Birtokosok, napszámosok, iparosok

Álmosd gazdálkodásának meghatározó ágazata évszázadokon át a földművelés volt, ezen belül is a növénytermesztés. Erdőnek rendkívül szűkében volt a település. A határ homoki részén a néphagyomány szerint Bocskai hajdú vitézei által telepített tölgyerdő révén szerepet játszó makkoltatás a XIX. század első felében az erdőterület kiirtása miatt megszűnt. A szőlőterületek művelése és jelentősége is változott az idők folyamán. A török időkben az 1692-es összeírás is jó minőségűnek mondja az egyébként néptelen település szőlőjét, amely az azt követő időkben is számottevő volt.

 

 

Álmosdon a két világháború között is megmaradt a nagybirtokok meghatározó szerepe s másik jellemzőként a nagyon csekély földterülettel bíró szegényparasztok magas száma. A birtokaprózódás következtében megnövekedett öt–ötven holdas kategóriába tartozók is átlagosan csak 12,6 katasztrális holdat birtokoltak, ami azt jelentette, hogy sokan inkább az alsó határhoz közelítvén nem voltak képesek a családi szükséglet kielégítésére, s ők is tartósan vagy ideiglenesen napszámos- és részes munkák végzésére kényszerültek.

 

 

A száz katasztrális holdon felüli birtokok ekkor a következők voltak: Miskolczy Jenő (105 katasztrális hold), vitéz László Miklós (111 katasztrális hold), Balkó Pál (129 katasztrális hold), Horváth Margit (137 katasztrális hold), Farkas Gáborné (138 katasztrális hold), Nagy Lajos (158 katasztrális hold), Nagy Móric (204 katasztrális hold), Fráter Imréné (272 katasztrális hold), Álmosdi Legeltetési Társulat (610 katasztrális hold), Bay Sándor (677 katasztrális hold)

 

A falura egészen az 1900-as évekig a háromfordulós határhasználat volt a jellemző: őszi– tavaszi–ugar. Ez utóbbi legeltetési célokat is szolgált. A XIX–XX. század fordulóját követően az üres ugar megszűnt, felváltotta az úgynevezett zöld ugar. Az őszi forduló veteménye a búza, rozs, a tavaszié a kukorica, burgonya, tavaszi árpa, zab.

 

 

A 31 864 mázsa takarmánynövényen belül a legtöbb a csalamádé (9 879 mázsa), a zabosbükköny (5558 mázsa), takarmányrépa (7576 mázsa), takarmánytök (3 287 mázsa), tavaszi bükköny (1494 mázsa), lucerna (1272 mázsa). A többi takarmánynövény: őszi- tavaszi árpa, zab, őszi bükköny, lóhere, bíborhere. Termesztettek még kölest, lencsét, kendert, mákot, napraforgót. Dohánytermesztést csak a száz holdon felüli nagybirtokokon folytattak ekkor. A dohányművelés már a XVIII. századi adatok szerint is jelentősnek volt mondható Álmosdon.

 

Az 1930-as évek közepén történtek kísérletek ipari növények meghonosítására. 1935-ben például 51 holdon vetettek lent, főleg a magjáért termelték. Az intenzívebb talajművelés, a nagyobb arányú gépesítés igénye azonban korlátot szabott az effajta törekvéseknek.

 

A zöldségféléket a falu közepén keresztül húzódó rétes helyeken, a kertek alatt termeli ma is a lakosság, akárcsak korábban. A falu déli peremén még a XIX. század elején is volt külön káposztáskert, amelyet egykori birtokosa, Chernel József házhely céljára jobbágyainak, zselléreinek adott át.

 

A szántóföldi zöldségtermelés viszonylag újabb keletűnek mondható. Különösen jelentős a tormatermelés. Álmosd is része annak a Magyarországon egyedülálló nagyarányú torma-árutermelésnek, mely a környék néhány településén (Bagamér, Újléta, Vámospércs) kialakult.

 

Álmosd mint az érmelléki hegyek alatti síkságon fekvő település jelentős szőlő- bortermelő hagyományokkal rendelkezett, amint már fentebb utaltunk rá. Egy hajdani álmosdi feljegyzés azt is fontosnak tartotta megörökíteni, hogy az 1834-es év „…borra nézve olly ritka esztendő, hogy illyet talán egész század sem állít elő. A szőlő jókor kezdett érni, és jól meg ért, ép, egészséges, minden rothadás nélkül. Bor lett igen jó és igen bőven. A szőlő szem leves, t[elje]s mustbol állott, egy szőllő szemben két magnál több ritkába találtatott. Ami még különösebbé teszi ezt az esztendőt, az – hogy az egész országban mindenütt a rendin tul bőv termés volt, mind a hegyeken mind a szőllős kertekben, és bor jó és oltso. Nem volt elegendő edény a bor bé szűrésére, egy hordót egy más hordóért meg töltöttek.”

Az érmelléki szőlők pusztulását mutatja, hogy 1882-ben a falu határának művelési ágak szerinti megoszlásában az egy katasztrális holdat sem éri el már a szőlőterület. 1888-ban még szántóföld szerepel a Szőlőskert művelési besorolásában. De a nagyarányú telepítésnek köszönhetően 1895-ben nagysága ismét 66 katasztrális holdat tesz ki, 1913-ban pedig már 334-et. Ezt a jelentős módosulást elősegítette a gróf Zay-féle homoki birtok felparcellázása, melyet tulajdonosaik szőlővel telepítettek be. Így jöttek létre az Öreg szőlőskert mellett a Bocskai, Nagy-ludasi, Kis-ludasi szőlőskertek, majd a Hunyadi, Nemes és Dóka-kerti szőlők.

 

A garádgyával körülvett zárt szőlőskertek belső ügyeit, a gazdálkodást, a különböző szőlőbetegségek elleni védekezés összehangolását a birtokosok közössége, az úgynevezett hegyközség intézte. Függött ugyan a törvényhatóságtól, mégis sok kérdésben önálló joggal rendelkezett, önálló szervezeti életet élt 1950-ig. Az álmosdi hegyközség 37 pontba foglalt rendtartása 1896. augusztus 10-én kelt.

 

Az érmelléki szőlőművelés szempontjából nagy jelentősége volt a bihardiószegi vincellériskolában képzett vincelléreknek. A környéken alig volt olyan falu, ahonnan néhányan ne tanultak volna itt.

 

A gyümölcstermesztés mértékéről is képet kaphatunk az 1895. évi mezőgazdasági statisztikai Álmosdra vonatkozó adataiból.

 

 

 

Az állatállományon belül érdemes szemügyre venni a fajtaváltást. A sertések közül zömmel a mangalica, a zsírsertés volt a meghatározó. A második világháború előtti években tapasztalható a jelentősebb eltolódás a húsfajták javára, de még 1942-ben is 87 százalékkal a zsírsertések vezetnek, hiszen a mezőgazdasági munkásság fő energia-utánpótlást biztosító tápláléka a zsír, a szalonna.

 

 

A XVIII. században az igásállattal való ellátottság volt a jobbágygazdaság alapja, jelentősége nem csökkent a XIX. században sem. 1895-ben a szarvasmarhák egyharmada igásökör, 1911-ben, ha csökkenő mértékben is de még mindig 18,2 százalékát igásökörként használják. A két világháború között már a lóval történő igázás következtében jelentősége csökken, egyre inkább előtérbe kerül a tejtermelés és hízómarhatartás.

 

Borovszky monográfiája szerint a XIX. század első felében külföldi mintára berendezett gazdaságok, nemes fajú tenyészállatok már szép számmal találhatók Bihar megyében. A mintaszerűen kezelt gazdaságok közül főleg a báró Mandel-féle nagylétai uradalom tűnik ki. Péchy Ferenc álmosdi birtokán három angol telivér ménló és negyven kanca volt, tenyésztési célokat szolgáltak. Valószínűleg szerepe volt ebben a Széchenyi Istvánnal fennálló barátság ösztönző hatásának.

 

A megyei juhászatok közül főleg Pécsy Ferenc álmosdi gazdasága örvendett jó hírnek a báró Mandel-féle nagylétai, gróf Zichy Ferenc egyedi és Zichy Lipót hosszúpályi uradalma, valamint a rétszentmiklósi és a geszti gazdaság mellett.

 

Álmosdon a jelentősebb mértékű juhtenyésztést a különböző összeírásokban felbukkanó juhászok száma is mutatja a XVIII. század, valamint a XIX. század első felében. Ugyanakkor a XIX. század második felében a Péchy-birtokot megvásárló Zay családnál és azt követő tulajdonosváltásoknál már nem találunk adatokat e tevékenység folytatására. A XX. század első felében és a termelőszövetkezeti mozgalom idején történnek lépések a juhtenyésztés újraélesztésére, azonban elegendő legelő hiányában számottevő eredmények nélkül.

 

Jelentősnek mondható a kedvező természeti adottságok folytán a méhészkedés. A baromfitenyésztésben a tyúkfélék döntő részesedés mellett jelentős szerephez jut a kacsa (tizenöt százalék) és a lúd (tizenhárom százalék), amint ezt az 1935. év statisztikája tükrözi.

 

 

A mezőgazdasági termelés Álmosdon még a két világháború között is döntően az emberi és állati energia hasznosításán alapult. Gépek vásárlására csak a nagyobb gazdaságok számára nyílt lehetőség. 1895-ben a falu határának több, mint negyven százalékát kitevő, száz holdon felüli gazdaságokban kilenc vetőgépet, a csépléshez két ló igaerejére épülő járgányos gépet, egy cséplőgépet, két cséplőgép szekrényt és a meghajtásukra szolgáló két vontatható, álló gőzgépet, úgynevezett lokomobilt találunk, valamint négy konkolyozó gépet (triőrt) a hagyományos eszközök (eke, borona, rosta) mellett.

 

 

Mind nagyságát, mind felszereltségét tekintve messze kiemelkedőnek mondható ebben az időben Berger Antal földtulajdonos 659 katasztrális holdas álmosdi gazdasága, a gépek nagy része is az ő birtokában volt. Húsz mezőgazdasági cselédet alkalmazott. Jelentős volt a növénytermesztés mellett állatállománya is: 113 szarvasmarha, 35 ló és 314 sertés. Ugyanakkor a Nagy Móriczné 415 katasztrális holdnyi, szinte teljes egészében szántóföldet jelentő álmosdi birtokát haszonbérletben bíró Spitz Náthánnak mindössze két ekéje, két boronája, egy rostája, továbbá két mezőgazdasági cselédje volt. Az állatállományát pedig hét szarvasmarha és két ló jelentette. Minden bizonnyal a haszonbérletbe vett földet továbbadta művelésre.

 

A Borovszky Samu szerkesztette vármegyei monográfia néhány évvel később Álmosd földesurai közül Fráter Zoltán és Bay Sándor gazdálkodását tartja érdemesnek bemutatni a korabeli mezőgazdaság viszonyainak és az ott szokásos gazdasági és üzemrendszerek megvilágítására. Eszerint a Fráter-féle birtok összterülete hétszáz magyar hold. Ebből a szántóföld hatszáz hold, a többi kaszáló és legelő. Az üzemrendszer hármas forgó. Különleges termelési ágakra 24 katasztrális hold van fenntartva. A birtokosnak saját tenyésztésű lovai vannak. A marha állomány hatvan, a sertések száma két-háromszáz között váltakozik. A munkaerőt helyben szerzi, a napszámárak a férfiaknál nyolcvan–százhatvan fillér, nőknél ötven–száz fillér. Az átlagos földhaszonbér e vidéken tizenhat korona magyar holdanként.

 

A Bay-féle birtok ötszáz magyar hold; ez csak szántóföld. A tulajdonos váltórendszerben gazdálkodik. Magtermelést folytat négyszáz magyar holdon. Különleges termelési ágakra 25 katasztrális hold van fenntartva. Lótenyésztés: Nonius és Furioso után tizenegy darab. Mangalica sertéseket tartanak.

 

Az 1938-ban megjelent, Nadányi Zoltán szerkesztette, Bihar vármegye című monográfia szerint, a Nyírmadán született Bay Sándor álmosdi birtoka már 677 katasztrális hold volt, a legnagyobb a faluban. A magasan képzett földbirtokos (középiskoláit Lőcsén és Debrecenben, a jogot Eperjesen és a gazdasági akadémiát Kassán végezte) feleségül véve Klobusitzky Máriát sikeresen gazdálkodott itteni birtokán. Mezőgazdasági tevékenységéért miniszteri és a lótenyésztés terén kifejtett munkásságáért járási okiratot kapott.

 

A kisebb paraszti birtokok családi önellátásra igyekeztek berendezkedni, ennek azonban határt szabott a megművelhető földterület, a rendelkezésre álló eszköz- és állatállomány. A XX. század közepéig a fagerendelyű vaseke és a borona voltak a legfontosabb hagyományos munkaeszközök. A ló vontatta vetőgép csak a módosabb parasztgazdaságokban volt fellehető, a kisparaszti gazdaságokban kézzel vetettek. Nem tudjuk biztosan, mikor következhetett be az eszközváltás a gabonaneműek aratásában, mikor tértek át a sarlós aratásról a kaszával végzett betakarításra.

 

Bár a XIX. század végén Álmosdon is megjelenik a cséplőgép a nagybirtokokok némelyikén, még az első világháborút megelőző esztendőkben is a szérűkön lóval folytatott nyomtatás a jellemző. Sőt a szép számú zsúpfedeles ház miatt még az 1950-es évek elején is szokásban volt esetenként a cséphadarós szemnyerés. Ilyenkor a gabona tisztításának legfontosabb eszköze a szórórosta.

 

1919-ben már két olyan cséplőgéptulajdonos is van a faluban (Balogh Endre és Botrágyi Józsefné), akik a lakosság részére bércséplést vállalnak. 1929-ben már négyet találunk belőlük a faluban: ifjú Nemes Imre és társa, özvegy Pekár Imréné, ifjú Fórián Bálint és a már említett Botrágyiné nevén. Úgy tűnik, kiugró jövedelemre nem lehet szert tenni ezzel a szolgáltatással, mert 1937-ben már újabb négy tulajdonos birtokában találunk ilyen gépeket (Gulácsy Sándor, Dobsa Sándor, Gyulai Sándor, valamint Pekár Gyula és társai).

 

Új foglalkozási ág képviselői is megjelenek a faluban: a gépészek. 1921-ben bukkan fel közöttük Gardo József és Sándor István neve. Immár nemcsak a nagyobb földbirtokosok alkalmaznak gépészt. A modernebb technika alkalmazásának nem is mindenkor az anyagi korlátok szabtak határt, hanem a hagyományoshoz ragaszkodó, az idegentől, az újtól való távolságtartás is. Az 1910-es években az álmosdi Gazdakör állami támogatással számos géphez jutott, rendelkezett vetőgéppel, ekekapával, triőrrel, rugós boronával, hengerrel, permetezőgéppel, tengerihántolóval. A helybeliek azonban idegenkedtek igénybe venni őket, így a vetőgép és tengerikapáló kivételével a gazdaköri felszerelések berozsdásodtak.

 

A falu mezőgazdasági termékeinek értékesítési helye a helyi piac, valamint a kupecek, terményfelvásárlók útján a székelyhidi, érmihályfalvai, nagyváradi, debreceni piacok, vásárok. Maga Álmosd is élénk kereskedelmi hely volt, lévén sok izraelita lakosa, s az itt állomásozó katonaság is jó felvevő piacnak bizonyult hajdan.

 

A magyar vidék ellátásában, termékeinek értékesítésében fontos szerepet játszott a Hangya Termelő-, Értékesítő- és Fogyasztási Szövetkezet. Álmosdon 1911-ben alakult meg, Balogh Elemér földbirtokos kezdeményezésére. Az igazgatóság tagjai: Székelyhídi Béla református lelkész, Somogyi Gábor nyugalmazott református tanító, Bihari József földbirtokos és Lakatos József kisbirtokosok. Kezdetben bérelt házban folytatták tevékenységüket, amelyet 1917-ben megvásároltak.

 

Az álmosdi Hangya évi forgalma 1921-ben ötmillió korona volt, amelylyel a többi Bihar megyei településhez viszonyítva a jól működő szövetkezetek mezőnyéhez tartozott. 1930-ban a Hangya saját helyiségeiben tejszövetkezetet is létesített Álmosdon. A két világháború között a legnagyobb kereskedelmi forgalmat a településen a szövetkezet bonyolította le. De mellette számosan kereskedtek különféle állatokkal. Volt aki csak lóra, marhára vagy éppen sertésre specializálódott vagy időközben váltott, hol, melyik jószág kecsegtetett nagyobb haszonnal (Fülöp Márton, Fülöp Sándor, Szilágyi Pál, Spitz Adolf).

 

Működtek a faluban baromfikereskedők: Neumann Hermann, Krausz Mártonné, Krausz Ernő. H. Nagy Károly és felesége tojáskereskedőként szerepel a két világháború közötti adólajstromokban. Mellettük számosan próbáltak némi jövedelemre szert tenni a tojással vagy egyéb élelmiszerekkel való kofálkodás révén, így Szabó Gáborné, Szabó Józsefné, Kiss Gáborné, Paluska Károly, Diószegi József, I. Kovács József. Volt, aki tollkereskedelemre specializálódott: Spitz Jenő, Fülöp Ferenc. Fülöp Miklóst toll- és bőrkereskedőként tartották nyilván.

 

Bányai Lajos és Kaufman Lévi terménykereskedelemmel foglalkozott. Ez utóbbinak vegyes kereskedése is volt. A Kaufmann család egyébként már a XIX. századtól jelentős kereskedelmi tevékenységet folytatott a településen. Vegyes kereskereskedéssel foglalkozott Braun Dávid, Citrom Zoltán is. A két világháború között a szatócsbolttal rendelkezők között találkozunk Klein Henrik, Csiha Sándorné, Bacsa Ferenc, Balogh Istvánné, Fülöp József, Brieger József nevével.

 

Az adónyilvántartások szerint jelentős forgalmat bonyolítottak a korcsmárosok: Fischer Salamonné, Citrom Henrik meg özvegy Fülöp Ignácné, aki korcsmája mellett szatócsüzletet is működtetett, s különösen Markovics Pál, aki tevékenységét szikvízgyárással bővítette. A Markovics család korcsmájával már az 1887. évi magyar királyi kataszteri felmérés irataiban is találkozunk, ekkor Markovics Mihály nevén szerepelt. Ez a forrás még két további korabeli álmosdi kocsmáról tudósít. Az egyik Tréfa Jánosé volt, a másik a helyi közbirtokosságé.

 

Álmosd község gazdasági épületeként van ebben a felmérésben feltüntetve a vágóhíd. A két világháború közötti időből ismert hentesek, mészárosok: Gombos Sándor, Szőke József, Szőke Károly, Nemes Kálmán. A zsidó mészárosok közül Spicz Lajosné, Spitz Jakab neve szerepel az egykori adólajstromokban.

 

A településnek már 1770-ben öt szárazmalma volt. A görög katolikus egyház híveinek 1835. évi összeírásából ismerjük Zahari Péter, Rácz Ferenc és Rácz György molnár nevét. A református egyház anyakönyvéből 1830-ból, 1834-ből van adatunk egy Farkas Mihály nevű molnárra, 1844-ben pedig egy Sós László és Nemes Székely Ferenc nevezetűre.

 

1887-ben két szárazmalom működött a faluban, az egyik Zahari Sándor, a másik gróf Zay Albert tulajdonában állt. 1931-ben a két sógor, az álmosdi származású Simon Ferenc és a kiskereki születésű Pekár Gyula alapított közösen malmot Álmosdon. A malomtulajdonosok molnármester és gépész képesítéssel rendelkeztek. Az azt megelőző évtizedben özvegy Pekár Imréné, Pekár Gyula édesanyja nevét találjuk az álmosdi adólajstromokban mint malom- és cséplőgép-tulajdonosét: miután férje a románok golyóitól hősi halált halt, az ő nevén szerepelt a régi malom.

 

Fényes Eleknek a XIX. század közepén megjelent munkája két szeszgyárat említ Álmosdon. Működésükre vonatkozóan nincsenek adataink. A két világháború között Bihari József működtetett a faluban pálinkafőzdét 1938-ban bekövetkezett haláláig.

 

Úgy tűnik, hogy az elmúlt századok folyamán is fellelhetők mindazok a mesterségek, amelyekre az elsőrenden földműveléssel, állattenyésztéssel foglalkozó közösségnek munkaeszközei, épületei elkészítéséhez, ruházkodásához, táplálkozásához szüksége volt. A rendelkezésre álló különböző összeírásokban 1735-ben találkozunk egy Szűcs István nevezetű szűcsmesterrel (pellio). A Debrecenből való Szentgyörgyi József is szűcsmesterséget űzött Álmosdon 1844-ben bekövetkezett haláláig. A következő évben bukkan fel Vajda András szűcsmester neve.

 

1767-ben három csizmadiát írtak össze Álmosdról, köztük egy Kővári János nevezetűt, aki mint obsitos, vagyis kiszolgált katona folytatta mesterségét. Minden bizonnyal a család kései leszármazottja az a Kővári György cipész, akinek nevével a két világháború közötti iparoslajstromokban találkozunk.

 

Úgy tűnik, minden korban egy időben több csizmadia, varga, majd később cipész is dolgozott a faluban, hiszen lábbeli készítésére, javítására időről időre szükség volt. Csupán a református egyház születési anyakönyvének lapjain 1840–1841-ben három csizmadia nevével találkozunk.

 

1938-ban a kamarai választójoggal rendelkező kereskedők és iparosok lajstromában szereplő 62 személy közül tíz cipész (Szabó Géza, Szabó Endre, Kaufmann Sándor, Dávid Sámuelné, Jendrek Károly, Gombos István, Krizsán János, Kővári György, Remek Imre, Nagy István). Közöttük számosan a családi mesterség folytatói, mint például Jendrek Károly, akinek édesapja, Jendrek József, a Felvidékről került Álmosdra. 1891-ben a faluban állomásozó huszárságnál szolgált mint századsuszter, ide nősült, és itt alapított műhelyt. Volt, amikor négy-öt segédje, három tanulója is volt. Nemcsak a falu lakóinak dolgozott, köztük Bay Sándor földesúrnak, de rendszeresen eljárt a környező vásárokra. Fia 1934-ben váltotta ki az ipart.

 

1929-ben 25 kereskedő, 48 iparos élt Álmosdon. Legnagyobb számban, tíz fővel a nőiszabó-mesterek képviseltették magukat közöttük: Rátonyi Julianna, Szabó Endréné, Bányai Károlyné, Jendrek Józsefné, Nagy Sándorné, Nagy Imréné, Krausz Róza, Gardó Lídia, Botos Mihályné, Mester Margit. Őket csak a cipészek száma múlta felül egy fővel. Férfi szabómester ugyanakkor ebben az esztendőben mindössze kettő dolgozott: Krausz Mór és Sorbán János. Számuk a későbbiekben sem nőtt lényegesen, 1930-ban Fülöp József, 1938-ban Máté Imre neve bukkan fel.

 

A kereslet-kínálat időnkénti arányvesztését a csökkenő keresetek jelzik, minek következtében a mesterek vagy más településre tették át székhelyüket, vagy más foglalkozás után néztek. A női szabómesterek száma 1930-ban például már csak hat fő, 1931-ben pedig kettőre csökken. Sőt a gazdasági fellendülést követő időszakban előfordul, hogy egyetlen női szabó sem szerepel az adófizető iparosok lajstromában. Ami nem azt jelentette, hogy tevékenységüket nélkülözni kényszerültek az álmosdiak: „feketén” dolgoztak.

 

1921-től két borbélymester, Szőke Lajos és Székes Lajos működésére is találunk adatokat a faluban. 1938-ban harmadikként Erdei József kezdi meg tevékenységét.

 

A régi paraszti életben nélkülözhetetlen volt a kovácsok munkája. Nem véletlen, hogy a korai időktől kimutatható jelenlétük a falu társadalmában, mind a cigánykovácsoké, mind a kovácsmestereké.. Egy 1735-ös álmosdi összeírásban Kovács János kovácsmester (faber ferrarius) neve szerepel. Az 1820-as, 1840-es években Balog Ferenc, Balog József, Balog György kovácsmester neve tűnik fel a református matrikula lapjain. Minden bizonynyal egy család tagjai. A két világháború közötti időben Marjai Lajos, Szilágyi György, Nagy Gábor, Demján János, Vlajk Gábor, Mucsi Mihály, Rocska Gábor kovácsmester dolgozott Álmosdon. Az 1909-ben született Mucsi Mihály 1932-ben, hat évi segédkedés után vált önállóvá. Előbb bérelt műhelyben dolgozott itt, később megvette. A második világháború után tizenegy évig a termelőszövetkezetben annak kovácsműhelyét vezette. Majd az 1960-as években kilépett a közösből, és 1975-ig – mint cégére is hirdette – lópatkoló kovácsként dolgozott. Egykori műhelye ma a kovácsmesterség múzeuma.

 

A faművesek közül az 1920-as évektől Kanalas György, Ványi János, Pereglin József, Spitz József, Aszalós József kerékgyártó mester, ifjú Szabó József kádármester dolgozott a településen. A faluban élő nagyszámú nemesség igénye vonzotta a faluba már az elmúlt századokban is az asztalosmestereket. Az 1840-es években Bányai Mihály, Kormos Pál neve bukkan fel a forrásokban.

 

Az 1882-ben Ércsobolyón született Lindenfeld Áron épület- és bútorasztalos, kitanulva mesterségét, 1905-ben állandósította magát Álmosdon. Munkásságát, melyet temetkezési vállalkozással is kiegészített, 1944-es deportálásáig folytatta. Ugyancsak temetkezési vállalkozással bővítve folytatta épület- és műbútorasztalosi tevékenységét a már említett felvidéki származású Jendrek József cipész és álmosdi korcsmáros leánya, Markovics Mária gyermekeként 1911-ben született ifjú Jendrek József is, aki 1930-ban nyitotta meg álmosdi műhelyét. Ismerjük még ebből az időből Weisz Farkas nevét is.

 

Nem nélkülözhette a falu az ácsok, faragó molnárok munkáját sem, hiszen a szárazmalmok működéséhez, a házak, hodályok és más faépítmények elkészítéséhez elengedhetetlen volt az ő tevékenységük. A két világháború közötti időben Zahari József, ifjú Szabó Gábor, Kapcsa Sándor, Bihari Mihály, Kiss Lajos ácsmester dolgoztak a faluban. Legtöbbjük kitanulta a kőművesmesterséget is. Kőművesmesterként tevékenykedett ebben az időben Orosz János, Miklósi István, Zsoldos János.

 

Álmosdon időről időre téglaégető mesterekkel is találkozunk, hiszen a nagyobb arányú építkezések – mint például a Miskolczyak kastélyának, az 1824-ben megkezdett református templom tornyának építése –, igényelték a minőségi építőanyag előállítását. A téglaégető mesterek szaktudására a környező települések is igényt tartottak. Így került sor arra, hogy Diószegi Mihály álmosdi téglaégető mesterrel 1836-ban Irinyi János, az országos hírű gazdaságirányító, a biztonsági gyufa feltalálója a nagylétai uradalom kiépítéséhez szükséges négyszázezer darab kiégetésére szerződött.

 

Álmosd nagyközség határvázlata, 1882

 

Disznótartás a református parókián az 1940-es években

 

Dohánytörés a Bay-féle belső tagon, 1947-ben

 

Szüreti előkészület az Öreg-szőlőben, Székelyhídi Béla szőlőskertjében (1940-es évek)

 

Idősebb Dobsa Sándor gyógyszerész, földbirtokos, nagybérlő, cséplőgép-tulajdonos,

az álmosdi gyógyszertár alapítója unokájával (1930-as évek)

 

Jendrek Károly cipészmester segédjei a státusszimbólumnak számító biciklivel (1940 táján)

 

Temetési menet gyászkocsival az 1940-es évek elején.

A faluban a két világháború között Lindenfeld Áronnak és ifjú Jendrek Józsefnek volt temetkezési vállalkozása

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Álmosd és a Kölcseyek

Álmosd történetéhez számos jeles személyiség neve és emléke kapcsolódik. Vannak, akik születésük révén kötődtek a településhez, másokat a sors kiszámíthatatlan szeszélye sodort ide hosszabb-rövidebb időre. Volt közöttük messze földön híres, akinek neve régi fényében tündöklik ma is. Köztük is a legfényesebben a gyermek- és ifjúkorának éveit Álmosdon töltő Kölcsey Ferencé, a reformkor kimagasló alakjaként számon tartott íróé, költőé, szónoké, politikusé, a magyar nemzeti himnusz megalkotójáé.

 

A Kölcsey család Álmosd egyik jeles köznemesi famíliája már a XVIII. században. Kölcsey Ferenc édesapja, Kölcsey Péter – hosszú évek katonáskodása után – nagybátyja, a család nagy öregje és gondoskodó jótevője, Kölcsey Sámuel hívó szavára tér meg Álmosdra. 1787-ben feleségül veszi a Sződemeteren nevelkedett, ugyancsak nemesi családból való Bölönyi Ágnest. Egymás után érkező gyermekeik (Mária, Sámuel, Ádám, Péter) mind Álmosdon születnek, az elsőszülött Ferenc kivételével, akinek születése előtt áldott állapotban lévő édesanyja hazament a Közép-Szolnok megyei Sződemeterre, nagyanyjához, s gyermekét ott hozta világra 1790. augusztus 8-án.

 

Mihelyt anya és gyermeke megerősödtek, Kölcsey Péter visszavitte őket Álmosdra, a nádfedeles, agyagtéglából épült kúriába. Kölcsey itt, Álmosdon tanult meg beszélni, itt kezdett eszmélkedni. Itt érte a csaknem tragikus csapás is: fél szeme elvesztése. Kortársainak írásai emlékeznek meg arról, hogy himlőben vesztette el szeme világát hároméves korában, az arcán s feltételezhetően a szem kötőhártyáján is megjelent hólyagos kiütésektől.

 

A himlőoltás bevezetéséig a variola – ahogy a halotti anyakönyvekben is gyakran szerepelt – egyike volt azon járványos megbetegedéseknek, melynek fenyegetésétől évszázadokon keresztül rettegtek az emberek. Voltak, akik tudni vélték, hogy a korabeli gyógymód szerint a himlőhólyagok gyors felfakadását segítendő meleg kemencébe bújtatták a gyereket, s a szemébe csapódó pernye vagy szikra okozta fél szeme világának elvesztését. Az álmosdi néphit tudni véli azt is, hogy a gyógymódhoz tartozó hét Miatyánk elmondása helyett édesanyja csak hatot mondott el, ezért nem járt szerencsével a kúra. Kölcsey Ferenc végül is megmenekült, de amint Kállay Ferenc írta, „az irigy betegség megfosztá egyik szemétől, s kedves vonású arczulatát is megcsorbítá”. Testi ereje is annyira megromlott, hogy a betegsége következményeitől egész életében szenvedett. „Az én belsőm tűzzel teljes, de külsőm, ezen nyomorult alkotmányú test, mindenre alkalmatlan. Szerfelett puha vagyok, s ezen rövidlátású szem, ezen többnyire zúgó fej azt teszik, hogy félve lépjek minden társaságba, hol nagyon ismeretes emberekre nem találhatok” – panaszolta 1814. április 3-án Álmosdról keltezett levelében Kazinczy Ferencnek.

 

Itt jegyezzük meg, hogy az irodalomtörténet és nyomában a képzőművészeti alkotások tévedéssorozatát követően sokáig vita tárgyát képezte, hogy a költő melyik szeme látását veszítette el. A kutatások végül hitelt érdemlően bebizonyították, hogy az eredeti, korabeli ábrázolások a megbízhatóak, Kölcsey Ferenc a jobb szemére volt vak. (Holttestének exhumálása is ezt bizonyítja, amiről részletesen olvashatunk a Száz falu Szatmárcseke kötetében.)

 

Kölcsey életében a sorscsapások folytatódnak. Nagyon hamar árván marad testvéreivel. Apjuk 45 évesen, 1796. augusztus 9-én halt meg Álmosdon. A legidősebb gyermek, Ferenc hatéves volt ekkor (lánytestvére, Mária kisgyermekként meghalt, s még apja halála után jött világra, 1797. április 27-én, Péter öccse). Apjuk korai halála után özvegy édesanyjukról és az árvákról apjuk nagybátyja, a fentebb már említett Kölcsey Sámuel gondoskodik.

 

Hatévesen Kölcsey a Debreceni Református Kollégium diákja lesz. A szünidőket rendszerint Álmosdon vagy Sződemeteren, a nagyszülőknél töltötte. 1801 végén Kölcsey Sámuel, 1802 februárjában édesanyjuk is az álmosdi temető lakója lett. Áprilisban pedig az utolsó Kölcsey „nagy öreg”, apjuk testvére, Kölcsey István is eltávozott Csekén az élők sorából. Kölcsey Péter és Bölönyi Ágnes négy árván maradt fiának gyámja Gulátsy Antal lett.

 

Kölcsey Ferenc tanulmányai végeztével, 1809. október 8-án hagyta el a debreceni kollégiumot és ugyancsak ott tanuló öccseit. Pestre ment joggyakornoknak, ekkor kötött életre szóló barátságot Szemere Pállal. Majd a huszonkét esztendős fiatalember 1812-ben hazament Álmosdra, most már önálló gazdaként ott telepedett meg, csaknem három esztendőre.

 

Kölcsey már a kollégiumban megcsillantotta tudósi tehetségét, s költői terveket dédelgetett. Diákkori verseit Csokonai modorában írta. 1805-ben részt vett annak temetésén, itt látta először Kazinczy Ferencet, akihez 1808-ban küldte első levelét, majd folyamatosan verseit.

 

Kölcsey Álmosdon hol eltemette irodalmi ambícióit, hol pedig magas lángon égette őket. Közismertek azok a sorai, amelyeket egyik legjobb barátjának, iskolatársának, Kállay Ferencnek írt 1813-ban: „Thekámban könyv helyett már most nyeregszerszám áll. Míveltetni ugaraimat, lovaim s ökreimről gondoskodni, s küzdeni ezen emberekkel, kik tóparton s szalmafedél alatt laknak, ezt kell csinálnom. Nem szabad rajtam nevetned, mert én mindezeket gazdai komolysággal csinálom.”

 

Álmosdi napjai nem voltak mindig sivárak, sőt az itt eltöltött évek néhány maradandó élménnyel is megajándékozták. Álmosdon élt Péchy Imre volt alispán, a tiszántúli egyházkerület és a debreceni kollégium főgondnoka leányával, Karolinával. Egyes irodalomtudósok Kölcsey néhány leveléből arra következtetnek, hogy 1814 nyarán szerelmes volt egy Álmosdon lakó leányba, aki „iránt tavaly még egészen más érzelmekkel voltam, s csodálni fogod az emberi szívet, mely olly ellenkező indulatokat elfogadni alkalmas” – írja barátjának. Egyesek Péchy Karolina társalkodónőjét, egy bizonyos Jeanette Medicus nevű kisasszonyt gyanítanak a Kölcsey vonzalmával kitüntetett személynek, de ennek ellentmondani látszik, hogy jóval idősebb volt Kölcseynél. Sokkal valószínűbb, hogy gyermekkori szerelméről, Péchy Imre leányáról, Karolináról van szó.

 

Péchy Imre házában élt ekkoriban teljes visszavonultságban egy Uza Pál nevű, kiváló képességű, mádi születésű ügyvéd. A Martinovics-féle összeesküvésben való részvétele miatt előbb halálra, majd bizonytalan idejű börtönbüntetésre ítélt férfi Kazinczy levelezéseiben is felbukkan. Uza szabadulását követően, 1804-től haláláig Álmosdon talált menedéket.

 

Kölcsey Álmosdon nem hagyott fel a szellemi munkával. Ennek legjobb igazolása a levelezése. Kiderül belőle, hogy sokat olvasott, sokat tréfálkozott, nemhiába kedvelte Moli_re-t és Regnard-t.

 

A maradandó élményei közé sorolhatjuk, hogy még 1812-ben meglátogatta Kállay Ferenc, akivel egy svájci utazás tervét fontolgatták, hogy megismerjék a szabad országot, s Németországba is el szerettek volna jutni, hogy felkeressék a nagy német írókat.

 

Kölcsey 1813-ban a Csokonai hatása alatt írt verseit megsemmisítette, de 1813. júniustól ismét verselni kezdett. Kállay biztatta, hogy lépjen velük a nyilvánosság elé. Végre 1814-ben rászánta magát, s a Róza december 17-én megjelent a Magyar Dámák Kalendáriuma című lapban. Magányából a három év alatt többször kilépett, tett néhány érdekes utazást az országban, meglátogatta például Szemerét Pécelen.

 

Gondoskodik öccsei neveléséről, s egyre jobban belemerül a szellemi munkába. Álmosdon formálódnak ki költői nézetei. 29 kisebb-nagyobb verset írt itt, nyomtatásban négy jelent meg belőlük a Róza című versén kívül: A kedves sírja, Kívánság, Géniusz száll, A Phantasiához.

 

Álmosdon írta Kölcsey a Felelet a Mondolatra című vitairat bevezetőjét és a hírhedett Csokonai-bírálatot, amely azonban csak 1817-ben jelent meg. Az apai házban kezdett a görög irodalomban elmélyülni, hozzálátott többek között az Iliász lefordításához, de akkor még nagyon nehéznek találta, és abbahagyta.

 

Szellemi érdeklődése itt nyerte el igazi karakterét, itt érett íróvá. A magyar reformkor ideált kereső politikusa érik a szerény kúriában. Versei, feljegyzései, levelei, olvasmánynaplója alapján Álmosd lesz a költővé válás nagy iskolája. A családi ügyek azonban 1815-ben továbbvitték Szatmárcsekére. 1814 decemberében fogott hozzá a költözés előkészületeihez, 1815 első hónapjaiban leveleit már Csekéről keltezi.

 

A Kölcsey testvérek közül Álmosdon maradt Sámuel és Péter. Sámuel halálakor, 1845-ben már a Himnusz eltávozott költője testvérének is szólt minden bizonnyal a búcsúztató a halotti anyakönyvben, mert míg a Kölcsey család többi tagjának halálhírét lakonikus rövidséggel írta be a korabeli lelkész, Kölcsey Sámuel halálának már tizenhat sort szánt, amelyben megemlékezett Sámuel debreceni és pozsonyi tanulmányairól s álmosdi éveiről: „Az élet nagy iskoláját a mezei gazdálkodásban kezdette, melynek példás szorgalommal, okos takarékossággali folytatását fenn szóval hirdették kedvező körülményei. Fényes Klára asszony 31 és félesztendeig ritka hűségű élete párja, a tsendes okosságú házi gazda, mint szeretettel teljes atyafi, mint igaz barát, mint józan, felvilágosodott keresztyén, mint buzgó protestáns 52 és fél esztendős korában távozott az élők sorából, szinte az egész lakosság fájdalmi és könnyűi kísérték.” Felesége mintegy negyedszázaddal élte túl. A Kölcsey család sírboltja Álmosdon a Legelő úti temetőben volt.

 

A Kölcsey család címere

 

Részlet az álmosdi református egyház házassági anyakönyvéből.

Legalul, Kölcsey Péter és Bölöni Ágnes (Kölcsey Ferenc szülei) 1787. május 3-án kötött házassági bejegyzésével

 

Kölcsey-emlékház (épült a XVIII. században)

 

Kölcsey Ferenc portréja, 1836.

(Festé Anton Einsle. Rajz Johann Ender. Metsz. Karl August Schwerdgeburth [1785–1878].

Acélmetszet, papír 100x75 milliméter. Debrecen, Déri Múzeum)

 

Kölcsey Ferenc és testvéreinek osztályos egyessége (vagyonmegosztása) Álmosdon, 1815-ben (részlet)

 

Kölcsey Ferenc öccsének, Sámuelnek, halotti bejegyzése

az álmosdi református egyház halotti anyakönyvében 1841. október 22-én

 

 

 

 

 

 

A periféria perifériáján

A második világháború hadműveletei során a Szovjetunió csapatai 1944. október 14-én érték el Álmosdot, kétnapos harc után, október 15-én sikerült bevenniük. Bevonulásuk előtt a földbirtokosok elmenekültek a faluból. A nagylétai orosz katonai parancsnokság a járási főjegyzői hivatalon keresztül élelmezési, berendezési cikkek (bútor, ágynemű) beszolgáltatását rendeli el, ez komoly gondok elé állítja a lakosságot. A községben nagyon megcsappant az állatállomány, a lóhiány következtében nincs fuvaros. Hiányzik az orvos is a faluból, mert a volt helyettes körorvost a nagylétai járáshoz tisztiorvosnak nevezték ki. Egyre több nehézséget jelent az infláció. 1946 januárjában például senki nem hajlandó elvállalni a kisbírói tisztet pénzért, csak terménybeli fizetségért.

 

Az Ideiglenes Nemzeti Kormány 1945. július 4-i rendelete értelmében Álmosd Bihar vármegyéből Hajdú vármegyéhez került 1946. január 1-jei hatállyal. A végleges területrendezés 1950-ben, Hajdú és Bihar megye egyesítésével fejeződött be. A Debrecen székhelyű, megnövekedett területű formáció neve (hét szabolcsi települést is hozzácsatoltak), hogy a Bihar földrajzi név ne tűnjön el Magyarország térképéről, Hajdú-Bihar lett.

 

1945. március 17-én az Ideiglenes Nemzeti Kormány elfogadta a nagybirtokrendszer megszüntetéséről és a földművesnép földhöz juttatásáról szóló rendeletét. Álmosdon is megalakult a földigénylő bizottság. A kiosztható terület azonban meglehetősen kevés volt az igénylők magas számához viszonyítva. Bihar megye földhivatalának Berettyóújfaluban 1949. március 31-én kelt irata szerint 1259 katasztrális holdat osztottak ki Álmosdon. A politikai község is némi ingatlan birtokába jutott. Kapott egy beltelket, öt katasztrális hold iskolai gyakorlókertet, két agyaggödröt, egy sertésvásárló-helyet. A település 1913 óta elodázódó temetőügye is megoldást nyert, hat katasztrális holdat juttattak erre a célra.

 

A képviselő-testületet 1945. július 2-án szervezték újjá. Községi bírónak Székely Bálintot, törvénybírónak T. Nagy Lajost, pénztárnoknak K. Nagy Sándort, közgyámnak Bihari Gyulát választották. Vezetőjegyzőnek Mészáros Józsefet, aki addig is betöltötte ezt a feladatot. Megválasztásra került a tizenkét esküdt is.

 

1948. szeptember 28-án azonban, a megváltozott politikai folyamatoknak megfelelően, a koalíciós pártok összekötő bizottsága megállapodásának megfelelően a feloszlatott régi képviselő-testület helyébe újat választanak. A korábbiak közül egyetlen személy nevével sem találkozunk az újonnan delegáltak sorában. A községi bíró az egyhangúan megválasztott Fórián Dániel lett. A törvénybíró a Nemzeti Parasztpárt jelöltje, Szabó Gyula. A községi pénztárnok Patka Sándor, a közgyám ifj. Nagy Balázs. Az esküdti állásokra az MDP-s Szőke Károly, Szilágyi Imre, Gombos Simon, Papp Kálmán, Farkas Pál, Tóthfalusi Józsefné került jelölésre és megválasztásra, a Nemzeti Parasztpártból ifj. Bányai Károly, Papp Antal, ifj. Csató Károly, a Független Kisgazdapárt tagjai sorából pedig ifj. Nemes Gábor, Bertalan Dániel, Nemes Imre. Megszavazták az új tisztviselők fizetését is. Eszerint a főbíró havi fizetése 2333, a törvénybíróé hatszázhatvan, a pénztárnoké ezerkétszáz, a közgyámé százötven forint lett.

 

A második világháborút követően kevés új beruházás megvalósítására nyílik lehetőség. Főként a központi előírások teljesítése kerül előtérbe. 1947. május 30-án a képviselő-testület elfogadja az előirányzatot, mely szerint a Szabadság téren (Bőgőn) felállítják a szabadságzászlót, a költségekre ötezer forintot szánnak.

 

Az elzárt, rossz közlekedési lehetőségekkel rendelkező település számára rendkívül kecsegtető a Bihar Vármegyei Kisvasútépítő és -fenntartó Szövetkezet alapító bizottságának felhívása 1948 májusában, mely szerint a három éves terv során Bihar vármegye azon községeit, amelyeket a vasút eddig elkerült, keskeny vágányú kisvasúttal kívánja bekapcsolni a közlekedésbe a Berettyóújfalu székhellyel megalakult szövetkezet. A munkálatok beindításához szükséges egymillió forintot a vármegye közönségétől részvényjegyzések formájában kívánja biztosítani. Ehhez Álmosd község lakosságának tizenegyezer forint részvényjegyzéssel, a községnek mint testületnek pedig ezenfelül háromezer forinttal kellett volna hozzájárulni. A helység képviselő-testülete egyhangúan támogatta a tervet. Az azonban nem valósulhatott meg.

 

Jellemző a korabeli viszonyokra, hogy az amúgy is rendkívül elmaradt úthálózattal sújtott településen a községi hároméves terv során mindössze harmincezer forint előirányzása szerepel a községi úthálózat javítására. Ebből mint közegészségügyi és közlekedési szempontból különösen elengedhetetlen feladatot a Zöldfa utca és Óvoda utca feltöltését határozzák el.

 

A villanyvilágításnak a községbe való bevezetése a hároméves terv fontos céljai között szerepel. 1948. szeptember 30-án a képviselő-testület egyhangú döntésével a következő évi rendkívüli költségvetés számára e célra harmincötezer forintot szavaz meg. A településen 1952-ben fejeződött be a villanyhálózat kiépítése.

 

Ebben az időszakban országosan is kezdetét veszik a különféle munkaversenyek. Álmosd, az egykori kisnemesi falu sem akar lemaradni. 1948. szeptember 30-i ülésén a közgyűlés elhatározza az őszi munkaverseny megindítását, Bagamér és Kokad község versenybe hívását. Az egyéni verseny megszervezésével megbízza a gazdajegyzőt, Dóka Imrét. A dűlőbiztosi teendők ellátására minden dűlőbe kinevez egy-egy személyt.

 

A tervgazdálkodás előírásainak megfelelően 1949-ben elkészítik a dűlőutaknak az ötéves terv során megvalósítandó fásítási tervét. Eszerint 1950-ben a Székelyhidi, a Selindi út mentén hat kilométer hosszan hatezer facsemetét ültetnek el. 1951-ben a Kokadi út, Kas, Sziget dűlőútjainak fásítása következik ugyanilyen hosszan és ugyanannyi csemete elültetésével. 1952-ben a homoki dűlők mentén négy kilométer hosszan négyezer facsemete, 1953-ban a Görbe-dűlőben öt kilométer hosszan ötezer, 1954-ben pedig a Kismező-dűlő útjai mentén három kilométer hosszan háromezer facsemete elültetése szerepel. Arról, hogy a tizennyolcezer csemetéből hányat ültettek el, s abból hány terebélyesedett fává, már nem született statisztika.

 

1948 októberében tizenöt taggal az álmosdi kis gazdák megalakították az első földbérlő-szövetkezetet. Alapító tagjai: Ásztai Sándor, Bank Mihály, Bihari Ferenc, Csóré Imre, Farkas Géza, Guba József, Király Árpád, Kolozsvári József, Kővári György, Mudra Miklós, Pénzes István, Ráduly István, Sorbán János, Svetz Mihály, Ulics Sándor. 75 hold és 272 négyszögöl az induló földterületük, az állatállomány egy ló és egy csikó. Közös vagyonukat képezte még egy nyolc férőhelyes istálló, egy raktár és négy lakóépület. Zöldleltárukban 2,4 hold búzavetés szerepelt. Gazdasági felszerelés, termény – semmi. 1949-ben, az első zárszámadás szerint egy tag részesedése megközelítőleg háromezer-nyolcszáz forint volt.

 

1950-ben már 44 tagja lett a szövetkezetnek, s gyarapodott a földterület is. Termelőszövetkezeti csoporttá alakult, és felvette a Táncsics nevet. A tagoknak munkaegységként tizenhat forintot fizettek, ez mintegy ötezer forintot jelentett egy évre. Külön gondoskodtak a nagycsaládosokról, 25 gyermekes famíliát részesítettek rendkívüli, kedvezményes gabonakiutalásban. A kor általános ideológiájának és politikai szellemének megfelelően megszervezték a szakmai és politikai oktatásokat, havonkénti csoportértekezleteket tartottak, az első napirendi pont mindig politikai tájékoztató volt.

 

Komoly gondot okozott a munkához való viszonyulás, a munkafegyelem kérdése. Nemkülönben a vetésszerkezet szabályozása központi előírásokkal, amelyek nem vették figyelembe a lehetőségeket, a helyi adottságokat. Állandó gond volt a takarmányhiány is. 1951-ben például százhúsz süldőt kellett kiadni a tagokhoz nevelésre, mert úgy elgyengültek a jószágok, hogy remény sem volt a megmentésükre. A háztáji gondoskodás azonban csodát művelt: 85 állat életben maradt.

 

Súlyosbította a helyzetet a túlméretezett beszolgáltatási kötelezettség is. 1952-ben a kötelező tej beszolgáltatást csak úgy tudták teljesíteni, hogy a tagok a háztáji fölöslegből besegítettek. Ugyanebben az évben a megnövekedett taglétszám lehetővé tette, hogy termelőszövetkezeti csoportból termelőszövetkezetté váljon a közösség. Az elnök Révész Ferenc lett. Ebben az évben járási első lett a szövetkezet a beszolgáltatások teljesítésében, ezért húszezer forint jutalmat kapott.

 

A községben 1953-ban 31 fős népművelő csoport alakult, melynek tevékenységében sok szövetkezeti tag is részt vett. Feladata a falusi lakosság politikai, szakmai és kulturális képzettségének növelése volt.

 

1953 elején a termelőszövetkezet 185 hold állami tartalék földet kapott. Megművelésére szükség lett volna új tagokra, a létszám azonban nem nőtt. Gyarapodott viszont az állatállomány, elhelyezésére a szövetkezet hatvan férőhelyes szarvasmarha-istállót és háromszáz férőhelyes sertésólat épített. Év végére a termelőszövetkezeti vagyon meghaladta az egymillió forintot. A tagok természetbeni és pénzbeni részesedése tizenháromezer forint körül alakult személyenként.

 

Az 1954-es esztendő ellentmondások sokaságát hozta. A szövetkezet a járás termelőszövetkezeteinek élmezőnyéhez tartozott, elnyerte a járási pártbizottság versenyzászlaját. Ugyanakkor többen hagyták el a szövetkezetet, mint az előző, kevésbé eredményes esztendőben. 1954. augusztus 20-án felavatták az új sportpályát. 1955-ben a növénytermelés kiemelkedő jövedelmet ért el, az akkori színvonalon magasnak számító termésátlagaival. Termékeivel rész vett a szövetkezet az országos mezőgazdasági kiállításon.

 

A termelőszövetkezet tulajdonába került volt földesúri kúriákat részben lakásnak, részben magtárnak használták. Az egyik épületet kultúrháznak rendezték be, könyvtárral. A járási tanács népművelési csoportja 1956-os tapasztalatait a következőképpen összegezte: „Bensőséges a kapcsolat a lakosság és a tagság között. Nincs olyan rendezvénye a Tsz-nek, melyen a lakosság apraja-nagyja részt ne venne. Ebben az évben farsangkor, április 4-én, május elsején, s gyermeknapon ünnepelt együtt a nép. A június 3-i pedagógusnapot a tsz. rendezte. A közelmúltban táncestélyt rendeztek, ahol illemtani foglakozást is tartottak. A mozi törzsközönsége a tsz. tagokból áll, de lelkes olvasói a községi könyvtárnak is.”

 

Lehangoló volt a közös gazdaság helyzete. Júniusban a földek nagy része kapálatlan, mindenki csak a háztájival törődik. A csépléshez a sok termelőszövetkezeti tag ellenére napszámosokat kellett fogadni.

 

Az 1956-os forradalom szele elérte Álmosdot is. A betakarítási munkákkal idejében végeztek, így túl nagy kár nem keletkezett, de előfordult, hogy a lovakat a főkönyvelő és a párttitkár etette meg, mert a fogatosoknak „más dolguk akadt”. Október 27-én Pók Sándor Debrecenben tanuló álmosdi diák vezetésével a megyeszékhelyről egy teherautón több fiatal érkezett a faluba, rögtönzött gyűlésen követelték a tanács és a párt vezetőinek eltávolítását, elégették az adókönyveket, beszolgáltatási lapokat s más iratokat. Majd vontatóra ülve számos hozzájuk csatlakozó álmosdival a diákok a szomszéd faluba, Bagamérba indultak, ahol az utcákon vonulva, a Himnuszt énekelve éltették a forradalmat.

 

Október 28-án Álmosdon létrehozták a forradalmi bizottmányt, elnökévé a volt malomtulajdonost, Simon Ferencet választották, a vezetőségbe került Gaál Gyula a falu görög katolikus lelkésze is; a református pap nem fogadta el a megbízatást.

 

A forradalmi események szereplői Álmosdon leginkább a falu görög katolikus lakosságából kerültek ki. Az események szervezője, mozgatója Gálfi István volt. A korabeli megyei újság is A „Gálfi-kormány” garázdálkodásai Álmosdon és Bagaméron címmel számolt be az itteni eseményekről. Gálfi a terményforgalmi raktárából kenyérnekvalót adott a népnek. Fel akarták oszlatni a termelőszövetkezetet, Hermeczi János, a Táncsics elnöke erre azonban nem volt hajlandó. December 11-én tüntetés volt Álmosdon, és Bagamérban folytatódott. A Debrecenből kivezényelt karhatalom szétoszlatta a tömeget. Az álmosdiak a rétek és kertek alatt menekültek haza. Gálfi december 13-án kiszökött Ausztriába. Február 2-án azonban visszajött a családjáért Álmosdra, és másnap hajnalban letartóztatták. A sajtó által felnagyított falubeli események súlyát mutatja, hogy a településről öt embert tartóztattak le, további öten szabadlábon védekezhettek.

 

Az 1956 után gazdaságpolitikai változások következtében megszűnt a kötelező beszolgáltatás nyomasztó terhe. Megszületett viszont a mezőgazdaság szocialista átszervezésének részletes koncepciója: 1958–1959 telén országszerte megkezdődött a termelőszövetkezetek megszervezése.

 

1956 végéig a Táncsicsba nyolcvanöt család lépett be, 97 taggal. Az öszszes földterülete 888 katasztrális hold volt. Meghatározó a szántóföldi növénytermesztés volt 772 holdon. Az állatállománya 33 szarvasmarha, 22 ló, és 109 sertés.

 

1959-ben megalakult Álmosd második termelőszövetkezete, a Kossuth Mezőgazdasági Termelőszövetkezet. Hallatlanul sűrített drámák, nehéz és gyötrelmes döntések születtek, mélyről jövő indulatok csaptak össze. A nagy agitáció 1960–1961 telén zajlott a településen. Megjelentek a távoli falvak termelőszövetkezeteiből, az ipari üzemekből érkező agitátorok, s a helyi értelmiség egy részével járták a falut. Az álmosdiak félve behúzódtak házaikba, bezárták az utcaajtót, elengedték a hamis kutyát.

 

Néhányan minden rábeszélés nélkül aláírták a belépési nyilatkozatot, nevüket mint jó példát harsogta egész nap a hangosbemondó. Közöttük volt olyan is, aki megérezve az átszervezés előszelét, az előző években eladta földje nagy részét, voltak közöttük idős emberek, akik már nem lévén urai három-négy hold földjüknek, a háztáji és a nyugdíj reményében beadták derekukat.

 

Az álmosdiak nagy többségénél egymásnak adták a kilincset az agitátorok. Nap nap után visszatértek egyes házakhoz, mert a gazda „véletlenül” soha nem volt otthon, a feleség pedig ilyen fontos ügyben nem dönthetett egyedül. Ahol máskor borral kínálták a vendéget – mert vendégszerető az álmosdi ember –, most hellyel se nagyon.

 

Aztán egyszer csak megtört a jég, egyre többen írták alá a belépési nyilatkozatot.

 

Érdekesen alakult a tagság összetétele a két szövetkezetben. Szinte tükörképe volt a falu szociális rétegződésének. A kevesebb földdel rendelkező emberek (tíz holdon alul) a Táncsicsba lépek, a módosabbak tüntetően a Kossuth termelőszövetkezetet választották. Ennek az lett a következménye, hogy egyiknek földhiánnyal, a másiknak földbőséggel kellett megküzdenie. Később megbékélt egymással a két tagság, egyesültek. Az egyesülés után a szövetkezet földterülete meghaladta a háromezer-ötszáz holdat, melyből 3043 hold szántóterület volt. A tagok száma 639 fő, átlagéletkoruk több ötven évnél. A mezőgazdasági kollektivizálás okozta elbizonytalanodás, a továbbtanulás feltételeinek hiánya, a termelőszövetkezet adta egysíkú munkalehetőségek, ugyanakkor a megye, s az ország városaiban az extenzív iparosítás következtében megnőtt munkaerőigény miatt megindult a településről a fiatal, munkaképes korú lakosság elvándorlása. E folyamat következményeként évtizedek óta tart a népesség elöregedése.

 

Az 1968-ban életbe lépett új gazdasági mechanizmus változásai: a felvásárlási árak növelése, a hosszú lejáratú hitelek elengedése, a termelőszövetkezeti tagok szociális ellátására vonatkozó intézkedések, mindenekelőtt pedig az önállóság növelése, kedvező alapot teremtettek az elkövetkező évek fejlődéséhez.

 

1970-ben a meglévő, elöregedett erőgépek helyébe újakat vásárolnak, új gépműhelyt építenek. Autóbuszt is vásárol a tsz, amellyel országjáró kirándulásokat lehet tenni, színházba, jelentősebb sporteseményekre is gyakrabban eljuthat a tagság. 1972-ben ismét tisztújítás volt. Az új elnök az 1970-ben lemondott Merő Sándor lett. Ettől az évtől megint szép eredményeket értek el. Beléptek a nádudvari KITE-be (Kukorica és Iparnövény Termelési Együttműködés), és e rendszer keretében, új agrotechnikai eljárásokkal termesztik a kukoricát és az őszi búzát. Egyre jelentősebbé válik a kertészeti gazdálkodás is. Elsősorban paprikát, paradicsomot és uborkát termelnek, igen jó jövedelmezőséggel. A bérezés már készpénzes, havi elszámolással. Jelentősen bővül a szövetkezet gépparkja, repülőgépről vegyszereznek.

 

1975-ben a megye vezetői úgy látták, hogy az akkori formában a szükségszerű műszaki fejlesztés, amely a továbblépés feltétele, csak optimális szövetkezeti nagyság mellett lehetséges. Az 1975. szeptember 24-én megtartott közgyűlésen az álmosdi Táncsics és a bagaméri Búzakalász Termelőszövetkezet tagjainak 98 százaléka szavazott az egyesülés mellett. Az új gazdaság neve: Búzakalász Mezőgazdasági Termelőszövetkezet. Székhelye: Álmosd.

 

Az egyesült szövetkezet 5006 hektár termőfölddel rendelkezett, egy hektár átlagos aranykorona-értéke 13,25 – meglehetősen alacsony. A szántóföldi növénytermesztés főbb növényei továbbra is a kukorica és a búza. A kertészeti kultúrák közül paprika, paradicsom, sárgarépa, dinnye és torma termesztésével foglalkoztak. Szétszórt majorokban folyt az állattenyésztés, szarvasmarhát, sertést és juhot tartottak. Megkezdték a szakosított tehenészet kialakítását.

 

Középtávú programot dolgoznak ki, egyszerűsítik a növénytermesztés szerkezetét, táblásítanak, új technológiák alkalmazásával növelik a hozamokat. A szarvasmarhatartásban a tejhozam növelésére törekszenek. Fontos feladatként szerepelt a háztáji gazdálkodás támogatása is.

 

A szövetkezet tiszta vagyona 1985-ben közel 138 millió forint volt, földje 5183 hektár . A taglétszáma 1046 fő; igaz, már több mint a fele nyugdíjas vagy járadékos. Javultak a termelési eredmények is, mert míg a kiemelkedő 1955-ös évben a búza és kukorica átlagtermése nem érte el az egy tonnát hektáronként, 1985-ben ez a szám a búzánál kereken öt, kukoricánál több mint kilenc tonna.

 

A megyei vezetés évtizedeken keresztül „mostohagyermekként” kezelte a bihari térséget, tovább mélyítve már amúgy is hátrányos helyzetét. Ugyanakkor a bihariak – hosszú ideig – rezignáltan tűrték háttérbe szorításukat. A kedvezőtlen gazdasági helyzet következtében állandósult az elvándorlás, ami a népesség tartós fogyásához s az elvándorlás szelektív jellegéből adódóan a korstruktúra és a képzettségi színvonal romlásához vezetett.

 

 

Álmosd népessége a háborút követő rövid időszak növekedését leszámítva (amikor is a település történetének legnagyobb lélekszámát jegyezte) megállíthatatlanul csökkent egészen a rendszerváltásig, ezt követően enyhe növekedés tapasztalható. 1997-ben már 1836 fő volt, s ezzel megközelítette 1890. évi lélekszámát (1839 fő).

 

A falu népességszáma az 1949-es maximumot követően a rendszerváltásig 964 fővel, 64,3 százalékkal (falunyi népességgel) csökkent. Bár az 1990 előtti évtizedet tekintve ebben már a főként a születések számát meghaladó halálozások következtében beálló természetes fogyásnak is jelentős szerepe volt.

 

A népesség etnikai összetételét tekintve a cigányság lélekszáma a környező települések magas számához viszonyítva nem számottevő. Míg Bagaméron ez az arány 22 százalékos, Kokadon 19, Létavértesen 16, Hosszúpályiban 15, addig Álmosdon mindössze öt százalékot tesz ki. A faluban évszázadok óta kimutatható a cigányok jelenléte, s többé-kevésbé beilleszkedtek a község életébe. 1998-ban kisebbségi önkormányzatot is választottak, vezetője Ponta Éva.

 

1990-es adatok szerint a település 663 főt számláló aktív keresője között magas szinten áll a fizikai foglalkozásúak aránya. Míg az országos ráta 1990-ben már jóval kevesebb, mint hetven százalék, ez az arány Álmosdon 84 százalék. Ugyanakkor a szellemi foglalkozásúaké mindössze tizenhat százalékos, mélyen alatta marad a megyei átlagnak. A 45 diplomás (többsége általános iskolai tanár és óvodapedagógus) az összlakosságon belül mindössze 2,6 százalékot képvisel. A statisztikai mutatók szerint Álmosdon lényegesen nagyobb az alacsony iskolai végzettséggel rendelkezők aránya, míg a magasabb képzettségűeké jóval alacsonyabb, mint az országos átlag. Jelentős az analfabéták aránya is. Az 1990-es népszámlálás szerint a tízévesnél idősebb népesség közül a nőknek három, a férfiaknak valamivel több mint két százaléka tartozik ebbe a kategóriába.

 

 

A rendszerváltást megelőző években a helyi termelőszövetkezet mintegy háromszáz főt foglalkoztatott. Az iparban dolgozók többsége ingázott munka- és lakóhelye között. 1990-ben 36 százalékos volt az ingázók aránya. A Debreceni Konzervgyár, a Baromfifeldolgozó Vállalat és a Hajdú-Bihar megyei Építőipari Vállalat autóbusszal szállította üzemeibe alkalmazottait.

 

A rendszerváltást követően, a megváltozott gazdasági környezetben tovább fokozódott a település lemaradása a gazdaságilag fejlettebb településekhez képest. A leépítések során a termelőszövetkezet kétszázhúsz dolgozójától vált meg. A debreceni vállalatok a jelentős utazási költségeket igénylő ingázó dolgozóikat bocsátották el legelőször, így a munkanélküliség igen magas szintje alakult ki a településen. 1997-ben 108 fő volt a regisztrált munkanélküliek száma, ez az érték azonban a valóságban sokkal magasabb. A gazdasági szervezetek száma 26 volt ekkor a faluban, ez húsz egyéni vállalkozót, három betéti társaságot, két korlátolt felelősségű társaságot és egy szövetkezetet takar. Napjainkban a település legnagyobb foglalkoztatója a termelőszövetkezet és az önkormányzat.

 

A település infrastrukturális lehetőségei, a főbb közlekedési utaktól való távolsága, vasúthiányos helyzete nem vonzza a befektetőket. A falut heti 118 autóbusz járatpár köti össze Debrecennel, Létavértessel (1996. évi adat) A településen – mint már érintettük – 1952-ben épült ki a villanyhálózat, 1969-ben a közüzemi vízhálózat, rendszerébe 1997-ben a lakások 76 százaléka volt bekapcsolva. Az 1995-ben megvalósított gázprogram keretében a lakások 21 százalék csatlakozott a gázhálózatba. A közüzemű szennyvízcsatorna a település szűkös anyagi viszonyai miatt jelenleg még csak a tervezés szintjén áll. Megoldott viszont a községben a veszélyes hulladék kezelésének problémája. A távközlési hálózatba bekapcsolt lakások 34 százaléka rendelkezett 1997-ben fővonallal.

 

Jelenleg a település útjainak egynegyede pormentesített. A faluban 716 lakás található, közülük négy önkormányzati. A lakosság kereskedelmi ellátását négy élelmiszer- és három ruházati bolt, illetve négy vendéglátó-ipari egység biztosítja. A községben postahivatal és takarékszövetkezet működik. Bankfiók 34 kilométerre található.

 

A község óvodájának négy csoportjába száz gyermek járt 1996-ban, korszerű tizenkét tantermes, nyolcosztályos iskolájába 178 gyermek. A községben művelődési ház, iskolai és községi könyvtár, két sportpálya, emlékház és három múzeumi kiállítóegység is működik. Az egészségügyi alapellátást egy-egy háziorvos, ápolónő és védőnő végzi. A községben 1907 óta működik gyógyszertár. A húsz férőhelyes idősek klubjában tizenkettő a nappali gondozottak száma.

 

A település kiegyensúlyozott önkormányzati életét a rendszerváltást követő három önkormányzati ciklusban Farkas Pál polgármester, Wrábel Gyula alpolgármester, Szabóné Ásztai Julianna jegyző és kilenctagú képviselő-testület irányítja.

 

A bihari térség legelmaradottabb területei közé tartozó erdőspusztai kistérség települései, melyek része Álmosd is 1992-ben önkormányzati szövetséget hozott létre. Az együttműködés elmélyítését, a szövetségnek társulássá fejlesztését 1995 elején határozták el. Az Erdőspusztai Önkormányzatok Településeinek Társulása a következő településeket foglalja magába: Álmosd, Bagamér, Hajdúbagos, Hosszúpályi, Kokad, Létavértes, Mikepércs, Monostorpályi, Sáránd, Újléta. Székhelye: Létavértes. Főbb céljai között szerepel: a kistérség önkormányzati és ezzel összefüggő érdekeinek képviselete; az önkormányzatok kapcsolatainak minél magasabb szintű kiteljesedése; a társulás tagjai részére szükség szerinti szolgáltatások nyújtása; hagyományőrző térségi rendezvények szervezése; a kistérség fejlesztése, az elmaradottságok, hátrányok fokozatos felszámolása; az önkormányzatiság mind magasabb színvonalú érvényesítése.

 

A piactól való távolság, a mezőgazdasági alapanyag termelésre alapozott egyoldalú gazdaságszerkezet, az infrastrukturális elmaradottság, az ipari termelőkapacitás hiánya, a ma még inkább csak hátrányokat jelentő határ menti fekvés, a városhiányos jelleg, a krónikus tőkehiány, az akut foglalkoztatási válság együttes hatásai következtében az egész bihari térség s a településünket is magába foglaló erdőspusztai településegyüttes hátrányos helyzetűvé minősítését mondta ki az a vizsgálat, amelyet a Magyar Tudományos Akadémia Regionális Kutatások Központja végzett el. Ez az a helyzet, amelyet alapnak tekinthetünk. És ahonnan mégis: el kell rugaszkodnia a községnek. Nyitni a jövő felé.

 

Álmosdi konfirmálók csoportja, középen Barabás Mihály lelkésszel, 1955-ben.

(Álló sor, balról: Szilágyi Mihály, Zahari Sándor, Guba Sándor, Bisi Béla, Horváth Margit, Nyéki Piroska,

Horváth Julianna, Horváth Balázs, Kovács József, Csató József, Bisi Gábor; ülő sor: Székes Ilona,

Bisi Irma, Tóth Emma, Á. Oláh Erzsébet, Barabás Mihály lelkész, Bánki Mária, B. Oláh Erzsébet,

Kiss Erzsébet, Szilágyi Erzsébet; törökülésben: Diószegi Sándor, Nagy Imre, Erdei Gyula, Remete Sándor)

 

A Kossuth Termelőszövetkezet udvaráról indulnak társadalmi munkában kukoricát törni a fiatalok, 1962-ben.

(A zetoron Szabó Imre, Bánki Mária, ismeretlen, Demes Irén, ismeretlen. A motoron Papp Gyula, Sorbán Mária)

 

Kossuth Termelőszövetkezet: Kovács Eta, Kolozsvári Teréz és Kolozsvári Júlia egy kosár burgonyával (1960-as évek)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Méltóságosok, tekintetesek, nemzetesek

Álmosd, ez a jellegzetes kisnemesi település, egészen a modern időkig társadalmi életének minden területén hordozta ezt a sajátosságot. A társadalmi hierarchia élén az örökös földesurak álltak. Saját majorságuk mellett meghatározó szerepük volt a nemesi közbirtokosság (compossessoratus) fennállása idején az osztatlan közös tulajdonban lévő úrbéres telkek, jobbágyszolgáltatások, erdő, rét, legelő, regáléjog haszonvételeinek felosztásában.

 

Vagyonuk révén ők voltak a helyi egyház támogatói, akik az általuk adományozott föld mellett időről időre egyéb javak juttatásával segítették az egyházat. Ez a rendszer, ha időnként problémákkal is, de többé-kevésbé működött, különösen virágzó, fellendülést mutató korszakot tudhatott magáénak az álmosdi református egyház a XVIII. század folyamán, s a XIX. század elején. Hiszen ekkor számos templomi felszereléssel gyarapodott az egyház, földet kapott, sőt, egyedülálló módon, 1770-ben még tekintélyes könyvtárra is szert tett.

 

A földesurak közül különösen sokat köszönhetett ebben az időben a Veéreknek, gróf Teleki Lászlónak, aki, bár nem lakott a faluban, az eklézsiának gondját viselte. De említhetjük a tekintetes földesuraságok közül Félegyházi Ferenc, Kölcsey Sámuel nevét, a Péchy családot, a Csanádiakat.

 

Bár a rendi társadalom megszűnése után patrónusi hajlamuk alábbhagyott, azért akadt néhány jótevő a helyi vagy „külföldi földesurak” (vagyis a faluban birtokkal bíró, de másutt lakók) között ezt követően is. Az eklézsia dolgában tulajdonképpen soha nem vitték nyílt kenyértörésre a dolgot, az egyházzal való konszenzust keresték. Bár az 1818-as egyházkerületi gyűlést követően a világi és papi rend között keletkező villongásból eredően olyan nézetek kaptak lábra, hogy a világi rendet az eklézsiák igazgatásából ki akarják rekeszteni, s ennek gyanúját növelte némely prédikátor beszéde is, „kik szent hivataljokról és kötelességeikről megfelejtkezvén, elfelejtkeztek Szt. Pálnak tanácsáról és példájáról, aki Apostol létire ezt mondja a Korintusziaknak: »Nem jöttünk hogy uralkodjunk a ti hiteteken, hanem hogy szolgái legyünk a ti örömötöknek.«”

 

Miután az álmosdi földesurak által felelősségre vont lelkész, Német István, vonakodva bár, de aláírta a nyilatkozatot, hogy ő nem vett részt a világi rend elleni mocskolódásban napirendre tértek felette, a papmarasztalás eredménye is az lett, hogy visszatartották Németet, aki egyébként 1842-ig volt a falu lelkésze, s lett maga is nemes lévén kiszolgálója a nemesi érdekeknek.

 

A földesurak, ha nem is mindannyian, rendszeresen részt vettek a presbiteri üléseken, hiszen az 1765-ben megalakult egyháztanácsnak eleve valamennyi földbirtokos tagja volt. Miután eklézsián kívüli személy nem létezhetett a faluban, vagyis a település közösségének valamennyi tagja (a görög katolikus egyház létrejöttéig) ide tartozott, közös érdek is volt a rend és a jó erkölcsök fenntartása, a renitenskedők, senkinek nem engedelmeskedők kitoloncolása a faluból, mint arra konkrét példa is utal 1767-ből, s ráadásul nemes személyeket illetően.

 

Itt kell szólnunk az Álmosd társadalmának jelentős rétegét alkotó nemesekről, akiket mindenkor – a nemesi osztály felsőbb rétegét képviselő álmosdi földbirtokos rétegtől megkülönböztetően – nemesekként vagy esetleg, konkrét helyzetüket megvilágítandó, taksás nemesekként emlegetnek. Ők ugyanis, szemben a falu földdel rendelkező szűkebb rétegét alkotó nemeseivel, a földbirtokosokkal, olyan elszegényedett armalisták voltak, akik már nem bírtak saját földtulajdonnal. A falu valamelyik földbirtokosának telkén éltek, taksát (adót) fizettek. Voltak, akik mesterséget tanultak, és iparosként tevékenykedtek. S voltak, akik értelmiségi pályára kerültek. Ilyen volt az 1834-ben elhunyt Nemes Székely János „oskola Rector”, aki Diószegen, Nagy Létán, majd szülőfalujában, Álmosdon tanított közmegelégedésre, Vernyika János, aki, 1790–1793 között került Álmosdra lelkésznek, s 1793-ban kapott armálist (a falu lelkészei közül többen is nemesek voltak: Kass János, a már többször említett Németh István). Számosan az armalisták közül a politikai, közigazgatási élet alsóbb színterein játszottak szerepet.

 

A többség tényleges életmódja, öltözködése nem sokban különbözött a parasztságétól. Nem úgy nemesi öntudatuk, szokásaik. Magatartásukat a „fenn az ernyő, nincsen kas” szólás nagyszerűen tükrözi. A középnemességet utánzó gesztusaik miatt a jobbágyparasztok pazarlóknak, könnyelműeknek tartották őket. Bár a falu társadalmában életlehetőségük nemegyszer rosszabb volt a telkes jobbágynál, a kisnemes akkor is nemes maradt, nemesi előjogai birtokában, s azokat görcsösen számon tartotta. A mindennapok során elvárta, hogy a nála módosabb paraszt előre köszönjön neki, az úton kitérjen előle, és megillette a „nemzetes úr” és feleségét a „nemzetes asszony” megszólítás.

 

Ha volt saját telke, az, akármilyen kicsiny volt is, nemesi birtoknak számított, adómentes volt, és katonai beszállásolástól mentes. Háza még ha sárból és nádból készült egyszerű házikó volt is, nemesi kúriának minősült, és az azt megillető magánjogi és büntetőjogi védelemben részesült. A taksások azonban, ha meg is egyeztek a földesurukkal, hogy jobbágytelkük szolgáltatásait egy összegben megváltják, az attól még nem volt az övék, jobbágytelek maradt, és a közadókat is behajtották rajtuk.

 

A régebbi nemességgel rendelkezők lenézték a felkapaszkodókat, az „úrhatnámokat”. Nemesi öntudatuknak köszönhetően, bár a pap és a tanító bérének fizetéséből előírt módon ki kellett venniük a részüket, sokan, nemcsak szegénységük, hanem inkább gőgjük miatt, a földesuraknak megengedett módon saját elhatározásuk szerint akarták rendre fizetni, még inkább megtagadni a teljesítést.

 

Egy 1779/80-as Bihar megyei armalista összeírás Álmosdról húsz taksás nemes nevét közli. Közülük nemesi taksaként heten fizettek egy rénes forintot, nyolcan ennek a dupláját, öten viszont semmit, mert nyomorultak (miserabilis) vagy vének (senex). Egy húsz évvel későbbi kimutatás (1798–99) szerint az Álmosdon lévő 22 armalista nemes közül tíz tartozott a 4. osztályú, vagyis legkevesebb taksát fizetők közé, hat a harmadik osztályba, öt a másodosztályba, és egyetlenegy armalista volt, aki a nemes vármegye kasszájába az egymás között kivetett első osztályba tartozó taksát befizette.

 

Az álmosdi armalisták nemesítése 1753–1815 között történt, ezt tükrözi egy, a XIX. század első felében készült kimutatás. A következők kaptak ekkoriban címeres levelet: Bárány János (1762); Bárány Ferenc (1808); Balogh Ferenc és János (1780); Bihari János és fiai: János, Gábor, Antal és Albert ( 1788); Bihari Gergely és Sámuel (1788); Bihari György fiai Mihály, Pál ((1788); Csatári István (1765); Fekete Ferenc (1805); Nagy István (1753); Pályi Nagy András János és József (1815); Rátonyi Boldizsár, Rátonyi Péter (1795). Az ő nevük eredetileg Risoszokij vagy Risoszevkij (?) lehetett, ezt magyarosították; Székely Mihály (1765); Székely Mihály, János, István (1776 és 1793); Talpas György és László (1769, 1785); Thékes István (1798); Vernyika János (1793); Vass nemzetség (Álmosd, Bagagamér, 1807)

 

A lista korántsem teljes, hiszen nem tartalmazza az 1779–80-as összeírásból Léta Péter és János, Bodrági (későbbi változataiban Botrágyi) Mihály, János és András, Horog Ferenc és János, Szodoray István, Veress Imre, Szabó Ferenc és István, Pete Mihály, Balog István, Kis Péter, Csanády Ferenc nevét, az 1789–90-es összeírásból pedig Fiok Ferencét. Továbbá az 1796–97 -es évekből Bete Gergely és öreg Bete István, Juhász Mihály, Tulka Tógyer, Tothfalusi György és Mihály s még jó néhány kisnemesként ismert famíliáét. Valószínűnek tartható, hogy a XVII. századtól kezdve már történtek nemesítések Álmosdon, azonban az ezekre vonatkozó forrásokat nem ismerjük.

 

Az 1847. évi követválasztásra összeírt szavazónépesség lajstromában településünkön 189 nemes nevét találjuk (a földesurak és armalisták együtt). Ez önmagában is meghatározó nagyságrendet képvisel; ha hozzávesszük a családjaik szavazati joggal nem rendelkező nő tagjait, és a kiskorúakat, akkor teljesen nyilvánvaló, hogy a település népességének meghatározó részét alkotják. (Fényes Elek erre az időszakra vonatkozó statisztikája 1723 fős lakosságról tudósít).

 

Közismert, hogy Magyarországot a nemesek országának tartották, hiszen a XIX. század első felében a történelmi Magyarországon minden húsz emberre egy nemes ember jutott. Ez fokozottan érvényes volt Álmosd esetében. Itt, ahogy tréfásan mondták, ha a kutyát megdobták, a kő nemest ért.

 

Amikor 1802-ben felszentelték a felújított református templomot, „a jó rend fenntartása végett” a presbitérium meghatározta a templomi ülésrendet (ez egyébként a református egyházban általánosan bevett szokás volt). Mindenki csak a vagyoni, társadalmi helyzete szerint megillető székbe ülhetett. Az írásba is foglalt templomi ülésrend szigorúan leszögezi, hogy „Csak egyedül az örökös földesuraknak, akiknek adományából vagyon a templom és Parochiális házhelyek, levén arra szavuk, hogy maguk háza népének ülő helyet válasszanak. Másokra nézve pedig akár zálogos nemesek, akár taxás nemesek, s nemtelenek légyenek, egyedül az eklézsiához megmutatott jótétemény tekinthetvén. Megtilttatik, mind a nemesi, mind a közrendben levőknek a másoknak kimutatott hely elfoglalása… A férfiak részéről a szószékkel átall ellenben lévő két első szék a Tekintetes Péchy és Csanády Házaknak, rendeltett, melyben hely adódott Nemzetes Magyari Istvánnak, aki mint Péchy tiszttartója, (»ura képének viselője«), s a kurátorként bizonyított érdemei gyanánt kerülhetett a tekintetes urak padjába; a harmadik padsorban a Guthi, Csengeri, Fijok; a negyedik pedig a Balku és Chernel házak férfi tagjainak volt a helye. Ugyan ezen oldalon lévő hat első szék lett kijelölve az amalista nemeseknek. A szószék vagy katedra oldalán a két első szék a bíráknak, a fennmaradó helyek pedig mindkét oldal padsoraiban az egyház község többi férfi tagjainak.

 

Az asszonyok részére a jobb oldalon a két első szék, vagyis padsor a Péchy és Csanády házaké volt. A második székbe tiszteletes asszonynak is hely adódván; a harmadik Magyari István tiszttartó és a nótárius (a falu jegyzője) háza népeinek; a negyedik a Péchy és Csanády háznál szolgálatban lévő belső asszonyoknak és leányoknak; az ötödik Nemes Székely, Botrágyi; a hatodik Nemes Nagy és Katona István háza népének helye lett. A másik oldalon az első, második és harmadik székek a Balku, Chernel, Guthy, Csengeri és Fijok uraimék háza népének rendeltetett; a negyedik-ötödik a Bihari, Király Nemes ház népeinek; a hatodik a Horog Gyarmati István és Ferenc, valamint Barta János háznépeinek. Az utolsó két szék az iskolába járó leányoknak, a fennmaradó többi szék az eklézsia közrendű asszonyainak, leányainak.”

 

„Úrnak születni kell” – mondják a falu lakói, s példaként hozzák fel az egyik hajdani földesuraság, a tekintélyes vagyonnal rendelkező Bay család ma is köztük élő képviselőjét, a köztiszteletnek örvendő Fekete Albertet, akinek udvarias viselkedésén, gesztusain, beszédmodorán, szertartásos meghatározottságán ma is érezhető az egykori neveltetés, hiába hurcolta meg az élet, hiába, hogy vagyonát vesztve sokáig építőipari segédmunkásként kereste családjának a kenyeret. De „aki úrnak született, az is marad”– sommázzák sok évszázados tapasztalataikat a falubeliek. Ezt az egykor áthághatatlannak tűnő társadalmi meghatározottságot jól érzékelteti, hogy amikor a két világháború között az egyik földműves leánykája – a ma közmegbecsülésnek örvendő nyugdíjas értelmiségi, a falu hagyományainak lelkes ápolója – a templomból kijövő úri hölgyek toalettjét csodálva azt súgta édesanyjának: „Egyszer énnekem is lesz kalapom, mint az álmosdi úri asszonyoknak”, édesanyja aggódva jegyezte meg: „Csak el ne mondd senkinek, mert bolondnak hisznek!”

 

A Bay-kúria, az egykori Székelyhidi (ma: Rákóczi) utcán (1904)

 

Az itt még gyermekkorú idősebb Bay Sándor (született 1855-ben, Nyírmadán),

később Álmosd legnagyobb földbirtokosa, szűrben, az 1860-as években

 

Idősebb Bay Sándor földbirtokos gyermekei: Katica és Sándor (1890-es évek).

Bay Katica, Fekete Miklós feleségeként, 1917-ben, fiatalon elhunyt. Sándor testvére 1918-ban halt meg

 

Bay Katalin és Fekete Miklós esküvője 1909-ben.

(Elöl Fekete Lajos, Bay Katalin és Fekete Miklós;

a mellvédnél az örömanya, Bay Sándorné született Klobusitzky Mária és az örömapa, Bay Sándor)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Trianon árnyékában

A trianoni békediktátum Álmosd életében is sokkoló fordulatot hozott. Az új államhatárok megvonásával hatvan bihari település elszakadt addigi természetes központjától, Nagyváradtól, amelyhez jól működő gazdasági-piaci, igazgatási és infrastrukturális kapcsolatok fűzték, s egy periferikus, halmozottan hátrányos helyzetű, igencsak elszigetelt terület, az úgynevezett Csonka-Bihar vagy az akkoriban ugyancsak elterjedt kifejező szófordulattal a „maradék Biharország” része lett. Területének csupán negyede, lakosságának pedig mindössze harmada maradt az új határokon belül.

 

Bihar vármegyét, mint, ahogy azt a „Biharország” elnevezés is mutatja, nem mint egyszerű vármegyét, közigazgatási egységet kell tekintenünk, hanem mint Magyarország olyan részét, táját, melynek fekvésénél, földrajzi, gazdasági adottságainál fogva mindenkor megkülönböztetett politikai jelentősége volt történelmünk folyamán. Az önálló állami életet élő vagy arra törekvő Erdély és a Magyar Királyság, majd a török hatalom is egyaránt kívánatosnak tartotta az itt fekvő területek megszerzését, megtartását. A helyi természetföldrajzi adottságokon túl Bihar vármegye jelentőségét egész történelme folyamán különösképpen növelte, hogy Magyarország és Erdély között itt vezet át a legfontosabb közlekedési útvonal.

 

Bihar kiterjedését tekintve a régi Magyarország legnagyobb vármegyéje volt: csonkítatlan állapotában 10 609 négyzetkilométer. A békeszerződés értelmében területéből 7855 négyzetkilométernyi részt Romániához csatoltak, s csak 2754 négyzetkilométer maradt meg Magyarországnak. A területét, közlekedési hálózatát és piacait tekintve egyaránt megcsonkult vármegyében egyetlen városias település sem maradt. A revíziós politika sikerében bízva azonban ezt nem vették figyelembe, hagyták önállóan funkcionálni. Nagyjából a közepe táján kiválasztották a legnagyobb falut: Berettyóújfalut, és kinevezték megyeszékhellyé. Megközelíthetősége mind vasúton, mind közúton rendkívül körülményes volt különösen a határ mentén fekvő településeknek.

 

Falunk, a „periféria perifériájára” került Álmosd korábban kialakult gazdasági-társadalmi, kulturális kapcsolatai Bihar megye határon túli településeivel megszakadtak. Pedig szinte minden oda kötötte. Vásárra, Diószegre, Székelyhidra, Érmihályfalvára, Margittára, Nagyváradra jártak innen. A bankügyletek is többnyire Nagyváradhoz fűzték a helyieket.

 

Ráadásul a határ menti községek területének egy része Romániához került. Bár létrejött a kettős birtokosság (akinek földbirtoka a Román Királyság területére került, „birtokos úti igazolvánnyal” meghatározott rendben és gyakorisággal a kijelölt átkelőhelyeken átjárhatott földjei megművelésére), ez komoly veszteséget jelentett a földtulajdonosoknak, s főként a napszámosokat, földbérlőket lehetetlenítette el. Ugyanakkor azt sem szabad elhallgatni, hogy a legális okmánnyal rendelkezők körében földművelés ürügyén virágzott a csempészet is. Elsősorban a só, dohány, pálinka, dió „kereskedelme”, de olykor borsot, aranyat is hoztak.

 

A jelentős számú zsidóság gazdasági, vallási, házassági kapcsolatai is elsősorban Nagyvárad, Bihardiószeg, Érmihályfalva felé mutattak. Az érmelléki falvak lakóival kiterjedt rokonsági kapcsolatban lévő reformátusok, görög katolikusok szintén nehéz helyzetbe kerültek. A békeszerződés nemcsak területeket, gazdasági kapcsolatokat csatolt el, de a családokat, rokonságokat, vallási kapcsolatokat is szétzilálta.

 

Trianon után az érmelléki egyházmegyéből, ahová az álmosdi református eklézsia is tartozott, mindössze öt maradt a határ magyarországi oldalán: Álmosd, Bagamér, Kokad, Nagyléta és Újléta. Rövid ideig bár, de az a furcsa helyzet állt elő, hogy ez az öt eklézsia Bányay László bagaméri lelkész esperessége, Derzsi László gondnoksága alatt, püspöki megbízatás alapján, önálló egyházmegyeként működött (csonka-érmelléki egyházmegye). A bihari egyházmegyében kevéssel jobb volt a helyzet, onnan tizenkét gyülekezet maradt az országhatáron belül, ők csonka-bihari egyházmegye néven éltek önálló életet. 1922-ben Nagylétán tartott közös gyűlésükön egyesült a két egyházmegye, így jött létre a csonka-bihar–érmelléki egyházmegye tizenhét gyülekezettel.

 

Magyarország görög katolikus lakosságának 92,2 százaléka az utódállamokhoz került. A helység görög katolikus egyháza is elveszti az emberemlékezet óta hozzá tartozó öt érmelléki fíliáját: Csokalyt, Kiskágyát, Kólyt, Nagykágyát és Székelyhidot. Majd elveszíti papját is. Az egyházközség teendőit ideiglenesen Borlán János kokadi lelkész látta el. Minthogy még 1924-ben sincs lelkészük, korábbi levelüket ismételve kérik Miklósy püspököt, küldjön papot Álmosdra.

 

1925-ben kinevezésre kerül Nádasy Béla debreceni hitoktató, akik 1939-ig volt a falu görög katolikus lelkésze. Mind lelki, mind gyakorlati téren munkáját nagy szorgalommal, hitbuzgósággal végzi. A háborúba elvitt kicsiny harang helyett 1926-ban a meglévő értékesítésével és a hívek adományaiból Seltenhofer Frigyes soproni harangöntővel egy nyolcvan és egy 41 kilogrammos harangot készíttetnek. Az egyiken Magyarország királynéja a kisded Jézussal, „Magyarország királynéja” felirattal, a másikon Szent Mihály és Gábor arkangyal „A templom védszentjei” felirattal.

 

1927-ben felépül a korszerű görög katolikus elemi, állami segéllyel. Ez az első szilárd alapzatú, téglából épített iskola Álmosdon. A két világháború között még inkább elszegényedő hívek élén nagy aktivitással, buzgó hittel is csak szerény eredmények születhettek. Sokat tett a keresztény közösség lelki életének ápolásáért. Nádasy újjászervezte a Rózsafüzér Társulatot. 1928-ban létrehozta az Oltáregyletet.

 

A református egyház életképességét, élni akarását számos adat bizonyítja. Egyik példaértékű megnyilvánulása ennek az országban elsőként, 1922-ben felavatott első világháborús emlékmű. Ifjú Miskolczy Jenő álmosdi földbirtokos, aki még a háború legelején bevonult katonai szolgálatra, 1916-ban mint huszár főhadnagy háromszáz koronát küldött Székelyhídi Béla helyi református lelkésznek, hogy az összegből a háború végén állíttasson márványtáblát a templom falán, belevésetve az álmosdi hősi halottak neveit.

 

A lelkész azonban merészebbet gondolt. 1917 októberében az egész vármegyét megmozgató, nagy sikerű műsoros délutánt szervez Álmosdon, melynek tetemes bevételéből és Miskolczy Jenő adományából már 1917-ben elkészül az emlékmű Nagyváradon, egy ismeretlen olasz hadifogoly szobrászmester műkő alkotása.

 

A Nagyváradon rekedt szobrot a határzárlatot követően nagy utánajárással, diplomáciai intézkedések révén sem sikerült Magyarországra szállítani. Ekkor Krausz Sándor álmosdi izraelita lakos Érmihályfalvára vitette, ahonnan a román vámhivatal engedélyezte Nyírábrányba szállítását, vámmentesen. A sors iróniája, hogy a magyar vámhivatal háromezer korona vámilletéket vetett ki az emlékműre; ezt azonban dr. Fráter Pálnak a képviselőházban elmondott interpellációjára törölték.

 

Az emlékmű – melyről a Függelékben még szólunk – a templomkertbe került, talapzatán fehér márványtáblán olvasható a 101 álmosdi áldozat neve.

 

A református templom háborúba elvitt nagyharangjának pótlása anyag hiányában és a pénz rohamos elértéktelenedése folytán sorozatosan meghiúsult. Végül 1924 decemberében egyezséget kötöttek a harangöntésre a Slezák céggel Budapesten. 1925. március 14-ére a várva várt harang megérkezett a nagyléta-vértesi vasútállomásra, ahonnan szekérrel hozták haza. A gyülekezet a falu végén várta, lelkészével az élen. Az iskolás gyermekek, tanítók, hívek sokasága a feldíszített harangot, zsoltárokat és dicséreteket énekelve kísérte a templom elé. Itt a „Tebenned bíztunk eleitől fogva” kezdetű, ősi református zsoltár, a 90. eléneklése után, az esperes áldó imáját, a lelkész igehirdetését majd a Himnusz hangjait követően az iskolás gyermekek és az ifjak húzták fel a toronyba a harangot. Az itt maradt társával együtt először az első világháborúban elesett 101 álmosdi hősi halott emlékére húzták meg negyedórára, majd egyenként öt percig a harang beszerzésre nagyobb összegeket adók emlékére és tiszteletére, végül a harangot öntető gyülekezet elismerő áldozatára: „A jó kedvű adakozót szereti és megáldja az Isten.”

 

Úgy tűnik, az egyházi célú adakozások ebben az időben újra gyakoribbá válnak. Ebben jó példával elöljár az eklézsia lelkipásztora, Székelyhídi Béla. 1925-ben önálló erőből felépítik a szoba-konyha-előszoba-kamrás harmadik tanítói lakást a Csengeri-telken. 1927-ben a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium segélyéből és kölcsönéből a zsindelyes fiúiskolát horganyzott lemezzel, a nádfedeles fiútanítói lakást cseréppel fedetik át, valamint az összes iskola épületet és tanítói lakást rendbe hozatják.

 

1928-ban hétezer-nyolcszáz pengős költséggel elvégeztetik a református templom külső-belső felújítását. Az ezt követő örömünnepen, augusztus 12-én részvett a csonka-bihar–érmelléki egyházmegye lelkészegyesülete is, mely Álmosdon tartotta évi közgyűlését. A templom és a torony javítási költségeit közadakozásból és az egyháztagok hét adóosztályba sorozása után harminctól négyszáz kilogramm csöves tengeriben kivetett rendkívüli adóból fedezték.

 

1930-ban a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium segélyéből, valamint a Hangya jelentős támogatásával elvégzik a lelkészlak teljes felújítását.

 

1933. október 29-én megalakul az álmosdi presbitérium kebelében a Bocskai-hajdú emlékmű előkészítő bizottsága Székelyhídi Béla református lelkész esperes elnökletével, hogy méltó emlékművet állítson a hajdú hősöknek, hiszen Bocskai diadalmas álmosdi csatája évszázadokon át jeltelen maradt. Tagjai: Dobsa Sándor gyógyszerész, Bihari József földbirtokos, Szabó Lajos tanító, Balogh Sándor, Horváth Imre presbiterek. A község Nagy Balázs községi főbírót, a járás dr. Miskolczy Hugó főszolgabírót küldte a bizottságba, míg a debreceni Bocskai-hajdú ezred képviseletében Zákányi Győző ezredes, Poroszlay István és Darabos Balázs százados.

 

A bizottság képviselői sorra járták Bihar, Hajdú, Szabolcs vármegye alispánjait, a hajdúvárosokat, népes gyűléseken ismertették az emlékműállítás fontosságát. Nem csak a keleti országrész mozdult meg, hanem – némi túlzással – szinte az egész ország. A tiszántúli, tiszáninneni, a dunántúli és Duna melléki református egyházkerület, a tiszántúli református egyházkerület gyülekezetei, a Hangya szövetkezet, az Országos Központi Hitelszövetkezet és tagszövetkezetei, a Bocskai-hajdú ezred tisztikara és legénysége, a hajdúvárosok (Hajdúböszörmény, Hajdúszoboszló, Hajdúdorog, Hajdúnánás, Hajdúhadház, Vámospércs), Bihar, Hajdú, Szabolcs vármegye adományaiból 1934 júliusára a felállítandó emlékmű költségét előteremtették. Álmosd képviselő-testülete 1934. április 16-án az avatóünnepség költségeire száz pengőt szavaz meg. A szoborkompozíció elkészítésével a bizottság Nagy Sándor János (1897–1952) debreceni szobrászművészt bízta meg.

 

Leleplezésére 1934. október 14-én nagyszabású ünnepséget szerveztek. Ehhez kapcsolódott a Balogh Sándor és felesége, Szilágyi Eszter adományából Bocskai hajdúinak emlékére öntetett harang avatása, melyet dr. Baltazár Dezső püspök szentelt fel október 13-án. A szentelést követő félórás harangzúgás az álmosdi csata hőseinek emlékére szólt. Másnap reggel a debreceni Bocskai-hajdú ezred zenekarának zenés ébresztője vezette be az ünnepélyt. Délelőtt kilenc órakor istentisztelet tartottak a református templomban, melyen dr. Baltazár Dezső püspök végezte a szolgálatot.

 

A falu szívében felállított emlékműnél az avatóbeszédet dr. Szilágyi Lajos Csonka Bihar vármegye főispánja mondta, az ünnepi beszédet Vitéz Zákányi Győző a Bocskai-hajdú ezred ezredese. Az országos tárogatóegyüttes hazafias dalokkal működött közre, Batáry Gábor az ezred hadnagya szavalattal.

 

Az emlékmű megkoszorúzását követően az ezred díszszázada, a járási leventék, a helyi tűzoltók és a nemzetvédelmi alakulatok csapatai léptek el a virágokkal borított emlékmű előtt.

 

Az Álmosd népe által addig egyszerre soha nem látott illusztris vendégek nagy tömege a szobor mellett felállított hatalmas tribünön foglalt helyet, köztük a kormány, a Honvédelmi Minisztérium, Bihar Hajdú, Szabolcs vármegye, a hat hajdúváros, a tiszántúli, tiszáninneni református és lutheránus egyházkerület, a Hangya, az Országos Központi Hitelszövetkezet küldöttei, a debreceni Bocskai-hajdú ezred tisztikara és legénysége, a csonka-bihar–érmelléki egyházmegye lelkészi kara, a járás községeinek megbízottai. A falu népének ünnepjő sokasága megtöltötte az óvodakertet és az utcatorkolatokat.

 

Az ünnepség méretét jelzi, hogy délben, a református egyház hívei által adott pazar bőségű ebéden a díszszázad katonáin kívül ötszáz vendég vett részt. Délután a templomban a Bocskai-hajdú ezred zenekara és az országos tárogatóegyüttes közreműködésével tartottak istentiszteletet. Este a Hajdúböszörményi Református Főgimnázium cserkészcsapatának és a tárogatóegyüttes műsorával, tábortűzzel zárult az emlékmű előtt a hatalmas ünnepély.

 

Közben a községházát immár évtizedek óta nem újíthatták fel fedezet hiányában. Az ablakok külső része annyira elavult, elrothadt, hogy az ujjnyi hézagokon befolyt a csapadék. A jegyzői iroda padlózata gombásodott, volt, ahol az ócska padlót téglával pótolták ki. Ezért 1938-ban már elodázhatatlanná vált hét új külső ablak elkészíttetése és lefestése, a jegyzői iroda újra padlózása. 335 pengőt irányoztak elő a költségvetésből a községháza 225 lapméternyi tetőzetének lefedésére békéscsabai cseréppel. A szemlélet takarékos: a jegyzői szobából kikerült rossz deszkák még valamelyest használható részéből padlózzák le a csendőrszobát, merthogy az földes.

 

A település közigazgatási elöljáróságának igen szerény anyagi lehetőségeiről tanúskodik, hogy a faluban még 1943-ban is egyetlenegy, egészséges vizet adó fúrott kút volt, 1905-ben készült, s gyakran rossz. A lakosság nagy része az ásott kutak vizét használta, sok volt a hastífuszos megbetegedés.

 

A két világháború között a politikai hatalom jóvoltából Álmosd periferikus helyzetén változató nagyobb beruházásként egyedül az Álmosd– Bagamér–Vámospércs törvényhatósági út kikövezését említhetjük. Hosszas kérvényezgetés után erre 1939-ben került sor. A község egy másik irányba is próbált nyitni zártságán, ezért 1923-ban az Álmosd–Nagyléta törvényhatósági útba betorkolló másfél kilométer hosszú utat kikövezte. Ez azonban a szerény költségvetéssel gazdálkodó falu számára csak úgy volt járható, ha az évenként szükséges pótkaviccsal megszórták.

 

A település számára új remény csillant a második bécsi döntést követő határrevízió után. 1944-ben tervbe vette a kormány a Debrecen–Zilah közötti 330. számú közút kiépítését, mely a község épített területétől négy kilométerre érintette volna a község határát. Ebből sem lett semmi. Máig nem sikerült érvényesen változtatni a település rendkívül kedvezőtlen vasútföldrajzi helyzetén sem.

 

Az egészségtelen birtokstruktúrájából adó problémák a két világháború között még inkább felerősödtek. Nagyatádi Szabó István elakadt földreformja nem hozott megoldást Álmosd égető földgondjaira. A határ legkülső szélén kaptak nem a jogosultak, hanem a kiváltságosak, nyolcszáz–ezernyolcszáz négyszögölnyi szántóföldet. Vitézi telket pedig mindössze hárman.

 

1928–30-ban az egyik birtokos Massza-béli földjéből száz katasztrális holdat a bagaméri határszélen eladásra kínált fel, de a vevők csaknem kivétel nélkül a fizetőképes szomszédos Bagamér lakói lettek. Tovább csökkent a mezőgazdasági munkaalkalom a helyiek számára, tovább fokozódott földéhségük. Gyatrák voltak a munkabérek is, amint az egyik görög katolikus atyánkfia, Gombos Simon megfogalmazta társai nevében, 1932-ben, az egyháznak fizetendő úgynevezett párbér enyhítését kérve: „Pár év óta a zselléremberek sorsa nagyon rosszabbodott, mert a földbirtokosok és gazdák a régi harmados kapálni valót negyedén és ötödén adják, az aratásnál pedig a 10. kereszt helyett a tizenegy- és tizenkettediket adják és még azon kívül sok ingyen munkát követelnek a munkásemberektől. De még így is nagyon sok munkás aratás és kapálás nélkül marad évről évre, csak az ínségmunkákból és ínségakciókból tengetik nyomorúságos életüket.”

 

A munkalehetőségek nagymérvű hiánya, a szegények megélhetési lehetőségeinek rosszabbodása miatt összehívott rendkívüli képviselő-testületi ülésen a falu református lelkipásztora, Székelyhídi Béla is rámutatott a problémákra 1932 májusában: „A Horváth-tagon még tavaly voltak aratómunkások, de most feles bérletbe vette Zavaczky György balmazújvárosi bérlő, s kijelentette, hogy családtagjaival és cselédeivel megművelteti, így az álmosdiak aratás és tengeri részes művelés nélkül maradtak. A falu lakói sorozatosan maradnak munka és kereset nélkül.” Egyre erősebb az a tendencia, amely már a XIX. század végén is jelentkezett: a földbirtokosok termőföldjeit bérletbe vevő árendatorok – ekkoriban már inkább haszonbérlőknek nevezik őket – területüket megfelelő gazdasági felszerelés hiányában továbbadták megmunkálásra helyi parasztembereknek. A lovas emberek, vagyis a lovas igaerővel bírók is a korábbi feles művelés helyett – ami azt jelentette, hogy a betakarítás után a föld hasznának a fele volt az övék – vállalják a munkát harmados művelésre (a betakarított termés harmadáért). Így itt is kimaradtak a lóval nem bíró földművesek.

 

A falu házhelyínségét némileg enyhítette a település fekete földi szélén eladott telkek sora. Ide épült fel Álmosd Doberdónak nevezett, szegények lakta része. Jellemző, hogy a község vezetése hiába próbálja megoldani a lakásínséget az Országos Nép- és Családvédelmi Alap (ONCSA) segítségével felépítendő házak révén, az ehhez szükséges házhelyeket nem tudják biztosítani 1941-ben. Hovatovább már annyi föld sem jut, ahová eltemessék a halottakat: 1913 óta nem sikerült sem az egyháznak, sem a politikai község vezetőinek egyezségre jutnia egyetlen földbirtokossal sem, hogy a betelt temetők helyett újabbat tudjanak nyitni.

 

A megélhetés bizonytalanságát, a rossz anyagi körülményeket tükrözi, hogy az adóhátralékosok lajstromában, 1930-ban 219 olyan családfő nevét találjuk, akik még az 1928. és 1929. évi adójukat sem fizették be, és számosan vannak olyanok is, akiknek adóhátraléka a húszas évek közepétől halmozódott fel (73 fő). Így aztán ebben az időben gyakori vendég az álmosdi portákon az adóvégrehajtó. A szomszédos Kokad, Bagamér községbeliek földkivásárlásaira utal, hogy az álmosdi adónyilvántartásban 62 kokadi lakhellyel rendelkező adóhátralékos neve is szerepel 1929-ben, akik az álmosdi határban vásárolt földjeik után nem fizették meg az adót.

 

A szegényparasztság kiútkeresése, küzdelme a földért, helyzete javításáért visszatükröződött a Magyar Szociáldemokrata Párt vidéki szervezeteinek gyors kiépülésében és tevékenységében is. Az 1930. december 1-jei debreceni kerületi értekezlet után a debreceni MSZDP-csoport vezetősége igen intenzív szervezőmunkát fejtett ki. Eredményeképpen, mint az a Bihar megyei főispán belügyminiszterhez küldött jelentéseiből megállapítható, 1932 tavaszára a megye legtöbb helységében, Álmosdon is, létrehozták a szociáldemokrata szervezeteket. A görög katolikus lelkész már egy 1927. februári iskolaszéki ülésen felhívta hívei figyelmét a „szociáldemokrácia vallás- és hazaellenes törekvéseire”, miután tudomására jutott, hogy falunkban is megindult a szociáldemokrata szervezkedés, és a görög katolikus egyház tagjai közül is sokan már beléptek a szervezetbe. Márpedig „azok a kath. keresztények, kik hozzájuk belépnek, kiközösítés alá esnek, s ezért az egyháznál semmiféle hivatalt, így iskolaszéki tagságot sem viselhetnek” – intette híveit a pap. Arra kérte a jelenlevőket, hogy a már belépetteket és belépni akarókat igyekezzenek jobb belátásra bírni, hogy „hagyják ott ezt az egyház- és hazaellenes szövetkezést”.

 

Trianont követően a lakosság lélekszáma nem csökkent Álmosdon, ellenkezőleg, némi növekedést mutat. A tényleges szaporodás hátterében azonban magas elvándorlási arány húzódik meg, annak ellenére, hogy ebben az időben számosan kérték a község kötelékébe való felvételüket. Ugyanakkor ezt a negatív különbözetet ellensúlyozta a halálozások csökkenésének köszönhető kedvező arányú természetes szaporodás.

 

 

A település lakosságának vallási tagozódásában továbbra is a reformátusok túlnyomó többsége a meghatározó, s szembetűnő a római katolikusok és az „egyéb vallás” kategóriájába sorolt baptisták fokozódó térnyerése. A zsidóság abszolút száma és aránya a település helyzetéből adódó beszűkült gazdasági lehetőségek következtében tovább csökken.

 

 

1940-ben, a második bécsi döntést követően Észak-Erdély visszacsatolásával rövid időre Bihar vármegye újra egyesült. A Trianon előtti vármegyéből 6559 négyzetkilométer terület került vissza Magyarországhoz, 4050 négyzetkilométer Romániáé maradt. A megyei adminisztráció néhány háborús év időtartamára újra Nagyváradra költözött. A Felvidék megszállásával egy időben, 1939 márciusában Álmosdra határvadászőrs került, a katonák – egy esztendeig – a Chernel-féle kisdedóvó intézetet foglalták le. A falu vezetői szorgalmazták, hogy az üresen álló Fráter- vagy a Fényes-kúriában helyezzék el őket.

 

A háborús propaganda, a készülő újabb határrevízió jegyében a főszolgabíró értesítette az álmosdi elöljáróságot, hogy 1940. június 12-én a faluban a felvidéki országrészek visszaszerzésének Észak felé című történelmi filmjét vetítik a vándormozgó előadásában, amely sorra járta a falvakat, és mindenütt egy-egy alkalommal gondosan előkészített műsort tartottak. Előírták, hogy az előadásokon jelenjenek meg a leventék a leventeoktató vezetésével meg az iskolás gyermekek szüleik kíséretében. Hamarosan nagy örömmámorban üdvözölték az Erdély visszafoglalására induló magyar katonákat az álmosdiak is a felszabadult határ túloldalán, az érselindi vasútállomáson. Felszedték a határjelző karókat, eltávolították a sorompókat.

 

A visszakerült területek feletti öröm érzésébe azonban üröm vegyült a háborús események, a katonai mozgósítások, a gazdasági megszorítások folytán. A boltokba egyes árucikkekből mind kevesebb került. 1940-ben például az előző évi petróleumfogyasztásnak csak a nyolcvan százalékát igényelhették.

 

Egyre több rendelkezés sújtotta a zsidókat. Bizonyos cikkek kereskedési jogát elvették tőlük. Ide tartozott a cukor és a világításra szolgáló petróleum is. Egy 1940. október 10-én kelt alispáni véghatározat közölte, hogy Bihar megyében kik árulhatják az utóbbit. Álmosdon ezt a jogot a Hangya szövetkezet, Csiha Sándorné és Bacsa Ferenc kapta meg. A falu négy zsidó kereskedője közül egy sem.

 

Már a finomabb háziszőttesek készítéséhez használatos pamutfonálhoz is csak kiutalás révén lehet hozzájutni. Egy 1940. december 10-i összeírásban 133 család 182 csomag pamut láncfonal jogos igényét igazolja a jegyző.

 

A fokozódó szegénység, a megélhetési nehézségek enyhítésére megindulnak a különböző akciók. 1940–1941-ben Bihar vármegye jóléti szövetkezete Álmosdnak hat hasas kecskét juttatott, ezek után két év elteltével egy-egy anyakecskét és tíz pengő készpénzt kellett a szövetkezet pénztárába fizetni. Majd egyre sűrűbben érkeznek a behívóparancsok, háborúba szólítva falu férfi lakóit. Helyüket a nőknek, gyerekeknek, idősebb férfiaknak kellett átvenniük, akárcsak az első világégés idején.

 

1944. április 21-én Mészáros József helyi jegyző jelentése szerint, felsőbb rendelkezésre, Álmosdon is zár alá veszik a zsidó kereskedők üzleteihez tartozó árukészleteket, üzleti berendezéseket. A lezárt ajtókat biztonsági pecséttel látják el. A hajdan oly virágzó, jelentős izraelita népességgel rendelkező faluban 1944 májusában Brieger József szatócs, Fülöp József szatócs, Kauffmann Kornélia vegyeskereskedése, Lindenfeld Áron temetkezési vállalata szerepel ebben a kimutatásban. Majd megkezdődik a zsidók deportálása is.

 

Fekete Albert, a ma is Álmosdon élő egykori földbirtokos díszmagyarban az 1930-as években

(Eszkároson született 1912. január 3-án, édesanyja Bay Katalin, édesapja Fekete Miklós,

anyja halálát követően anyai nagyszülei nevelték Álmosdon)

 

Dandé Sándor és Farkas Julianna esküvői képe 1924-ből.

Mindketten szegények lévén, ünneplő ruhájukban esküdtek

 

 

A református paplak kertjében, 1920-as évek. (Ülnek: Gál Margit és Katona Mária, református tanítónők;

állnak: Győri Zsigmond, Székelyhidi Béla lelkész és első felsége, Somogyi Jolán, a cselédlány ismeretlen)

 

Fotográfia 1927-ből. Falujába, Besenyődre küldte az Álmosdra került tanítónő, Katona Mária (világos ruhában),

beszámolandó az ugyancsak a képen látható házaspárral (Székelyhidi Béla református lelkész és felesége)

tett pesti kirándulásáról

 

Fekete Albert első gépkocsija az 1930-as években.

(Takarékos nagyapja, a falu legnagyobb földbirtokosa azzal a megjegyzéssel fogadta:

„Aki kocsin kezdi, talicskán végzi”)

 

Lakodalmi menet a Nagygát úton az 1930–40-es évek fordulóján

 

Jókedvű vendégek Jendrek Károly cipészmester és Speth Ilona esküvőjén a Selindi (ma: Kossuth) utcán,

1937. szeptember 28-án

 

Csoportkép az első világháborús emlékmű előtt a templomkertben, az 1940-s években

(köztük Mészáros Józsefné jegyző felesége, Székelyhidi Béla lelkész és felesége)

 

Őrt álló hajdúk a Névtelen hajdú emlékműve előtt (1934. október 14.)

 

A Névtelen hajdú emlékműve előtt, 1934 októbere (ismeretlenek, Szabó Lajosné, Szabó Lajos tanító, 

Katona Mária tanítónő, Nagy Sándor János, a szobor alkotója,

Székelyhídi Béláné született Somogyi Jolán, Szilágyi Lajos)

 

A Bocskai-emlékműbizottság tagjai 1934-ben. (Balról: Nádasy Béla görög katolikus lelkész,

Kálmánczhelyi András másodbíró, Bányai Lajos nyugalmazott tisztviselő, Bihary József földbirtokos,

Tóth Sándor képviselő-testületi tag, Balogh Sándor kisbirtokos, Nagy Balázs községi főbíró,

Balkó Lajos földbirtokos, Szabó Lajos református kántortanító, Dobsa Sándor gyógyszerész, nagybérlő,

Székelyhídi Béla református lelkész, esperes)

 

Zahari József 1939. december 4-én tett sikeres gépjárművezetői vizsgájáról szóló igazolványa.

(A faluban Fekete Albert földbirtokosnak és Hollóssy Andor körorvosnak volt ezt megelőzően jogosítványa)

 

Csoportkép a Sziget (ma: Táncsics) utca egyik portáján, 1940 táján.

A kép bal oldalán álló fiatal lány Juhász Piroska, 1942-től Zahari Józsefné

 

Jókedvű poharazgatás 1940 táján

 

Pénzügyőrök és civilek a selindi határállomáson, 1940. szeptember 6-án, Észak-Erdély visszafoglalásakor

 

A selindi határállomás román jelzőoszlopának kidöntése 1940. szeptember 6-án,

Észak-Erdély visszafoglalásakor