmájába vagy cipőjébe tette, a másik felét pedig a szoknyája szélébe varrta, de azt azután kimosni nem volt szabad. Ahogy a csizmájában taposta a férfitól lopott rongy felét, úgy taposta annak a szívét. Soha nem tudott tőle szabadulni, mert rontás alatt volt.

 

Egy ugyancsak elterjedt varázslás szerint a szerelmes leány a legény kapcájából lopott titokban egy darabot, amit aztán egy csuporba tett, vizet öntött rá, és valamilyen vastag ronggyal lezárva a konyha sípjába tapasztott. A hiedelem szerint a férfi szerelme úgy izzott, forrt, mint a kapcája a konyha sípjában. Háromnaponként a csuprot vízzel feltöltötte, mert a melegtől a víz elpárolgott. Tizenhárom nap letelte után a nő kivette a csuprot, egy ruhába göngyölte, és a szoba előtti küszöb alá ásta el, kívülről befelé, hogy a férfi befelé járjon hozzá és nem kifelé. Innen a mondás, ha valaki nyugtalanul vágyódik a szerelmese után: „főzik a kapcáját”.

 

Ha a nő olyan almára talált, amelyiknek kilenc szem magja volt, a magokat a férfi kabátja zsebébe tette, úgy, hogy ne vegye észre, hű maradt a férfi, legalábbis addig, míg az almamagok a zsebében voltak.

 

Hatásosnak tartották a ráolvasást is. A szerelmes nő a férfi kilenc lábnyomából felvett egy kevés port, amit egy rongyba kötve a maga ágyába tett, és ráolvasott. Kilencet számolt visszafelé, és minden szám után egy imát mondott el.

 

Ha a férfi észrevette, hogy megrontották, a rontást a hiedelem szerint úgy tudta megszüntetni, hogy napfeljötte után kimosta a kapcáját, és azt megszárította, mire harangoztak. A kapca levét egy edényben elvitte kilenc hídhoz vagy átereszhez, itt kiöntötte, de vissza nem nézhetett sem jövet, sem menet. A kapca levét úgy kellett beosztani, hogy mind a kilenc helyre egyelően jusson, mert ellenkező esetben a rontás nem szűnt meg.

 

A szerelmi varázslások, rontások mellett számtalan jóslással is megpróbálták kifürkészni a régi álmosdiak a jövendőbeli személyét. András-nap estéjén az eladó leány lefekvés előtt jól megsózott, száraz, pirított kenyeret evett, vizet azonban nem volt szabad rá innia. Éjjel álmában az a férfi kínálta meg vízzel, aki majd feleségül veszi.

 

Az a leány, aki kíváncsi volt arra, hogy milyen nevű és foglalkozású lesz a jövendőbeli férje, Luca napjától karácsonyestéig egy almából minden este egy harapást evett. Karácsony este aztán a maradék almával kiállt a kapuba, ott ette meg a többi részét, és várta, hogy milyen nevű és foglalkozású férfi jön elsőnek, mert ilyen várható leánykérőbe.

 

Számtalanszor folyamodtak a zsoltárforgatáshoz. Ez tulajdonképpen egy sok célra alkalmazható jósló eljárás volt, amelynek segítségével egyaránt kideríthető vélték a tolvaj személyét, mint azt például, hogy milyen hoszszú élete lesz valakinek. A fiatalok főként arra voltak kíváncsiak a zsoltárforgatás alkalmával, hogy a jövendőbelijüknek kiszemelt legény elveszi-e őket feleségül. Egy nagy kulcsot a zsoltárba tettek, madzaggal bele is kötötték, két leány a bal kezének mutatóujjára vette a kulcsot, és egymás után mondogatták, hogy kinek a szelleme jelenjen meg. Ha a zsoltár megfordult, a halott szelleme megjelent, köszöntötték: „Jó estét kívánok!” Ha a kulcs újra megfordult, azt jelezte, hogy fogadta a köszönést. Ezek után feltették a kérdést, amire kíváncsiak voltak. Igenlő válasz esetén a kulcs jobbra fordult, tagadó válasz esetén balra.

 

Ha valakinek a halálát akarták, kilenc tyúknak a fejét levágták, a vérét felfogták, A fejeket három kis szilkében elásták a ház ereszalján a csepegőben. Erre napjában többször is vizelni jártak, hogy minél előbb elrothadjon a tyúk feje, mert ezzel egy időben beállt a nem kívánt személy halála.

 

A halál bekövetkeztére számos előjel utalt. A legismertebb: ha a ház felett kuvik repült; vagy amelyik házra rászállt, ott, azt tartották, meghal valaki rövidesen.

 

Számos, állatokkal kapcsolatos, egyéb hiedelem is élt a faluban. Azt tartották, tarka lóval nem jó találkozni, mert szerencsétlenséget jelent. Ha útközben a lovas ember alatt megbotlott a ló, az rosszat jelentett, legokosabb volt visszafordulni, mert nagy veszteség érhette az illetőt.

 

Az állatok viselkedéséből az időjárásra is következtettek régen csakúgy, mint napjainkban. Ha a tyúk ősszel vetkezik, megfigyelik, hogy melyik testrészéről hullajtja a tollát: ha testének az elejéről, akkor korán beköszönt a tél, ha a hátuljáról, akkor csak későn.

 

Azt tartották, ha a tyúk nagyon apró tojást tojik, az szerencsétlenséget hoz a házra, ezért az épületnek háttal állva áthajították a háztetőn a szomszéd portájára, hogy elhárítsák a szerencsétlenséget.

 

Számos mágikus cselekedetet ismertek és alkalmaztak Álmosdon az állatok megóvása, szaporodásuk biztosítása érdekében is. Farsang végén, húshagyókedden mindig tyúkot vágtak régen az ünnepi ebédre. Ilyenkor a baromfi kifolyó vérét egy vászondarabba felfogták, és abból egy-egy darabot tettek tavasszal a kiscsirkék itatóvizébe, hogy egészségesek maradjanak, ne hulljanak el.

 

A kotló alá mindig páratlan számú tojást tettek. Ha azt akarták, hogy sok kakas legyen, akkor a háziasszony a tojást kalapban, ha pedig sok jércét, akkor a kötényében vitte a kotló alá.

 

A disznónak a farkából, amikor először hajtották a csürhére, levágtak egy kicsit, és az utcaajtó küszöbe alá ásták, hogy hazataláljon.

 

Ha a tehén nyugtalan volt, s mikor fejni akarták, rúgott, bőgött és nem adta le a tejet, azt mondták, megrontották, elvették a tejét. Ezért, amikor a jószág hazajött a csordáról, nem engedték be az istállóba, míg a következő műveletet el nem végezték: vettek egy kifordított női inget, azt leterítették az ól küszöbére. A tehén nyakába egy kötelet tettek, ezt bal felől, bal kézzel megfogták, és az ól küszöbére leterített női ingen a tehenet kilencszer keresztülvezették. Ezután a jászolhoz kötötték, és a női inget kilencszer a hátán, hasán keresztülhúzták. Majd egy kifordított liszteszsákot az inggel együtt a hátára terítettek, és a tehenet vesszővel jól elverték. A gonosz ember, aki a tehén tejét elvitte, megjelent a háznál. Valamilyen ürüggyel valamit kölcsönkért. De nem adtak neki semmit, mert akkor a tej újból elment volna. Így tudták meg, hogy ki a felelős a rontásért.

 

A tejhaszon biztosítására ellés után az első kifejt tejjel a kutat kilencszer körbejárták, miközben mondogatták: „Ezt a tejet senki el ne vigye, ezt a tejet senki el ne vigye.” Ezt követően a tejet megitatták a tehénnel.

 

Az ellés utáni napokban készített gulásztából (forraláskor összement tej) kóstolót vittek a szomszédoknak, rokonoknak, akik a kiürített edényt tiszta vízzel teleöntve adták vissza. Otthon ezt a vizet a gazdasszony megitatta a tehénnel, hogy annyi teje legyen, mint a víz. Volt, aki a vizet az istálló tetejére öntötte, hogy úgy csurogjon a tej, mint a tetőről a víz esőzéskor.