Felemás polgári átalakulás

Álmosd jogállása a dualizmus első éveiben módosult: az 1871. évi községi törvény nyomán nagyközség lett. 1873-ban készítették el a szabályrendeletét. Mivel a lakosság lélekszáma kétezerhúsz fő, ennek megfelelően a helyi képviselő-testület a tíz legtöbb adót fizető úgynevezett virilisből, tíz választott rendes tagból és két póttagból állott. A település elöljáróságát a községi bíró, a másodbíró vagy helyettes bíró, hat esküdt, a jegyző, pénztárnok és a közgyám képezte, akik hivatalból szintén tagjai voltak a testületnek. Évente kétszer rendes közgyűlést tartottak, ősszel és tavasszal, egy hónappal a megyei törvényhatósági gyűlést megelőzően, s ha a szükség úgy kívánta, rendkívüli gyűlést is összehívhattak. A közgyűlés fontos feladata volt a szabályrendeletek alkotása – amelyek azonban csak a megyei bizottmány jóváhagyásával léphettek életbe –, a helyi költségvetés elfogadása, a község anyagi ügyeinek intézése, a helyi közmunka meghatározása és felhasználása, az elöljárók, a szolgaszemélyzet létszámának és javadalmazásának megállapítása, a pótadók kivetése, a letelepedés iránti kérelmek elbírálása.

 

A nagyközség igazgatásának, irányításának szinte minden ágáért, területéért végső fokon a bíró felelt. Az 1873-as álmosdi községi szabályrendelet 34 pontban foglalta össze feladatkörét, a felsorolásban többek között szerepelnek: végrehajtja, végrehajtatja az állami törvényeket, törvényhatósági rendeleteket, beszedeti az állami adókat, felügyel a község vagyonára, gondoskodik a községnek saját belügyeiben hozott határozatainak és szabályrendeleteinek betartásáról, a helybeli utak, utcák, a határbeli utak, hidak, vízvezető árkok, ivó és itató kutak jó karbantartásáráról, a köztisztaság fenntartásáról, a járásban működő tisztiorvos rendeleteit teljesíti, a szülőket gyermekeik védőhimlő beoltására büntetés terhe mellett kötelezi, felügyeli, hogy a beteg jószágok tavasszal megvizsgálás előtt a legelőre ki ne hajtassanak, a mezőőrök segítségével a község határában esett kártételeket ügyében intézkedik, bírságot szab ki, a konok ellenszegülőket az illetékes bíróságnak bejelenti, felügyeli és felügyelteti a mészárszéket, korcsmákat, intézkedik a tilos italmérések ügyében, felügyel a jó mértékre. Hatáskörébe tartozott a tűzvész elleni óvintézkedések megtétele, a hadkötelesek sorozóbizottság elé állítása, az egyházi elöljáróság felhívására a tanítók és lelkészek járandóságának, valamint a gyermekeiket iskoláztatni vonakodó szülőktől a bírságnak a szigorú behajtatása. A bíró volt az őre a község pecsétjének is.

 

A községi szolgaszemélyzet tagja volt a két kisbíró, gátbíró, mezőcsősz, bába. A két kisbíró, a bíró és általában az elöljáróság szolgálatában állt. Feladatuk volt a községházára berendelt felek megidézése, hirdetések, új rendelkezések közzététele kidoboltatással, előfogat kiállításáról való gondoskodás, a hivatali helyiségek tisztán tartása, fűtése s számtalan egyéb apró parancs gyors és lelkiismeretes teljesítése. Mint hatósági szolgáktól tőlük különösen elvárták, hogy józan és feddhetetlen életmódot tanúsítsanak.

 

A gátbíró a községi közmunka természetbeni teljesítése feletti felügyeletet látta el. (Mivel a falu lakóit abban az időben az utak, töltések, árkok karbantartására rendelték ki leggyakrabban, innen ered az erre felügyelő személy elnevezése is.)

 

A mezőcsősz a határbeli vetésekre, rétekre legelőre felügyelt. A tolvajokat, külön legeltetőket bíró elé kísérte, a határban talált bitang marhákat (tilosban legelő, gazdátlannak tűnő, elkóborolt jószágot) behajtotta a faluba.

 

A községi szabályrendelet előírta, hogy a bába köteles a szülés körüli mindenféle teendők ellátására, s ezt bármely család felszólítására minden időben híven, lelkiismeretesen és azonnal köteles teljesíteni. Úgy tűnik, ebben az időben Álmosdon még képesítés nélküli „parasztbába” vagy rövid, négy–hat hetes tanfolyamot végzett „cédulás bába” szolgálhatott, erre utal a szabályrendelet azon megfogalmazása, mely szerint „okleveles bába megnyerése és alkalmazása hozatik javaslatba”.

 

Az elöljáróság és a szolgaszemélyzet fizetését a közgyűlés határozta meg. Nagyobb összeget az elöljáróság tagjai közül csupán a jegyző kapott, aki szolgálata révén, idegenként került a településre. A falu lakói közül választott bíró, másodbíró, közgyám, adószedő vagy pénztárnok, esküdtek mezőgazdasági termeléssel esetleg iparral, kereskedelemmel foglalkoztak, megbízatásukat fizetség nélkül vagy jelképes tiszteletdíjért végezték. A szolgaszemélyzet közül a mezőcsősz a fizetségét terményben kapta. A bába fizetségét a szolgálatait igénybevevők biztosították (minden szülésnél való közreműködésért egy forintot és egy kenyeret kapott).

 

A hetvenes évek elején a lakosságtól beszedett állami adóhoz képest (föld- vagy telekadó, házbéradó, házosztályadó, személyi adó, jövedelemadó) a településnek a községvagyonáról készült kimutatás szerint mindössze a jegyzői lak a hozzá tartozó hatszáz négyszögöles kerttel, a községháza, valamint a jegyző illetményének részét képező kilencholdnyi legelő alkotta a tulajdonát, ehhez járult a „kántor korcsmáltatásból”, vagyis az italmérés negyedéves jogából (a kántor a latin quattuor = negyedik szó magyarosodott alakja) származó bevétele. Jelentősebb forrást képezett a községi pótadó, amely helyi felhasználásra szolgált. A kiadások főtételét a községi alkalmazottak fizetése képezte. Közművelődési, közoktatási, közjótékonysági célokra egy fillért sem fordítottak.

 

A közoktatás ellátásáról, az iskolaépületekről, az iskolai felszerelésekről, a tanítók fizetéséről, akárcsak az ország településeinek nagy részén, Álmosdon is az egyházak gondoskodtak.

 

1892-ben elkészítették Álmosd „tűzrendőri”, vagyis tűzrendészeti szabályzatát, melyben lefektették a veszély elhárítására szolgáló intézkedéseket, a tűzjelzés, tűzoltás módját, s meghatározták a község tűzvédelmére szolgáló oltószerek minimumát is: egy szívó-nyomó szerkezetű fecskendő, egy vízszállító kocsi, egy létra, három tűzhorog, két vaslapát, két vasvilla, öt horog, két bontófejsze, két petróleumfáklya, tizenhat méter nyomótömlő, egy régi rendszerű fecskendő. Minden háztulajdonos köteles volt az azonnali tűzoltásra készenlétben tartani egy legalább ötvenliteres, vízzel teli edényt. Ezenkívül egy két-három hektoliter űrtartalmú, házszámmal ellátott, könnyen hozzáférhető helyen tartott, vízzel telt hordót, melyet az utcában kiütött tűzvész esetén a szekérút szélére kellett gördíteni, hogy a gyűjtőkocsi a tűzvész helyszínére tudja szállítani.

 

A szabályrendelet elkészítésekor már működött az Álmosdi Önkéntes Tűzoltóegylet, mely 1890. május 1-jén alakult (gondosan kimunkált alapszabályát a belügyminiszter jóváhagyta). Főparancsnoka Balkó József, a jegyzői feladatokat ellátó segédtisztje Schleinig Gábor tanító.

 

Az 1873-ban elfogadott községi szabályrendelet szerint „éjjeliőr ez idáig alkalmazásban nem volt, szükség esetén a régi bevett szokás szerint – ház sorjában lesz foganatosítandó”– ez azonban nem működhetett eredményesen, mert 1898-ben községi „éjjeli őrködési” szabályrendeletet fogadtak el, mely szerint a település belterületén négy felesketett, hatósági személy teljesített szolgálatot.

 

Április 1-je és október 1-je között este kilenctől reggel négy óráig, az azt követő hónapokban pedig este nyolctól reggeli öt óráig két járőr párban, folyamatosan a község belterületén tartozott fel és alá járkálni, az éjjeli csend és nyugalom biztosítására felügyelni, „minden neszre éber figyelemmel lenni, gyanús külsejű egyéneket vagy járműveket megállítani és igazoltatni”, tűzvész vagy bármely közveszély esetén a lakosságot a körülményekhez képest legalkalmasabb módon felébreszteni. Az éjjeliőröket a község jelzősíppal látta el, hogy a községi elöljáróság tagjai, a községi főbíró beosztása szerint minden éjjel változó időben ellenőrizni tudják, ébren vannak-e, s a falu mely részén járőröznek. A nappali szolgálatot teljesítők közül az egyik felváltva a kisbírói teendőket is ellátta. Fizetésüket ötven forintban állapították meg, ezt a községi pótadóból fedezték.

 

Az 1900-as évek fordulóját követően, úgy tűnik, a helység közigazgatása egyre több feladatot vállal magára. Az 1907. évi pótszabályrendelet megalkotására is azért volt szükség, hogy a község kötelékébe került új alkalmazottak illetményét meghatározzák. A faluban körorvos működik, akinek feladatai között szerepel a falu lakóinak gyógyítása mellett a megelőző feladatok végzése, a kisdedóvodára, a népiskolákra való egészségügyi felügyelet, a fertőző betegségek elleni rendszabályok betartásának ellenőrzése, a községben működő bábák tevékenységének felügyelete.

 

Az elöljáróság gondoskodott a fertőtlenítőőri feladatkör ellátásáról is. A halottak megvizsgálására képzett halottkémet állítanak szolgálatba. Ezt a feladatot egy ideig Szakál János gazdálkodó látta el.

 

Az érsemlyéni születésű Dobsa Sándor 1907-től gyógyszertárat alapít a községben. Alkalmazásra kerül községi végrehajtó is, ez, közvetve, a település lakóinak egyre fokozódó elszegényedését, a sokasodó anyagi problémákat jelzi.

 

1912-ben szabályrendeletet alkotnak a községi köztemető rendtartásáról, 1914-ben a közvágóhídról és húsvizsgálatról. A sokasodó adminisztrációs feladatok ellátására jegyzői írnokot, a tűzoltás hatékonyabbá tételére két fizetéses tűzoltót alkalmaznak. Az első világháború idejére már viszonylag olajozottan működő, kiterjedt feladatkört ellátó apparátus áll fel a falu életének szervezésére, a felmerülő kérdések megoldására.

 

A legnagyobb probléma, a falu felettébb egészségtelen birtokstruktúrájának megváltoztatására azonban nem születhetett megoldás. Bár itt igazán nagy birtokok nem halmozódtak fel egy-egy tulajdonos kezén, mégis 1895-ben a kilenc, száz katasztrális holdon felüli birtok területének részesesedése a falu határából magas: 62,4 százalék. A tizedik száz holdon felüli „nagybirtokos” az Álmosdi Földvásárló Közönség, 845 katasztrális holddal.

 

E szerencsétlen földvásárlás során a gróf Zay-féle birtok homoki földjét – egyetemes felelősség mellett – a falu népe vette meg. Mivel azonban a vételár törlesztési részleteit sokan nem tudták fizetni, majd a földet ott is hagyták, per per után zúdult a lakosságra. Mindenüket lefoglalták és elárverezték. A hosszas nyomorúság után végre a földügy úgy nyert elintézést, hogy a szegény, fizetésképtelen lakosság földjét a jobb anyagi erővel rendelkezők vették át, egyetemes felelősség nélkül. Álmosd korcsmárosa, Izsák Náthán sok utánjárását Bach Fülöp bécsi bankjánál, a Zay-birtok parcellázójánál, végül siker koronázta. A Nagyváradi Takarékpénztár igazgatója, Hoványi János, a bécsi bankház követelését kiegyenlítette, és elviselhető törlesztési részletekkel biztosította a homoki földek birtokbavételét, a vételárak kifizetését. A területen főként szőlőt telepítettek, s az álmosdiak rovására nagyon sok bagaméri és kokadi lakos is vásárolt ezekből a földekből.

 

Az 1895-ös mezőgazdasági statisztika 288 gazdaságot tüntet fel Álmosdon. Ez azonban azért mutat torz képet, mert a köztük szép számmal szereplő pár száz négyszögöles szőlősgazdák vagy a nagy igyekezet árán egy-két holdnyi „földet ragasztó” törpebirtokosok számára e csekély föld nem jelent megélhetési lehetőséget a korabeli gazdálkodási viszonyok között, megfelelő kiegészítő kereset nélkül.

 

Komoly problémát jelent az egyre inkább terjedő tendencia, hogy a nagyobb birtokokat nem kishaszonbérlet formájában adják ki az eredeti tulajdonosok, hanem a haszonbérletet elnyerők adják tovább a fölterületeket a falu lakóinak művelésre, ami jóval kevesebb jövedelmet biztosít a bérleti lánc végén álló parasztoknak. 1895-ben a gazdaságok területéből megközelítőleg egyharmada haszonbéres.

 

Nem kedveztek a falu szegény mezőgazdasági munkavállalóinak a földbirtokok élén cserélődő tulajdonosok sem. 1895-ben a száz katasztrális holdon felüli birtoktestek (rész)tulajdonosai között Álmosd régi törzsökös, jelentős földtulajdonnal bíró családjainak képviselői közül már csak néhányuk nevével találkozunk. (Bay Sándor, Fráter Zoltán és dr. Fráter Imre, Balku Lajos, Balkó József, Fényes Berta és Endre, Horváth Antal, Ivánka Gizella). A falu korabeli viszonyait feltáró református lelkész, Székelyhídi Béla kéziratos munkája szerint a település határának jelentős részét kitevő Zay-féle grófi birtok fekete földi részét egy bécsi pénzcsoport, Bach Fülöp bankja vásárolta fel az 1900-as évek elején. A hatszázhatvan holdnyi elsőrangú fekete földet egy tömbben Fisch Lajos debreceni bankdirektornak adta el. (Fisch Lajos fia építtette azt a kúriát, amelyet később Nagy Lajos álmosdi főszolgabírónak adott el. A második világháborút követően az általános iskola céljait szolgálta.)

 

Az első világháborút megelőző időkben még két, aránylag nagyobb tagbirtok is gazdát cserélt Álmosd határában: a háromszáz holdat meghaladó Szlávy-tag (Szlávy Józsefnek, a kiegyezés utáni miniszterelnöknek és családjának a birtokában volt) és a mintegy kétszázötven holdnyi Puszta. Azonban tőke hiányában ez sem jelentett orvoslást a falu földínségének megoldására. A Szlávy-tagot egy aradi földvásárló vette meg, amit jó pár év múlva csaknem teljes egészében nagylétai jobb módú gazdáknak adott el, a Puszta földjeit pedig pár hold kivételével kokadi lakosok vásárolták meg.

 

A falu lakosságának jelentős része napszámosmunkával, részes aratással kereste kenyerét. Az első világháborút megelőző időszakban már általános volt a tizennegyedén való aratás, vagyis minden learatott és megkötött keresztből csak ennyi jutott e kemény munka fizetsége gyanánt a feladatra vállalkozóknak. Míg korábban általános volt a harmados kapálás, most fizetség gyanánt csak negyede jutott a gazda által elvetett kapásnövényből, főként kukoricából, a részeseknek. Különösen nagy veszteséget jelentett számukra az érmelléki szőlők kipusztulása filoxéra következtében a XIX. század végén, mivel sok álmosdinak volt az érmelléki hegyeken szőlője, s még többjük számára biztosított pénzkeresetet az ott végzett napszámosmunka.

 

Az 1890–1900-as évek földmíves munkásmozgalmának hullámverései Álmosdot is elérték. A Mezőfi Vilmos-féle szociális agitáció azonban számottevő eredményt nem hozott.

 

A kivándorlás mértékét nem ismerjük, de különböző forrásokban felbukkan néhány helybeli neve. Így például Varga Rózáé, akit 1903-ban még a Chernel-féle intézet kisdedóvójaként vett számba Sipos Orbán statisztikája, 1907-ben pedig már Amerikából küld egy piros bársony terítőt az álmosdi református templom úrasztalára. Nem tudjuk, hogy hallotta-e valaha Kovács Bálint az 1925-ben felszentelt álmosdi harang hangját, melyre 1922-ben ő is küldött harminc dollárt Amerikából. A Szána családról tudjuk, hogy visszatért, mert Amerikában született István fiuk az 1926– 1927-es tanévben az álmosdi görög katolikus ismétlő iskola tanulója volt.

 

A település lakossága 1870-ben még kétezerhúsz fő. Az ezt követő évtizedben 237 fővel csökkent, ennek oka a természetes szaporodás negatív értéke (–21 fő), mely a születések számánál nagyobb mérvű halálozásból adódik; a vándorlási különbözet ugyancsak negatív érték (–216 fő), mely a betelepülők számánál lényegesen nagyobb elvándorlást mutat.

 

1870-ből még nem ismerjük a felekezeti megoszlást, de a következő évtizedek statisztikai adatai azt mutatják, hogy Álmosd vallási megoszlása alapvetően nem változott a dualizmus éveiben, bár némi elmozdulás tapasztalható az egyes felekezetek között. Változatlanul a reformátusság alkotja a döntő többséget, igaz, a századfordulót követően kissé csökken az aránya, akárcsak a zsidóságé. Növekszik viszont a görög katolikusok száma és aránya, s megjelennek a baptisták is, számottevő erőt képviselve.

 

A zsidóság lélekszámának és arányának csökkenésében szerepet játszott az Álmosdon állomásozó huszárság távozása. Élelmezése, ellátása az álmosdi zsidóknak jó jövedelmet biztosított. Egy 1940-ben kelt igazoló irat szerint 1888. szeptember hótól 1894 augusztusáig Löblovics Géza és neje, Rosenfeld Lenke is – álmosdi lakosok – „az akkor Álmosd községben állomásozó huszárszázadnak az élelmezésével és ellátásával foglalkoztak”.

 

A katonaság a feltételezések szerint azért távozott a faluból, mert a legközelebbi vasútállomásig, Érselindig vezető út kikövezését nem tudta vállalni a település vezetése.

 

A faluban a huszárlaktanya mellett tiszti kaszinó is működött. A laktanya épületeinek egy részét a második világháborút követően bontották le. A Don Miguel-ezred huszárjainak álmosdi tartózkodásáról a házassági anyakönyvek is vallanak a XIX. század második felében kelt házasságkötések kapcsán.

 

 

Az 1910-es népszámlálás adatai tanúskodnak Álmosd foglalkozási viszonyairól, a település agrárjellegéről. A 2136 fős lakosságából 933 fő (603 férfi, 133 nő) kereső, az eltartottak száma 1203. A mezőgazdasággal és kertészettel foglalkozók száma a kereső népességen belül 736 fő, akikhez kilencszáznegyven eltartott személy tartozik. Iparral 78 fő foglalkozik 145 fő eltartásáról gondoskodva. Jelentősnek mondható a kereskedelemmel foglalkozók száma (28 fő, 42 eltartottal), valamint a faluban élő földbirtokosok, értelmiségiek szolgálatában álló, házicselédeké is (harmincan vannak, öt eltartottal). Az egyéb és ismeretlen foglalkozásúak száma 21 fő, 23 eltartottal. A közlekedés hét embernek ad kenyeret, további tíz eltartásáról gondoskodva. A kisebb létszámú foglalkozások közül megemlítjük még a kétfőnyi véderőt, akik a községben létesített csendőrőrsöt képviselik; nem lévén házasemberek, eltartottakat nem sorolt melléjük a statisztika.

 

A megvallatott statisztikai adatok beszédesen szólnak Álmosd korabeli egészségügyi viszonyairól is. 1901–1915 között a településen 112-en haltak meg gümőkórban. Ez azt jelenti, hogy a Magyarországon népbetegségnek számító tüdőbaj (ezer lélek közül átlag három és fél halálát okozva), településünkön különösen gyakran szedte áldozatait. Az említett időszakban elhunyt 796 helybeli közül majdnem minden hetedik halálának okaként ez szerepelt.

 

A dualizmus időszakában jelentkező gazdasági nehézségek, társadalmi feszültsége ellenére is érzékelhető gyarapodás a faluban, a meghatározó erősségű református egyházhoz köthetően. Más fejezetekben már szóltunk róla, hogy 1868-ban nagy lelkű adomány révén felhangzik az orgonaszó az álmosdi templomban is, 1882-ben befejeződik a templom és torony nagyjavítása. 1886-ban nem odázható tovább a falu központjában álló lelkészlak tetejének náddal való átfedése, 1894-ben a lelkészlak és a templom erődítmény kerítésének a kijavítása. A régi iskolaépületek reparálásáról, és az elodázhatatlan újak megépítéséről az iskolatörténeti fejezetben már említés történt. 1906-ban a falu a református templom tornyára szerelt órával gyarapszik.

 

A holtakat elsirató, az élőket hívogató harangnak, a messzire hangzó harangszónak a települések mindennapi életében fontos időjelző, hírt adó-hírvivő szerepe volt. Ezért is volt jelentős esemény, hogy 1900-ban két új harangot is kapott a református torony. Annál is inkább szükség volt rájuk, hiszen 1884-ben, egy tűzeset alkalmával, a lakosság riasztására félrevert nagyharang megrepedt. S hiába fordíttatták meg a harangot 1899-ben egy helybeli gépésszel, úgy gondolván, így élvezhetőbb lesz a hangja; csúfolták is eleget miatta az álmosdi atyafiakat a környező falvak lakói.

 

A költségek fedezésére időről időre kivetett rendkívüli egyházi adók komoly tehertételt jelentenek a lakosságnak. A nemesi kiváltságuktól megfosztott földbirtokososztály, arra való hivatkozással, hogy „az Isten előtt mindannyian egyenlők vagyunk”, nem hajlandó elfogadni a vagyon nagyságán alapuló egyházi adózást. A kivetett adókulcsok sorozatos elégedetlenségeket szülnek. Jelentős egyházi adóhátralékok halmozódnak fel. Az 1890-es években nagyon sokan kérik egyházi adóik törlését vagy leszállítását. Ugyanakkor feltétlenül megemlítendő a vallások békés egymás mellett élését és a közcél felismerését is illusztráló nemes gesztus, hogy 1900-ban a harang öntéséhez a falu zsidói és más vallású közösségei is hozzájárultak szerény adományaikkal.

 

Miután 1885-ben meghalt Ember József, a települést harmincöt éven át szolgáló, számos jelentős eredményt felmutató lelkész, az egyházi gyűlés azzal a kérelemmel fordul az egyházmegyei közgyűléshez, hogy tekintettel az egyház súlyos anyagi helyzetére – adósságai kifizethetésére – három évig engedélyezze a lelkészi állás betöltésének elhalasztását. A háttérben meghúzódó igazi ok tulajdonképpen az volt, hogy az álmosdi egyház főgondnoka, Fráter Zoltán, a Ferenc fia mellett nevelőként alkalmazott Végh József segédlelkészt – már 1884. május 25-étől az álmosdi egyház alkalmazta – szerette volna megválasztatni lelkipásztorul, aki azonban tanulmányait még nem fejezte be, s így nem volt választható.

 

Az egyházmegyei és kerületi közgyűlés az álmosdiak kérését elutasította, s mivel újra csak megtagadták lelkészválasztást, 1885. augusztus 18-án az egyházmegyei közgyűlés a lelkészi állásra pályázók közül Bajza Antal értarcsai lelkész mellett döntött, aki állását 1886. március 14-én foglalta el. Kezdetben nagyon ellenséges indulattal fogadták, különösen a földbirtokosok.

 

A század elején minden bizonnyal kezdeményező, agilis papjának, Szeremi Viktornak (1901– 1917) és a körülmények kedvező alakulásának köszönhető, hogy a szegény álmosdi görög katolikus egyházközségben is számottevő változások tapasztalhatók. 1909-ben új iskolát építtet a közösség, majd sor kerül a templom belsejének rendbe hozására. Szabó Lajos helybeli mesteremberrel 24 padot készíttetnek a templomba, Czégén József margittai templomi festővel kifestetik a falakat, ő végzi el az ikonosztáz, képhomlokzat s az oltárfelszerelések, apróbb tárgyak festését a szükséges aranyozásokkal, Lindenfeld helybeli asztalos az ikonosztáz homlokzatán végez asztalosmunkát. A korabeli számlák szerint a templom belső felújítása közel ezer koronába került. Ehhez járult még a híres Rétay és Benedek cégtől Pestről rendelt templomi zászlók, szobrok költsége.

 

1911. szeptember 3-án templomszenteléssel, körmenettel ünnepelték meg a nagy eseményt.

 

Az első világháború alatt is tovább gyarapszik a hívek áldozatkészségéből az egyház. Valeán Teofil (1917) egykori kokadi parochus személyében erősen csalatkoztak a hívek, évekig pereskedtek eltulajdonított pénzük miatt, de az utána következő Bagotai Lengyel Kornél (1917–1922) lelkiismeretesen és buzgón végezte egyházi szolgálatát. 1918-ban megszervezte a Rózsafüzér Társulatot, s megkezdte a templom és a lelkészlak külső felújítását, ami a háború ellenére sem tűrt halasztást, mivel a falak salétromosak, a tetőzet hiányos volt.

 

Az első világháború egyre több megrázkódtatás hozott. 1917 júliusában a temesvári katonai parancsnokság hadi célokra leszerelte és elvitette a református templom nagyobbik harangját. A gyülekezet a templom előtt vett búcsút virágokkal feldíszített kedves harangjától, s élén a lelkésszel, a falu határáig kísérte. Csendesebb lett az Oláhfaluból hallatszó is, miután a görög katolikus templomból szintén a hadiüzembe vitték az egyik harangot.

 

Székelyhídi Béla kéziratos egyháztörténete szerint Álmosdról több mint hatszáz ember volt fegyverben, közülük 10l a hősi halott, s a hadirokkantak száma is mintegy negyvenre tehető. Az itthon maradt öregek, gyermekek, nők biztosították a mezőgazdasági termelés menetét. A határ három évben bő termést adott, azonban 1918-ban a késő tavaszi fagyok elvitték a kalászosokat, lefagyott a szőlő is. A falu lakossága kenyér nélkül maradt. A református lelkész vezetésével a bihardiószegi Weisz-malomban felhalmozott katonai lisztkészletből november első napjaiban mintegy ezernyolcszáz mázsa lisztet Álmosdra szállítanak, s havonta kétszer jegyre – a kenyér nélkül levőknek – kiosztanak.

 

1918 novembere a háborús kormányzati rezsimmel és annak helyi képviselőivel szemben felgyülemlett elégedetlenség lángra lobbanásának időszaka. November elején a nép követelésére távoznia kellett állásából a községi elöljáróság egy részének Álmosdon. Hasonló követelésekkel léptek fel Komádiban, Irázon, Nagyrábén, Bárándon is. 1919 márciusában, a csucsai front felbomlása után, falunk is román megszállás alá kerül.

 

Anya gyermekeivel 1900 táján (Speth Józsefné született Both Ilona, 1876, Álmosd, fiaival,

Lajossal, Józseffel és az ölében Gyulával)

 

 Ifjabb Bay Sándor Nádasdy-huszárkapitány az első világháborúban két és fél évig volt orosz hadifogságban

(az állók között balról az első). Az itt szerzett betegségben, Losoncon hunyt el, 1918-ban

 

 

 

 

 

 

 

Az idők fordulása

A település mai arculatát is meghatározó nagy horderejű lépésre határozta el magát az 1822. szeptember 22-i eklézsiai gyűlés. Elfogadták az álmosdi egyház akkori főkurátorának Csanádi István javaslatát, hogy a 71 esztendővel korábban építtetett, már erősen romladozó fatorony helyére „egy állandó, alkalmatos Helységünknek is díszt adandó Kőtorony építődjön”. Pénzalapjául az eklézsia számára évről évre a falu határában, a Homokon elvetett gabonatermés és a földesurak által felajánlandó támogatás szolgálna.

 

Az első gesztust a falu meghatározó egyéniségének és birtokosának, Péchy Imrének a fia, Péchy Ferenc meg is tette. A csűrös kertjének lábjában lévő, már használaton kívüli, az egyház tulajdonában lévő ócska temető átengedéséért cserébe felajánl a torony építéséhez ötvenezer téglát és tízezer zsindelyt. A többiek azonban nem jeleskedtek a támogatásban. Ezért 1823 áprilisában felvetődött, hogy mind a helyben lakó, mind a „külföldi” (vagyis csak földtulajdonuk, de nem lakóhelyük szerint álmosdi) földesurak a regálékat engedjék át a torony építésére.

 

Az építmény tervrajzát és költségvetését 1823 novemberében a jó hírnévnek örvendő debreceni Köhler György készítette el. (A vállalkozó nevéhez fűződik a debreceni református Nagytemplom építési munkálatainak a befejezése is, miután 1821-ben meghalt az annak kivitelezésével megbízott Rabl Kornél.) 1824. február 8-án megfogadták Kotczka János kőművesmestert, aki írásba adta, hogy a tervrajz alapján elkészíti a tornyot, és összeköti a templommal, az eklézsia ötszáz konvenciós ezüstforintot fizet és hat köböl kenyérnek való rozsot ad ezért.

 

Az álmosdi torony fundamentumát 1824. május 19-én tették le. A rendelkezésünkre álló egyháztanácsi jegyzőkönyv bejegyzései azt mutatják, hogy az építkezés rendkívül szervezetlenül, a hiányos pénzügyi források miatt igen vontatottan, megszakításokkal folyt. Az álmosdi református egyház arculata, összekuszált pénzügyi viszonyai, ügyeinek körülményes, sikertelen kezelése nemcsak a korabeli gazdasági, társadalmi folyamatoknak, hanem az erélytelennek tűnő, a nemességhez módfelett engedékeny Nemes Németh István lelkész tevékenységének is a következménye. Utódjának, a források ismeretében, az egyháztanács nevében jogosan sommázott ítélete szerint: „egyházunk elaljasodása, elszegényedése, ügyei szerencsétlen öszve bonyolódása a' Pap részéről, Egyháza irányába mindenkor megbocsáthatatlan vétkes hanyagságának több ember nyomokra kiterjedő szomorú következménye”.

 

Alig kezdődött el az építkezés, júliusban már azzal kénytelenek szembesülni, hogy nincs több pénz. Az eklézsia vezetése Debrecenben, az egyházkerület ‘Soltárok Cassájá'-ból háromszáz váltóforintot vesz fel. 1827. június 4-én a torony építése végre újra elkezdődik. 1828. augusztus 31-én a torony tetejének elkészíttetéséről határoznak. Ezt egy nagyváradi ácsmesterre szándékoznak bízni, úgy, hogy a már kész elemeket szállítanák Álmosdra.

 

Sajnos az idevonatkozó források hiánya miatt azt sem tudjuk, mikor készült el ténylegesen a torony. Feltehetően az 1830-as évek elejére. Azt tudjuk, hogy az 1834. október 15-én reggel hét és nyolc óra között bekövetkező szokatlan nagy „földindulás” (földrengés) alkalmával, amikor a vidék sok épülete hasznavehetetlenné vált, „ezen álmosdi most ujonnan épült torony is tetemesen megrepedezett”.

 

1833-ban újabb gond jelentkezett. A parochiális ház utca menti előző kerítése teljesen tönkrement. Az ehhez szükséges téglát a faluban vettetik, égetésére az eklézsia számára vetett tizenkét köblös őszi búza szalmája szolgál. A munkára felfogadnak három hozzáértő embert.

 

Az egyház nincs könnyű helyzetben, hiszen a templom, a paplak, az iskola, a tanítói lakás karbantartására, az újabb beruházásokra, a belső személyek (pap, tanítók) fizetésének rendezésére hiába szabták meg a falu lakói részére a pénzben, naturáliákban, az egyház dolgára gyalogos és marhás robotban végzendő szolgálatokat – ha ezt időről időre nem teljesítették.

 

1841-ben például arról olvashatunk a presbiteri jegyzőkönyvben, hogy az eklézsiai tartozások beszedését végző egyházfit „megtámadták, kisebbítették, szidalmazták”. Korábban is adódtak problémák az egyházbér beszedése során különösen az 1771-ben bevezetett pozsonyi véka általánossá válásával, amely kisebb űrtartalmú volt, mint az egyház kezdetektől használatban lévő vékája, az egyház tagjai pedig a kisebb űrtartalmú mérővel való fizetés mellett ágáltak. Holott a királyi rendelet világosan megfogalmazta, a bevett szokásrend szerint való egyházi adófizetés marad életben.

 

Mint láttuk, a földesurak voltak tulajdonképpen az egyház fő patrónusai, akikre a kisebb-nagyobb beruházások, reparálások költségeinek fedezésekor elsősorban számított az egyházközség. Ha legtöbbször nem is konkrét egy összegű pénzsegítséggel, de a regálék egy bizonyos részének, bizonyos mennyiségű bevetett földnek az átengedésével segítették falujuk református egyházát. 1833 decemberében például az eklézsia gyűlésen bejelentik, hogy a „Földes Uraság az erdőbeli makkoltatás hasznával ez úttal élni nem kíván, hanem az egész erdőt a makkal együtt közönséges pascuatio alá bocsátja”, vagyis az erdőbeli makkoltatást átengedi a falu lakóinak, akik a legeltetésért minden darab jószág után fizessenek egy garast, a zsidók két garast, és az ebből befolyó összeg fordítódjon „eklézsiánkra, ennek veteményes kertjére, oskoláinkra, az ezekben tanuló fiainkra és leányainkra”. A legeltetési díjak beszedése az eklézsia gazdálkodó kurátorának a feladata, s ehhez segítségül kéretik a Nemesek Hadnagya és Főbírája, valamint a 'Sidó Bíró' is .

 

1835 augusztusában az egyház szükségleteinek pótlására felajánlott tizenkét köblös föld megszántására, elvetésére minden esztendőben a földesurak a regáléból befolyt összegből ötven váltóforintot ígérnek. Éppen ezért maguk dönthették el, hogy személy szerint, egyenként, évi rendszerességgel mennyivel járulnak hozzá az egyház fenntartásához. Ez pedig egy részük számára a teljes adófizetési függetlenség értelmezéséhez vezetett. Ebből adódtak aztán a sokasodó gondok, különösen a reformkor idején. Az egyre felvilágosultabb parasztok a nemesekre való hivatkozással bojkottálták az egyházi adó fizetését, a saját földdel nem rendelkező, de annál nagyobb nemesi öntudattal bíró kisnemesek nemesi jogállásuk szabad értelmezése következtében nem fizettek, holott ők, nem lévén közbirtokosok, a kollektív megajánlás részesei sem lehettek. Sokuk esetében természetesen ehhez a magatartásukhoz hozzájárult az elszegényedés is, amit azonban leplezni igyekeztek.

 

Komoly problémát okozott továbbá, hogy bár az egyháznak volt némi „capitálisa”, vagyis tőkéje, a különböző pénzadományok révén, annak azonban csak a kamatával rendelkezett, pontosabban rendelkezhetett volna, ha a földesurak, akiknek kamatfizetés mellett használatra átengedte, rendre nem feledkeztek volna el a megfizetéséről. Márpedig ez volt a gyakorlat, még a legnagyobb patrónusok esetében is. Sőt az is előfordult, hogy az örökösök megtagadni igyekeztek a végrendeletben kikötött adomány átadását.

 

Az 1836. évi törvények jelentős változásokat indítottak el Álmosdon. Az egyre öntudatosabb jobbágyok, zsellérek a törvény szerinti úrbéri szolgáltatások betartását szorgalmazták. Az álmosdi földesurak majorsági földjéből házhelyben részesülő zsellérek ragaszkodtak hozzá, hogy mivel külön írásbeli megállapodás nem született e zsellértelkek használatára, szolgálataikat a számukra kedvezőbb úrbéres gyakorlat szerint teljesítsék.

 

A lakosság szaporodásával egyre nyomasztóbbá váló telekhiány megoldására a falu szegényebb sorsú lakói úgy érzik, hogy a megindult határrendezési, tagosítási munkálatok során lehetőség adódhat problémáik orvoslására. 1837 márciusában Diószeghy Sámuel, Álmosd jegyzője fogalmazza meg „Az Álmosdi Méltóságos és Tekintetes Földes Uraság részéről tartandó Tekintetes Uriszékhez” címzett alázatos hangú folyamodványukat: „Esedezünk méjj alázatossággal a Tekintetes Uri Szék, 's 'a Tekintetes Földes Uraság Kegyes Színe előtt, méltóztassanak oly kegyes Határozatot tenni, hogy minékünk is, mint a'kik vagy egy más bizonyos okoknál fogva vagy mi magunk, vagy Szüleink Házainktól el maradtak, s elmaradtunk, hogy légyen fejünket 's maradékainknak is fejeiket hová lehajtani, a törvények szerinti szolgálatok, 's adózások mellett ház hellyeket nyerhessünk.”

 

A házhelyért folyamodók: Öreg Czap Péter, Misztó József, Magyari András, Magyari Ferenc, Öreg Dienes Mihály, Ifju Dienes Mihály, Dienes István, Kővári Mihály, Ifju Soldos János, Nemes Szabó István, Nemes Szabó Sándor, Szabó Mihály, Juhász Sámuel, Nemes Székely András, Remete István, Szabó Gergely, Dóka István, Gál György, Hermetzi János, Nemes Tóthfalusi István, Pap Ferenc, Török János, Nemes Székely Imre.

 

Az 1836. évi VI., X., XII. törvénycikk a birtokrendezés, az úrbéri elkülönítés, arányosítás és tagosítás szempontjából rendkívül nagy jelentőségű. A tulajdonlás módját illetően újraosztásos, földközösségi rendszerű, és háromnyomásos (háromfordulós) művelési kényszer, ami Álmosdot jellemezte – a határban szétszórtan elhelyezkedő parcellák megmunkálása – a korszerű gazdálkodás kerékkötőjévé vált. A tagosítás együtt járt az egész határnak az addigi egyes birtokok szerinti felmérésével, az arányosítás kulcsának megállapításával, valamint az úrbéri elkülönítéssel (sequestratio), vagyis a majorsági és úrbéres földek szétválasztásával.

 

Az arányosítás kulcsának megállapítása a felek egybehangzó akarata alapján történt. Eszerint az álmosdi határ eredetileg Veér Mihálynak Kornis Annától származott öt gyermeke között öt egyenlő részre osztatott fel, és jelenleg is ezeknek örökösei vagy képviselői által ugyanazon az öt ágon való leszármazás révén birtokolják. (A leszármazás már 77 nevet tartalmazott, a lista azonban lényegesen több örököst takart, mivel számos esetben szám szerinti meghatározás nélkül csak a kiskorú örökösök gyámját tüntetik fel.)

 

A tagosítás révén Álmosdon sikerült elérni, hogy az addig szétszórt parcellákat együvé vonják össze. Mivel a falu határa két erőteljesen különböző földminőséggel bír (homok és fekete föld), gondosan ügyeltek arra, hogy a kialakuló birtokok hasonló értéket képviseljenek. A homokbeli földek holdját kétezer-kétszáz négyszögölével számították, a fekete földi részen lévő tagét pedig ezerszáz négyszögölével. Lehetőségként felmerült a két tagban való tagosítás (homoki és fekete földi tag) is, mivel azonban Péchy Ferencnek, az eljárás megszervezőjének sikerült egyezségre jutnia földbirtokos társai többségével (s a többség akarata nem gátolhatta a kisebbségben maradók akaratát), hogy ő az egész homokbeli részt, ami az úrbéri legelő elkülönítésével fennmarad, a saját illetményébe kétezer-kétszáz négyszögölével számítva holdját elfogadja, így ez a megoldás már nem volt napirenden. A fekete földi és homoki rész határaként egységesen elfogadták a nagylétai postautat mint választóvonalat.

 

A törvény szerint az érdekelt közbirtokosok bármelyikének joga volt a tagosítás (az úgynevezett „tagosarányosítási per”) megindítására. Álmosdon ennek kezdeményezője, megindítója a fent említett Péchy Ferenc volt, aki a törvényt elfogadó 1832–36. évi országgyűlésen mint követ vett részt. Az ő nagyvonalúságának, határozottságának, jogi felkészültségének jelentős szerepe volt abban, hogy e nagy horderejű és sokrétű munka viszonylag gyorsan és számottevő indulati nekifeszülés, ellenségeskedés, gáncsoskodás nélkül ment végbe, s köszönhetően Benedekfalvi Detrich Miklósnak a vármegye közgyűlése által alispáni hatalommal felruházott bíró gondos eljárásának 1838. november 26-án megtörténhetett Álmosdon a tagosított földek bírói átadása.

 

Az 1848-as márciusi forradalom és az áprilisi törvények a reformkorban megkezdődött változásokat tovább folytatták. Deklarálták a közteherviselést, a nemesek és a jobbágyok jogegyenlőségét, megszűnt az úriszék. Lezajlott a jobbágyfelszabadítás.

 

A Mészáros Lőrinc hadügyminiszter leirata által 1848. augusztus 17-ére nagyszalontai gyülekezőhellyel elrendelt nemzetőrség kiállítását Hodossy Miklósra bízták, aki a bihari falvakból összetoborzott 1451 nemzetőrt. Igaz, hogy jó részük helyettesekül felfogadott szolgákból és kocsisokból állott – írja Hegyesi Márton: „A helyettesítéssel különösen az álmosdi zsidó hitközség elöljárósága követett el sok visszaélést, s abból, mint azt Mandl Izidor nyilvánosága hozta, egészen ‘geschäft'-et [üzletet] csinált.”

 

Mandl Izidor 1848. november 1-jén, Érkeserűben kelt levelében azt panaszolja fel Kossuth Pesti Hírlapjában, hogy a faluban az álmosdi zsidó hitközség elöljáróit bizták meg a járásra eső zsidó újoncok kiállításával. A szervezés vallási különbségtétel nélkül folyt. Mivel a toborzás során megengedett volt, hogy a törvény szerinti katonaköteles a maga személye helyett más egyént is állíthatott, ezt az álmosdi zsidók elöljárói sajátos módon értelmezték: „az elvetemült osztályokból vásárlottak bizonyos mennyiségű egyéneket”, majd bizonyos összeget, mintegy adót, kivetettek a járás zsidóságára.

 

Ma már nehéz kibogozni az egykori honvédtoborzások körüli vélt vagy valós visszásságok teljes igazságtartalmát. A Bihar megyei törvényes és önkéntes nemzetőrök 1848. december 5-én készült összeírásában Álmosdról Juhász József szolgabíró szakaszához tartozó 35 nevet találunk. Köztük három főtisztet: Miskolczi Lajos századost, Csengeri Károly és Halász István főhadnagyot. A három altiszt: Gyarmati Ferenc őrvezető, Nagy Mihály tizedes, Balku Lajos őrmester. Továbbá 29 gyalogos. Mint a nevek mutatják, volt köztük három zsidó is: Nemes István, Nagy Ferenc, Ehrenfeld Márkus, Boros Lajos, Szabó Pál, Spicz Dávid, Lakatos Károly, Szilágyi István, Csengeri Sándor, Gógári András, Botrágyi József, Katz Ferenc, Kováts Imre, Fekete György, Vig László, Gulátsi Károly, Szabó János, Dienes Mihály, Tóthfalusi József, Bertalan István, Dán János, Boros Mihály, Nagy Sándor, Bihari Ferenc, Lakatos János, Gulátsi Antal, Kozma János, Kővári Mihály, Kővári Péter.

 

A szabadságharcban részt vevő debreceni diákok – korántsem teljes – névsorában is több álmosdi származású személy neve található. Volt közöttük szabadcsapat szervezője és őrnagyi rangú parancsnoka, mint az 1813-ban Álmosdon született Csanády István, aki korábban Debrecenben jogot végzett, majd a sárréti járás főszolgabírája volt. Szodoray Sándor (született: Álmosd, 1823) őrmesterként kezdte Hatvani Imre gerillacsapatában, majd főhadnagy a tiszai hadseregben. Péchy Sándor (született: Álmosd, 1829) a 92. zászlóalj kitüntett főhadnagya volt. Halász Ödön (született: Álmosd, 1830) 1848 őszén diákként beáll a 13. honvédszászlóaljhoz, őrmester, majd hadnagy a tiszai hadseregben. További kutatást igényelne, hogy az álmosdi 35 nemzetőr sorában összeírt Halász István azonos-e a bihari gerillák hadnagyaként Abrudbányán hősi halált halt, a Debreceni Kollégium mártír diákjainak névsorában számon tartott Halász Istvánnal, vagy csak névegyezésről van szó.

 

Az itthon maradottak a felhívások nyomán 67 inget, 58 lábravalót, három lepedőt, 29 törülközőt ajándékoztak honvédeknek, s a sebek kötözésére mintegy két font tépést készítettek. Ágyúöntésre odaadták egyik, 64 fontos harangjukat is.

 

A Bach-rendszer idején Miskolczy Imre álmosdi közbirtokost nevezi ki 1851-ben a kerületi főispán az érmelléki esperességhez tartozó református egyházak gyűléseire politikai biztosnak. Ahogy korábban is, 1855-ben is tartatott egyházkerületi gyűlés Álmosdon. A tiszántúli egyházkerület egyik fontos gyűlésének is falunk ad otthont, az 1859. szeptember 1-jei „protestáns pátens”( mely a református egyház belügyeibe való nyílt beavatkozást jelentette) kibocsátását követően. Fráter Imre álmosdi kúriájában jöttek össze az egyházkerület segédgondnokai, itt Tisza Kálmán, a nagyszalontai egyházmegye coadjutora elnökölt. Ez alkalommal hozták határozatba, hogy a debreceni kerületi gyűlésen – melyet 1860. január 11-én a debreceni Kistemplomban tartottak – a pátens rendelkezéseinek ellenszegülnek.

 

A település korabeli időszakának társadalmi gazdasági hátteréhez érdemes megidézni Fényes Elek 1851-ben megjelent leírását és statisztikai adait: „Álmosd igen régi magyar falu, Bihar vmegyében, Debreczenhez 3 m[ér]f[öl]dnyire, ut.[olsó] postája Nagy-Léta. Lakja 1723 lélek, kik 10 r.[ómai] 180 g .[örög] katholikust és 227 zsidót kivéve, mindnyájan reformátusok. Van itt reform[átus] és egy szegényes g. kath. anyatemplom, több uri lak, 2 szeszgyár, Synagóga. Tagosított határa 8000 hold , mellyből szántó 5573, homok föld 1220 hold , kaszálló 597 h., urb[éri] legelő 610 h[old]; erdeje elpusztult; szőleje nincsen. Ebből urbériség 1117 hold , a többi majorság. Földje részben homok, nagyobbára azonban igen termékeny fekete agyag vagy homok, melly mindent megterem ugyan, de leginkább szereti a rozst, tengerit. Folyóvize nincs, hanem van egy Ludas nevü tava, mely 63 holdra terjed. Legtöbbet bír itt Péchy Ferencz tömege, többi birtokosok Sombory Imre, Gulácsy Károly ör.[ököse], Csanády Ferencz és József, Chernel József, Miskolczy Lajos és Imre, Kölcsey Sámuelnő, Fényes János és Imre, Ivánka Zsigmond, Balku, Csengery, Borbély, Kuthy, Ilosvay, Kazinczy, Lengyel, Török, Thékes, Balogh, Ormós, özv. Horváth Sándornő, Csúri, Kengyel, Molnár, gr. Zichy stb. családok.”

 

Péchy Imre 1811 körül. Stunder, Jakob (1759–1811) festménye.

Kazinczy Ferenc ajánlotta a dán származású festőművészt Péchy Imrének,

aki Álmosdon festette le a tiszántúli református egyház főgondnokát

 

Tisza Kálmán belügyminiszter távirata Álmosdra, Miskolczy Lajosnak főispáni kinevezéséről

Közép-Szolnok megyébe, Zilahra (Budapest, 1875. április 26.)

 

Mezőtelegdi idősebb Miskolczy Jenőné Kisterpesti Markovits Etelka gyászjelentése. (1931. július 5.)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Bocskai angyalai

Álmosd neve a magyar történelemben Bocskai István szabadságharca 1604. október 15-i győztes csatájának helyszíneként ismeretes. A Bocskai-szabadságharc nyitányát jelentő összecsapás Barbiano di Belgiojoso kassai főkapitány császári csapatai és Bocskai István hajdúserege között, Álmosd– Diószeg határában zajlott. Bocskai mintegy háromezer, nagyrészt lovas-puskás embere és két kapitánya, Lippai Balázs és Némethi Balázs irányításával megfutamította a Johannes Pezzen vezette, mintegy kétezer gyalogost, hatszáz lovast és kilenc ágyút felvonultató császári sereget, nagy részét megsemmisítették vagy elfogták. A hajdúcsapatok váratlan támadása nyomán a Partium és a Tiszántúl Bocskai kezére került.

 

A Bocskai-szabadságharc több tekintetben is sajátos küzdelem volt. Mindenekelőtt háború a háborúban, mert amikor 1604. október 15-re virradó éjszakán Álmosd és Diószeg között az első lövések eldördültek, még javában folyt a török elleni küzdelem. Az itt egymás ellen harcolók tulajdonképpen a Habsburg-hadsereg idegen és magyar ezredeinek a katonái voltak. Emiatt a császári hadvezetés hetekig csupán néhány hajdúezred lázadását látta benne, amit a törökökkel „lepaktált”, „árulóvá” vált Bocskai István szított felelősségre vonásának elkerülése érdekében. A felkelés sajátosságai közzé tartozik az is, hogy Bocskai ugyan török szövetségben küzdött a Habsburg-uralkodó ellen, de olyan módon, hogy lehetőleg ne segítse szövetségesét céljai elérésében. Sőt amikor 1606-ban úgy fordult a helyzet, Bocskai meghiúsította a török Bécs elleni támadását!

 

A harc ellentmondásosságát jelzi az is, hogy a Habsburg-ellenes küzdelmet olyan személy vezette, aki élete javát a Habsburg-barát politika szolgálatában élte le, s részben az ő nevéhez fűződött Erdély elszakítása a töröktől, és bekapcsolása a török elleni koalícióba. Ezen cselekedetei miatt átkozták hazájában, és „proscribálták” (nyilvánosan megbélyegezték és törvényen kívül helyezték) a századforduló idején. Majd néhány évvel később „a magyarok atyjának”, „a magyarok Mózesének” nevezték, és hamarosan bekövetkezett halála után hosszú históriás énekekben siratták el. Feje köré maradandó glóriát font a nemzeti kegyelet.

 

Bocskai és a hajdúk neve a magyar történelemben elválaszthatatlan egymástól. Ő volt az, aki a hontalan, bujdosó népet lakóhelyhez jutatta, s végrendeletében honvédő feladatot bízott a korábban „bitang, korcsos magyaroknak” nevezett hajdúkra, akiket „Bocskai angyalainak” nevezett el a korabeli közvélemény.

 

A hajdúk a XV. század végétől a szarvasmarha-kivitel fellendülése idején kialakult, a marhahajtásból élő fegyveres réteg Magyarországon, nevük is a „hajtó” szóból ered. Soraik a Balkán-félsziget török hódításai elől elmenekült népeiből gyarapodtak, majd a hódítás északra nyomulásával tagjai egyre inkább magyar etnikumú népelemekből kerültek ki. A török hódoltság korában valódi katonaréteggé váltak. Tisztjeiket maguk közül választották. Eleinte gyalogosként, a XVI. század második felétől már lovon is harcoltak.

 

Általában egy-egy hadjárat időszakára fogadták fel őket zsoldért vagy zsákmányért. A gyakori fosztogatások, rablások miatt számos törvényt hoztak ellenük. Egy részük magánföldesúri csapatokban szolgált bizonyos szabad paraszti jogok megszerzéséért cserébe, sokuk végvári vitéz lett. A tizenöt éves háborúban (1593–1606) nagy létszámban álltak a császári hadseregbe, 1604-től pedig Bocskai István felkelésének fő erejét alkották.

 

Miután a hódítás elsősorban a nemesség létfeltételeit szüntette meg, a menekülők és hajdúnak állók között jelentős számú nemesi eredetű személyeket találunk. A nem nemesek többsége sem a földművelő jobbágyok köréből került ki, hanem a különböző pásztorelemekből. E katonaréteg harmadik nagy utánpótlási forrását saját fiúgyermekeik jelentették, ugyanis az apai hivatás követésén túl más megélhetési lehetőség nem akadt számukra.

 

A hajdúkat több alapvető körülmény állította a Habsburg-ellenes harcok táborába. Elsősorban talán az, hogy döntő többségük olyan protestáns volt, akiket a századforduló éveitől kezdve a soraik között menedéket találó prédikátorok a katolikus uralkodóház elleni fellépésre sarkalltak. Emellett hajtotta őket az a szándék is, hogy rendezzék a magyar uralkodó osztály tagjaival elmérgesedett viszonyukat. A létbizonytalanságban élő, számkivetett hajdúk ezért kaptak szívesen Bocskai István, a tekintélyes protestáns főúr első hívó szaván. S az ő katonai sikerei alapvetően a hajdúk érdemeinek tudhatók be.

 

Bocskai Istvánt kiváló katonaként tartja számon a magyar hadtörténelem. Személyes sérelmei miatt jutott el a Habsburg-ellenességig, de személyi biztonságában fenyegetve sem könnyen szánta el magát a fegyveres harcra. Annak, hogy ebből kibontakozhatott az országos méretű küzdelem, komoly előzményei voltak: az elhúzódó és egyre kilátástalanabbnak tűnő törökellenes háború, amelynek következményeként katasztrofális méreteket öltött az ország pusztulása. Nehéz lenne eldönteni, hogy az ellenséges vagy a fizetetlen császári zsoldosseregek pusztították-e nagyobb mértékben az ország területét. A háborús károk minden társadalmi osztályt és réteget érintettek, legjobban azonban a védtelen jobbágyságot sújtották.

 

A háborús pusztításokon túl a magyar uralkodó osztály a Habsburg-kormányszervek számos intézkedését sérelmes, diszkriminációs lépésnek tekintette. A nádori tisztség betöltetlensége és jogkörének szétdarabolása, a magyar haderőnek az udvari haditanács alá rendelése, a fontosabb végvárakban idegenek vezető posztra tétele, hűtlenségi perek, vagyonelkobzások és egyéb sérelmek egyre növekvő elégedetlenséget szültek soraiban. Ugyanakkor a szélnek eresztett magyar végvári katonák és a földönfutóvá vált nemesek, jobbágyok a szabad hajdúságban olyan társadalmi réteg sorait duzzasztották fel, amely elkeserítő helyzete miatt nemcsak kész volt harcolni a Habsburg-uralom ellen, hanem képzett katonaként képes is volt erre a feladatra. A fizetetlen zsoldosok rablásai, sarcolásai nyomán támadt vagyoni bizonytalanság a városi polgárság és a nemesek magatartását is erősen Habsburg-ellenes irányba hangolta. Az erőszakos ellenreformáció, az ország lakosságának több mint kilenctizedét kitevő protestánsok üldözése pedig a különböző társadalmi osztályokat és rétegeket összefogó ideológiát teremtett mindehhez. A küzdelem – a tizenöt éves háború során Habsburg-kézre került – Erdélyből indult ki.

 

Bocskai a törököktől segítséget kérve kezdte szervezni a harcot. Ténykedése Belgiojoso felső-magyarországi főkapitány tudomására jutott, aki csapataival megindult ellene, s megtámadta bihari birtokait (Szentjób, Kereki). Bocskai jól tudta, hogy a rendelkezésére álló mintegy nyolcszáz katona nem elegendő a további ellenálláshoz. Fegyveres erejét úgy akarta növelni, hogy ezzel ellenségének seregét gyengítse. E célból tárgyalásokat kezdeményezett a császári zsoldban álló „szabad hajdúkkal”, akik öthónapi elmaradt zsoldjuk miatt felettébb elégedetlenek voltak. Amikor Bocskai protestáns voltukra és magyarságukra hivatkozva jelentős jutalmat ígért nekik, átálltak. Az adorjáni császári táborban levő háromezer főnyi hajdú Lippai Balázs, Németi Balázs, Dengeleghy Mihály, Ibrányi Ferenc és Szénássy Mátyás parancsnoksága alatt október 14-én „erős pecsétnek alatta” megfogadta, hogy „az nagyságos vitézlő Bocskai Istvánnak, az körösztinsignek, és az mi országunknak ides Hazánknak” oltalmazására ezután vele együtt él és hal.

 

Az átpártolás a huszonnegyedik órában történt, a császári haderő összevonása az adorjáni táborban befejezés előtt állt. Csak Pezzen ezredes gyalogsága és tüzérei hiányoztak a koncentrált támadás megkezdéséhez. Október 14-én éjszaka azonban már ő is elindult Álmosdról Diószegre. Elnyúlt menetoszlopban haladt a mintegy két és félezer gyalogos, hatszáz sziléziai nehézlovas, a két tábori és két nehéz faltörő ágyú, a több száz főnyi hajtó és szolgaszemélyzet, valamint a hadoszloppal tartó népes „tábori bordélyház”.

 

A terepet jól ismerő Bocskai úgy döntött, hogy hajdúival az oszlop középső része ellen intéz váratlan támadást: ha a meglepett gyalogságot sikerül szétszórnia, a nem nagy létszámú sziléziai lovassal már könnyebben el tud bánni. A mit sem sejtve baktató gyalogosokat (landknechteket) váratlanul érte az erdőből rájuk rontó hajdúk támadása. Öldöklő kézitusa kezdődött, senki sem adott és nem várt kegyelmet.

 

A hosszúra nyúlt menetoszlop kedvezett a zsoldosoknak: nem egyszerre érte őket a támadás, így az elöl és hátul haladók a megtámadottak segítségére siethettek. Visszafordult az élen haladó Pezzen ezredes is, de előbb egy hírvivővel erősítést kért Belgiojosótól. A sziléziai nehézlovasok többször vissza is verték a hajdúkat, de azok az erdőben összeszedvén magukat, Bocskai személyes buzdítása nyomán újra és újra támadásba lendültek. A nyolcadik roham megingatta a császári lovasokat, akik futásban kerestek menedéket. Sokan halálukat lelték a környező mocsarakban. Mások fogságba estek, közöttük Pezzen ezredes, az oszlop parancsnoka is.

 

Ezalatt a császári gyalogosoknak sikerült valami szekérvárfélét kialakítani, és mögé húzódva védekeztek. Talán ki is húzták volna reggelig, ha nem robban fel a tartalék lőporuk. A robbanás teljesen szétszórta a szekérvárat. A résen benyomult hajdúk a korabeli krónikás, Szamosközy István szavai szerint: „ott mind levágják űket, mind gyermekkel, kurvájokkal együtt, kik a gyalog németekkel az ű módjuk szerint ugyanszámosan voltanak”. Más forrás szerint a gyermekeket életben hagyták, s azokat reggel a csatatéren megjelenő parasztok vitték magukkal. A harc színhelyének közelébe érkezett Belgiojoso, „nem mert megvíni velek” (mármint a hajdúkkal), hanem Váradra vonult.

 

Az álmosdi győzelem vitathatatlanul a hajdúk érdeme volt, akik példamutató harci leleményességet és bátorságot tanúsítva küzdöttek tegnapi bajtársaik ellen. A rajtaütés szerteszálló híre ugyancsak megnövelte a győzelem nagyságát. Egy kortárs feljegyzése szerint „Magyarországban idegen seregen ennél nagyobb vereség már régen nem esett”. Bocskait a mennyből csatára alászálló Krisztushoz hasonlítja az álmosd–diószegi győzelem után írt vers költője. A szabadságharc első győztes csatáját számos követte még, hogy diadalra vigye a magyar történelem egyetlen sikeres függetlenségi küzdelmét, amely országos következményein túlmenően a hajdúk letelepítésével járt. Bocskai 1605-ben kollektív nemességet adományozott nekik, és saját birtokán fogadta be őket. Ezek voltak a törzsökös hajdúvárosok. A példát a későbbi fejedelmek is követték. Számát tekintve még több volt a magánföldesúri hajdútelepítés.

 

Álmosdot a szakirodalom a magánföldesúri hajdútelepülések között tartja számon. Ennek a formációnak az eredetét a XVI. században kell keresnünk. A törvények az 1550-es évektől már egyre-másra emlegetik az olyan földesurakat, akik magánhadseregükbe szabad hajdúkat fogadnak fel, nyilván valamelyes zsold és szabad prédálás ellenében. A XVII. században aztán a korábban már földesúri zsoldba, egyáltalán szolgálatba lépő hajdúkat a földbirtokos letelepítette. Megkockáztatjuk, hogy a XVI. század közepén említett Álmosdi Solymosi Mihály birokfoglalásaiban is szerepet játszhattak már.

 

A kiváltságolás, letelepedés időpontját, helyét és a telepítő személyét legkönnyebben olyan esetekben állapíthatjuk meg, amelyekre nézve fennmaradtak és a kutatás látókörébe kerültek az eredeti kiváltságlevelek vagy azok másolatai. Álmosd esetében azonban nem rendelkezünk ilyenekkel.

 

Az adatok arra engednek következtetni, hogy igencsak hírhedt hírnevet vívtak ki az itteni „hajtók” még a szomszéd Szabolcs vármegye nemessége körében is. Együtt emlegették településünk hajdúit a szomszédos Diószeg, Bagamér fejedelmi kiváltságolású hajdúival és a törzsökös közelebbi s távolabbi hajdúvárosok, valamint egyéb magánföldesúri telepítések népével (például Nagyléta), amikor Szabolcs vármegye nemesi közgyűlése 1613-ban a pozsonyi országgyűlésre menő Kércsy András alispánnak a következő utasítást adta: Tekintettel arra, hogy Böszörményben, Hadházon, Polgáron, Nánáson, Szoboszlón, Kabán, Szentmargitán, Újfaluban, Diószegen, Nagylétán, Álmosdon, Bagamérban és Vámospércsen lakó hajdúk „nagy iszonyú rontásokat, pusztításokat, prédálásokat cselekszenek, s most is békességesen nem járhatni tőllük az utakon, mivel tolvajlani és utat állni kijárnak”, érje el a követ azt, hogy „ő felsége oszlassa el őket és tegye jobbágyokká”. Ezzel nemcsak a király bevétele növekedne, hanem az ország békéje is helyreállna. A fenti városok (Álmosd sohasem rendelkezett mezővárosi, hajdúvárosi jogkörrel!) hajdúsága ugyanis – hangzott a követi utasítás – „azt cselekszi, hogy búzát, barmot, juhot, lovakat elorozván szekereket szereznek ötven hatvan szekérrel is és felségedtül az török közé viszik és ugy kereskednek afféle dult és orzott marhákkal és ugy táplálják a mi ellenségeinket”. Ezért kérték, hogy „erőssen büntetődgyenek meg és oszlattassanak el imide-amoda jobbágyoknak. Az uralkodó azonban Szabolcs megye követelésének nem adott helyet, sőt az 1613. évi országgyűlés idején kelt pátensében Vámospércs, Szoboszló, Hadház és Polgár hajdúszabadságát megerősítette, s csak azt az artikulust szentesítette, amely „a legnagyobb gonoszságokat elkövető szabad hajdúknak az ellátóit” sújtotta büntetéssel. (1613:22 törvénycikk)

 

Álmosd ebben az időben virágzó település lehetett, ahol erőteljesen gyökeret vert a reformáció, 1633-ban az érmelléki egyházmegye esperese, Debreceni Gergely rendszeres egyházmegyei látogatása során a lelkészi fizetést is feljegyezte. Állt ez 28 forintból (florenus), a vetéssel bírók adtak fejenként egy kalangya búzát, akinek vetése nincsen, egy köböl búzát. Minden gazdától „egy köböl alj gabona”, mely köles, árpa, zab vagy rozs egyaránt lehetett, valamint egy boglya széna. Továbbá 75 kerülés szántás, bevetve a prédikátor vetőmagjával, elegendő fa, egy veder túró, egy verő, másfél mérőliszt őrlése. A stóla: kereszteléskor egy tyúk és kenyér, esküvőkor az idegenek negyven dénárt, az egyházi bért adót semmit nem fizettek. Prédikációs temetésért egy florenus járt. 1633-ban Budai Mátyás volt Álmosd lelkésze. 1639. június 25-én Csengeri Pétert ordinálták.

Bocskai István

Gyaloghajdú 1600-ból

 

Török előtt, török után

A XVII. században, 1604–1686 között, vagyis amikor Bihar vármegye megszakítás nélkül Erdélyhez tartozott, leginkább az erdélyi fejedelmek kegyeltjei s az ottani közéletben szerepet vitt családok tagjai szereznek új birtokokat a vármegyében. A régi uradalmak, települések többször cseréltek gazdát, részben családok magvaszakadtával, örökösödés, házasságkötés révén, részben politikai okok következtében. Álmosd birtoklástörténetében is számos változásra utaló adatot találunk. Feltűnik például a Sennyei család, amely számos más település mellett Álmosd részeit is bírta. Sennyey Borbála után, aki Károlyi Mihály felesége lett, e birtokok a Károlyi családra szálltak, tizedjövedelmüket 1614-ben Bethlen Gábor Károlyi Mihálynak adományozta. 1648-ban a település birtokosai között említik Károlyi Ádám nevét.

 

Az ippi és érkeserűi Fráter családnak – ősét már 1265-ben nemességre emelte V. István király – a XVII. század elejétől kezdve jelentős birtokai voltak Bihar megyében. Fráter II. György Veér Annával kötött házassága révén kapta Álmosd egyötöd részét, melyet e nejétől született egyetlen leánya, Fráter Mária után a Péchyek örököltek. Fráter Máriának az 1690-ben született Péchy Mihállyal kötött házasságából öt gyermeke született.

 

Bornemisza Annának (1630 körül–1688) is volt Álmosdon részbirtoka, erről tanúskodik az a saját kezű aláírásával és ép pecsétjével ellátott írás, amely szerint férje, Apafi Mihály, a későbbi erdélyi fejedelem kiszabadítására kénytelen volt annak idején elzálogosítani a Bihar megyei álmosdi porcióját számos Máramaros megyei részbirtokával egyetemben. A kényszerítő körülményről ekképpen szól: „…ez el mult esztendőkben ennek az hazanak, Uri, Fő Nemes es Vitezlő rendei az Tatatarok keserves rabsagaban esven az én Szerelmes uramis mostan ennek az hazanak Fejedelme, de akkor mas rend beli allapotban való tagja esett volt azon keserves rabsaghban Kinek szabadulasara akkori rendem s allapotom szerint kinszerittettem volt Nemzetes Pekri Ferencz Uramtól és Felesegitől Fekete Clara Aszontol kerni Szaz Aranyat.”

 

Ez a jóval későbbi keltezésű, 1668-ban keltezett okmány tulajdonképpen annak igazolására, biztosítására született, hogy az ekkor már fejedelemaszszony a kölcsön ellenében az elzálogosított birtokokat soha vissza nem váltja a Pekri családtól.

 

1660-ban Bihar utolsó erőssége, Várad is török kézre került. Ez az idő volt a vármegye „nagy futása”. Ahogy a korabeli partiumi állapotokat értékelte az egyik kortárs: „Várad elvesztésével immár mint az kertben kerített nyulak, olyak vagyunk.” Magát Váradot 32 évig tartotta megszállva a török. A lakosság, menekült, pusztult, s az egész vármegye török uralom alá került, így Álmosd is.

 

1692-ben Váradot visszanyerik a császári hadak, s vele mint a Tiszántúl legfontosabb várával katonai központjával jelentős terület szabadul fel Erdély és a török hódoltság ütközőterületén. A töröktől visszafoglalt magyarországi területek a felszabadító háborúk korában s még utána is néhány évtizedig a bécsi udvari kamara igazgatása alatt állottak. „Újszerzeménynek” (neo-acquisitum) nevezték és tekintették a felszabadított országrészt, s az volt róla a bécsi udvari körök felfogása, hogy mint fegyverrel szerzett területek, azok jog szerint a császárt illetik. A magyar kormányzati szervek kizárásával szervezték meg az új szerzemények gazdasági és polgári igazgatását.

 

Várad török uralom alóli felszabadulásának évében, 1692-ben készült az a nagy jelentőségű összeírás, amely egész Bihar vármegye lakott és lakatlan helyeit felsorolja, közli a lakosok nevét és vagyoni, gazdasági viszonyait. Arról, hogy milyen siralmas állapotban kerültek vissza a török uralom után ezek a települések, az 1692. évi összeírás ad képet. A négy járásra tagolt megyében, az első járás területén, ahová vizsgált településünk Álmosd is tartozott, az 1692-es összeírás tizenhárom lakott helységet és tizenhét lakatlan települést írt össze, ez utóbbiak közé tartozott a miénk is, mely már harminc év óta lakatlan, holott termékeny földjei lennének – jegyzi meg az összeírás. Földesuraként báró Horváth szerepel. (Horváth János egyike a nagyobb bihari földbirtokosoknak. A család különben már a középkorban is birtokos Bihar megyében. A török uralom végén Horváth János, a katonaság ezredese, Bakonszeg földesura, számos falu részbirtokosa.)

 

Valószínűnek tarthatjuk, hogy az élet folytonossága Álmosd esetében nem szakadhatott meg soha teljesen. Az 1692-ben, harminc éve lakatlannak írott faluban ugyanis jó minőségűnek mondja az összeírás a szőlőket (márpedig köztudott, hogy a művelést nélkülöző szőlőskert hamar elvadul). Ugyanakkor a szomszédos, erősen megfogyatkozott Bagamérban, ahol tizenegy egész telkes jobbágyot írtak össze és 123 köböl őszi vetést, silány, az idő szerint elpusztult szőlőket említenek.

 

Az 1692. évi összeírás adatai azt tükrözik, hogy a szőlőket a török hódoltság utolsó szakaszában is a régtől fogva virágzó szőlőműveléssel rendelkező bihari területeken sokkal inkább karbantartották, mint a szántóföldeket.

 

Álmosd elnéptelenedése semmiképpen nem tarthatott olyan hosszú ideig, mint ahogy az elemzett összeírás állítja. Erre utal az is, hogy 1678. november 27-én iktatták be a faluban Kövi Ferenc lelkészt, vagyis életképes volt református egyháza is. Csethe Dániel református lelkész Álmosd históriája című, 1832-ben írt kéziratos munkájában (mely 1908-as másolatban maradt fenn) említést tesz egy 1680-ból való, „Johann Sarmas” feliratú, meglehetős nagyságú csengettyűről, amely a hagyomány szerint a falu korabeli birtokosának adománya.

 

A szatmári békét (1711) követően egyre több forrásban bukkan fel Álmosdnak és urainak a neve. A Veér család tagjai közül találkozunk Madarassy Lászlóné Veér Mária nevével 1722-ben, akit falunk része mellett herpályi birtokába iktattak be. 1727-ben felbukkannnak a Guthyak, Sándor és Miklós, mint Álmosd részbirtokosai. A település neve rendszeresen szerepel a XVIII. századi adóösszeírásokban, egyre gyarapodó népességgel. Jobbágytársadalmának jogállása szabad menetelű. 1715-ben tizenkilenc szabad menetelűt és három zsellért, 1720-ban egy nemest és 41 taksást vettek számba, 1728-ban pedig 35 lakott telket írtak össze. 1767-ben 75 szabad menetelű jobbágy nevét rögzítették.

 

Álmosd újranépesedésének és egyre inkább konszolidálódó viszonyainak bizonyítéka egyre sűrűsödő egyházi adatainak sora. 1702–1705 között Makó János volt a papja, 1710. november 2-án Solymosi Péter lett a közösség református lelkésze, 1712. szeptember 28-án Ürmendi Pál.

 

1727-ben újra megállapították a lelkész járandóságát: harminc florenus készpénz, minden ágytól egy-egy véka búza, fél-fél véka alj gabona (a régi nagy vékával mérve), mindeniktől egy kövér disznó, egy kő só, egy öreg icce méz, vaj is ugyanannyi. Tíz kaszást ad a falu, s amit vágnak, fel is gyűjtik, be is hordják. Kilenc zsák búza őrletése. Négy köböl búzát elvetnek a prédikátor búzájából. „Tengeri búza földet” vagyis kukoricaföldet is szántanak (ezzel az 1633-as prédikátori díjlevélben még nem találkoztunk, hiszen a török közvetítéssel megjelent kukorica az Alföldön a XVII. század végén hódított teret a földművelésben a gabonatermesztés mellett). Továbbá elegendő fa, valamint a stóla: prédikációs temetésért, házasságkötésért egy florenus, keresztelésért tyúk, kenyér vagy nyolc poltúra. Csak a paraszt község adja, a nemesek ezen felül fizetnek. Ugyanekkor meghatározták a tanító díjlevelét is (jóval kevesebb foglaltatott benne, mint a lelkészében).

 

Bár a lelkészek névsorát még csak hiányosan ismerjük a XVIII. század első feléből, 1720-ban a Debreceni Kollégium legációs névjegyzékében felsorolt 49 település egyikeként már Álmosd is szerepel. Vagyis egyházközsége már annyira erős volt, hogy a kollégium nagyobb ünnepekre (karácsony, húsvét, pünkösd) kiküldött diákját (legátusát) fogadni tudta, számára legációs jövedelmet biztosított, cserébe az ünnepi szolgálat, vagyis prédikáció teljesítéséért.

 

A tiszántúli református egyházkerülethez tartozó egyházközségekben a legkorábbi forrás szerint az 1763-as összeírásban foglalták jegyzékbe a gyülekezetek ingó és ingatlan javait. A következő összeírás Álmosd esetében, akárcsak az egyházkerület többi református egyházközségében, 1809-ból való. Sokkal részletesebb azonban Csethe Dániel már említett álmosdi históriája. Az ebben számba vett úrasztali eszközök, egyházi javak a település református hitközségének fennállását, folyamatos működését és donátorainak bőkezűségét bizonyítják.

 

Ma is a falu református egyházának klenódiumai között szerepel az az ónkanna, amely, felirata szerint, Fekete István ajándéka 1694-ből. Vagyis két évvel azt követően adományozta, hogy néptelennek mondta az 1692-es összeírás Álmosdot, ahol ekkor már bizonyíthatóan működött az egyházi élet. Még régebbi a Veér család nagylelkű egyháztámogató szándékát bizonyító másik ónkanna az álmosdi egyház tulajdonában. Kettős felirata szerint köröstacsai Veér Mihály 1646. március 31-én kelt adományára 1725. november 22-i dátummal leszármazottai, Veér Anna és György neve is felkerült, minden bizonnyal ekkor reparáltatott. Az 1725-ös ajándékozás dátumát viseli „BL”, „VL” monogrammal Balku László és Veér Anna máig megmaradt ónkannája. Csak Csete Dániel leírásából ismerjük e bőkezű álmosdi földesúri házaspár további adományát, akik az úrvacsoraosztás két elengedhetetlen edényével tisztelték meg templomukat 1712-ben: egy ezüst talpas pohárral és ugyancsak e nemesfémből készült kenyérosztó tányérral.

 

Hasonlóképp ismeretlen sorsra jutott a Csethe által leírt: „Egy más aranyozott talpas pohár: Tekintetes Félegyházi K. Pál Ur conferálta az álmosdi R. Ekkla ususára 1718.” , valamint „Ehhez is egy nagyobb ezüst pohár tányér. Nzetes Félegyházi Kultsár Pál Uram Házastársa N. Szabó Judith Asszony az álmosdi sz. Ekklesia ususára tsináltatta: 1719.”

 

Kölcsey Ferenc édesapjának nagybátyja, Kölcsey Sámuel és felesége, Félegyházi Julianna hosszas gyermektelenségüket követően megszületett Borbála leánykájuk keresztelőjére 1765-ben egy ezüst keresztelő kannával és egy óntállal ajándékozták meg a református eklézsiát.

 

Az álmosdi gyülekezet ma is meglévő, legrégibb, datált úrasztali terítője 1728-ból való. Patyolat, aranyfonállal hímezve, szélén keskeny aranycsipke. A négy sarkában erősen stilizált gránátalma tagolja a körbe varrott hosszú feliratot, a 23. zsoltár szövegét: „Az Úr énnékem őriző Pásztorom Azért semmiben meg nem fogyatkozom Gyönyörű szép mezőn engemet éltet és Szép kies folyóvízre legeltet Lelkemet megnyugottya Szent nevében És vezérl engem igaz ösvényében Ha a halál árnyékában járnék is De nem félnék még ő setét völgyén is.” A négy sarokban „BL VA” névbetűk és „Isten Dits”. Közepén kettős körben két virág között „Jahve” héber írással és „Anno Domini: 1728” .

 

Az úrasztali kendő leírása Csethe históriájában is szerepel. Bár ő sem oldja fel a monogramokat, tudjuk, ezt a jeles ünnepeken, az úrvacsoraosztás alkalmával az úrasztalát díszítő terítőt Balku László és házastársa, Veér Anna adományozhatta egyházának. A tiszántúli református egyházkerület 1809-es összeírásában „egy Arannyal varrott Patyolat Takaró” néven szerepel az álmosdi egyház javait összeíró leltárban a textiliák között, melyek sorában még a következők találhatók: „Abrosz van egy sáhos, kettő gyolcs. Keszkenő 4.” A sáhos abrosz szerepel egyébként a leggyakrabban az összeírásokban, az átlagosnál finomabb lenből készült, damaszt szövéssel.

 

A XVIII. század első felében öntötték a templom két harangját. A latin felirat szerint a kisebbiket 1717-ben készíttette az álmosdi református egyház, a nagyobbikat pedig 1743-ban, Félegyházi Ferenc főkurátorsága alatt. Ez utóbbin a latin nyelvű felirat mellett szereplő német szöveg azt is tudtul adta, hogy Isten dicsőségére öntetett 1743-ban, Erlauban (azaz Egerben), Josef Antoni Lampert harangöntő által. Minden bizonnyal a fekete halálnak, dögös mirigynek nevezett pestisjárványtól való megszabadulás Isten iránti hálájának kifejezését is szolgálta.

 

Álmosd történetének XVIII. századi fekete lapjai közé tartozik az elmúlt századok hatalmas járványai közül az 1738-ban kezdődő és 1743-ig többször új meg új erőre kapó pestis. Az áldozatok számát tekintve a legnagyobb pusztítást éppen Bihar megye szenvedte. Álmosd a járvány második hullámában fertőződött meg, 1742–1743 folyamán 417 személy halt meg pestisben. A település korabeli becsült lélekszámának megközelítőleg az egyharmada.

 

Ebből a korból már teljes rendszerességgel ismerjük a település lelkészeinek nevét. Kolozsvári István 1740-ben került a faluba, Töltési Ferenc 1748-ban. Töltési prédikátorsága alatt kezdődött meg a református eklézsia anyakönyveinek vezetése, a születések (keresztelések), házasságkötések, elhalálozottak adatai sorra feljegyeztettek. Őt Medgyesi György követte 1749–52 között. Ekkor készült el, 1751-ben, a templom fatornya. 1752– 55 között Makodi János a lelkész. Vintze Ferenc helyett, aki az álmosdi eklézsiából néhány hónapos szolgálatot követően külföldi egyetemre ment, időközi lelkész volt Bitskei Szőke István. Egyéves külföldi útjáról visszatérve Vintze Ferenc 1762-ig maradt Álmosdon, majd Diószegre költözött. Sülye Komáromy Pál 1762–1776-ban a falu lelkésze, majd Nemes Koss János 1776–1790 között, közben Tamási Jánost 1787. április 21-én prédikálásra felhatalmazták. Vernyika János 1790-től, 1803-ban bekövetkezett haláláig volt Álmosd prédikátora. Álmosdi lelkészsége idején nyert nemességet, 1793-ban. Betegsége idején mint káplán Virág Ádám végezte a szolgálatot. Utána Sülye Komáromi Pál, az egykori hasonnevű álmosdi lelkész fia következett a templomi katedrán 1804-től, amit 1806-ban a hajdúböszörményi tanári katedrával váltott fel. 1806–1847 között Nemes Németh István, majd Kovács József (1847–50) Álmosd lelkésze.

 

1756. július 4-én kelt a helybeli földesurak adománylevele az egyház részére akkor juttatott, a határ Sziget nevű részének elején, a Kis-kútnál lévő rétről, s ekkor foglalták írásba az egyházközség tulajdonába adott korábbi földeket is: „…ezen rét oldalt, vagy kaszállót, melly a kis ivó-kúttól fogva fel nyul és megyen a Sziget föld osztályáig, ugymint a Mélt. Gróf Sziki Teleki László Úr ő Nagysága szélén levő Lineájáig; Délről pedig a Létára és Sárfű felé menő Ut megyen fel mellette egészen végig.

 

Lévén immár másutt is az Álmosdi Nemes Ekklésiának földje, ugymint a Kismezőn a Ludas mellett circ. 3 ‘sáhos föld. – A Selindi utnál ismét Mélt. Gróf és Veér Mihály Ur ő Nagysok Lineájok széliben circ. 3 ‘sahos. Nem különben Néhai Tettes Nemzetes Debreczeni István ur successori Lineájok széliben 3 ‘sáhos, vagyis 4 köblös föld; ez is ugyan azon Selindi utra dűl, egymás végiben vagynak. Nem különben ezen föld végétől fél düllő más Járásban vulgó Székelyhidban levő 4 köblös föld, mellyel tavaly őssel a Ns Ekkla és a Nemes Debreczeni Collegium számára ketten Tettes Nzetes Félegyházi Ferencz és Dobsa István Uraimék bé vetettek vala. Dobsa István Ur maga földje szomszédságában lévén mindvégig és az Álmosdi gyep föld, ki eddig szántásba nem vala, megyen fel mellette. – Nem különben a Csokaji és Székelyhidi határokban a Sós utnál vagyon még egy darab régi töretlenségben való gyep föld.”

 

Az adományozólevelet Balku Zsigmond, Költsei Sámuel, Rácz Zsigmond, Csengeri P. Gergely, Gulácsi Sándor, Tolnai István, Félegyházi Ferenc, Pécsy Borbála, Dobsa István, Guthy Sándor, Guthy János, Harmathy Imre, Guthy Erzsébet a saját aláírásával és pecsétjével hitelesítette.

 

Az álmosdi református egyház korabeli nagylelkű patrónusa, gróf Teleki László nem szerepel az aláírók között, nem élvén a településen, amint azonban az adományozólevélben szerepel, a gróf úr tisztjeihez írásban küldött utasítására született meg ez a dokumentum: „a Nemes Ekklnak meg maradására ugy a Lelki Tanitók és Isten szolgái subsistentiajara”.

 

A gróf életében a határ mind három fordulójában járásonként hat-hat köblös földet biztosított az egyház számára számtisztjeinek adott utasítás értelmében. Ezt később a Teleki-birtokot megszerző Péchy Imre is megerősítette. Amikor 1826-ban megvásárolta gróf Teleki László birtokát örök áron, ami egy ideig árendaképpen volt birtokában, „az eklézsia virágzása iránt való jóindulatjából” ígéretet tett az egyháznak, hogy amíg Német István a lelkipásztor és Nemes Székely János az oskolarektor, csupán ezek részére, az eddig volt adományt nem fogja megvonni.

 

Álmosd XVIII. századi társadalmi és vagyoni állapotáról, gazdálkodási szokásairól, telki és jogállásbeli tagozódásáról, a falu lakóinak úrbéri kötelezettségeiről, életmódjáról rendkívül fontos forrásul szolgálnak a Mária Terézia által 1767-ben kiadott úrbéri rendelet nyomán született dokumentumok. Az úrbérrendezést, vagyis a földesúr és a jobbágy közötti viszony országos érvényű, állami szabályozását – amelynek elsődleges célja az állami adóalap, a jobbágytelek szabályozása és védelme volt – sokoldalú felmérés előzte meg. Minden helységben jegyzőkönyvezték az úgynevezett kilenc kérdőpontra adott jobbágyválaszokat, és rögzítették a jobbágyok külső és belső telkeit, a rajta lévő terhekkel és kötelezettségekkel együtt. A kilenc pontból álló kérdőív kitöltésére településünkön 1770. február 24-én került sor. Az összeíróbiztosok: Buday László, Lakatos Imre, ifjú Baranyi Gábor. A jegyző Virág László. Az álmosdiak nevében Baranyi Pál főbíró, Bányai György, Szilágyi István, Bétak Milos, Nagy János, Horváth Ferenc válaszolt a kérdésekre.

 

Az első kérdésre adott válaszból megtudhatjuk, hogy nincs urbáriuma a falunak: „Emlékezünk ugyan arra, hogy ezelőtt mintegy 10 esztendővel a t[ekin]t[e]tes n[eme]s vármegye őfelsége parancsolatjából bizonyos urbáriumot currentáltatott, de mi nem aszerint tractaltattunk.” Azelőtt tíz évvel, az egész helység osztatlan lévén, régi szokás szerint minden házhelyes gazda csak két rénes forint taksát fizetett, és semmi szolgálattal nem tartozott. A taksán a helység földesurai adózóik arányában osztoztak. Szokásban volt viszont a pázsitpénz, melyet a földesúr tavasszal, a disznókonda kihajtásakor szedetett: sertésenként négy poltúrát.

 

Az 1770-es összeírásból tehát kiderül, hogy a jobbágy-szolgáltatásokról írott szerződés nem volt, hanem azokat mintegy tíz esztendő óta következők szerint végezték: évente tizenkét napot szolgált minden telkes gazda, felét a marhával rendelkezők marhával, másik felét gyalogosan teljesítették. Ez a szolgálat sem volt egységes, mert a Fényes György úr részén lakók, akiknek marhájuk volt, mind a tizenkét napot igás robottal végezték.

 

Voltak olyanok, akik nem természetben, hanem pénzzel váltották meg szolgálatukat. Így a Török József successori (örökösi) részén lévők évente öt-öt váltóforintot fizettek a taksa és egyéb szolgálat pénzbeli megváltásáért. Bármelyik uraság birtokán lakó házhelyes gazda egy rénes forint taksát fizetett. Némelyik uraság minden háztól egy-egy tyúkot szedetett, de voltak olyanok, akik csak azoktól, akiknek volt. Ezenkívül a földesurak egyes alkalmakkor, amikor Álmosdon mulattak, akkor is szedettek néhány aprómarhát (baromfit). A törvényes kilencedet régi szokás szerint teljesítették. Egyéb ajándékot vagy adományokat nem követeltek tőlük.

 

A föld kövér, s kétszeri szántással közepes esztendőben is az elvetett mag hétszeresét-nyolcszorosát termi. Az egész határ majorságbeli földekből áll, így a házhelyes gazdáknak a belső telek után nincs szántóföldjük, hanem akinek négy-öt vonómarhája (igásökre) van, vagyis, aki egész telkes gazdának tartatik, annak a földesurak tizenhat-tizenhét köböl alá való szántóföldet szoktak adni az egész határon, mind a három fordulóban. Pusztatelke a településnek egy sincs. A szántást és a nehezebb szállítást négy vonómarhánál kevesebbel nem szokták végezni, ezért akinek kevesebb ökre van, az mással szokott összefogni.

 

A településnek nem volt bőven legelője. Kaszálója pedig semmi sem, így más határról, a többi uraság földjéről igyekeztek a szükségletet beszerezni. A falu határában nem volt tűzifa sem, így másfél mérföldnyi távolságban lévő másik uraság erdejéből szoktak maguknak tűzifáról gondoskodni. Bár három hónapi korcsmáltatási joggal rendelkeztek, nem sok hasznát látván, nem igen éltek vele. Bőven termeltek viszont dohányt, mely jó minőségű termést hozott.

 

Munkaalkalmat a szegény ember helyben is talált a határban lévő földesúri gazdaságokban, akárcsak a közeli diószegi és székelyhidi szőlőhegyeken. Heti- és országos vásárokra a falu lakói az egy mérföldnyire lévő Diószegre és Székelyhidra, valamint a három-három mérföldnyire lévő Debrecenbe és Margittára jártak.

 

Szárazmalom a helységben öt is volt, ahol őröltethettek, illetve vízimalom is volt a környéken mintegy másfél mérföldnyire. Az itt élők valamenynyien szabad menetelűek, nem örökös jobbágyok, vagyis a költözködés szabadságával rendelkező úrbéres személyek voltak, akiknek szolgáltatási kötelezettségei közül a robot pontosan meghatározott és jelentősen kisebb, mint az örökös jobbágyoké.

 

Az előzetes felmérések alapján került sor a nyomtatott urbárium kiadására, amelybe a helységre jellemző adatsorokat kézzel írták be. Az 1773-ban kiadott álmosdi urbárium lényegében a kilenc pontot foglalta magában. Csatolták hozzá az úrbéri tabellát is. Ez utóbbi tartalmazta a földesúr, a jobbágyok, a zsellérek nevét, telekállományukat, a belső telkek kiterjedését, az évi szolgáltatások mennyiségét és összetételét. Az ekkor megállapított normák a jobbágyfelszabadításig, közel egy évszázadon át alapját képezték a paraszti élet rendjének.

 

Álmosd úrbéri tabelláját vizsgálva szembetűnő, hogy nagyon kevés föld volt a közrendűek használatában. Egyetlen egész telkes jobbágyot sem írtak össze, a legnagyobb jobbágytelek hatnyolcados volt, ilyenből is mindössze kettőt találunk. Leggyakoribbak a negyedtelkesek (tizenhárom) és a nyolcadtelkesek (nyolc). Nem volt önálló földtulajdona a községnek sem.

Bihar megyében, s így Álmosdon is a szilárd telekrendszer csak az úrbérrendezéstől vált általánossá, az igaerő birtoklása volt az alapja a faluhatár szántóföldi művelés alá vont területéből való részesedésnek. Az igaerő általában az ökörállományt jelentette, az igásökrök birtoklása tehát alapjában meghatározta a jobbágy teherbíró képességét, kijelölte helyét a jobbágynépesség társadalmi tagolódásában. Amint az ökörtartó gazdák összeírásából látjuk, a többség Álmosdon az igavonó állatokat nélkülöző jobbágyok sorába tartozott, 1743-ban és 1763-ban a jobbágyok háromnegyedét tették ki.

 

 

A kárpátaljai írtásfalu, a Verhovinai-havasok alatt fekvő, mostoha természeti adottságú Iszka község lakóinak az úrbéri bevallás kilencpontos kérdéseire adott ruszin nyelvű válaszából érdekes kapcsolatra derül fény a Bihar megyei Álmosddal. A III. pont kérdésére, amely arra kereste a választ, hogy a település jobbágyainak, zselléreinek miből áll az adózása, kötelessége, és mikor vezették be, az örökös jobbágyfalu lakóinak egy része, akik gróf Teleki Lászlónak szolgáltak, többek között a következő választ adták 1771-ben: „Teleki gróf úr jobbágyai két évben Dolha határában 8-8 hetet robotolnak, a harmadik évben a tavaszi és őszi robotmunkákat szintén Dolhán végzik, s aratni Álmosd községbe járnak, ahol négy-öt hétig, olykor ettől is tovább időznek.” Bár a jelenleg rendelkezésre álló források nem utalnak rá, de talán mégis megkockáztatható a feltételezés, hogy a rideg természeti viszonyok között élő Iszkáról – melynek határában a zabon kívül más nem termett, legfeljebb a kiadós trágyázást követően nagyon kevés tavaszi búza és árpa – Teleki gróf az álmosdi majorsági birtoka munkaerő-szükségletének biztosítására néhány családot ide letelepített. S ez magyarázattal is szolgálna Álmosd XVIII. század végi kisszámú ruszin lakossága eredetét illetően.

 

A település népességének összetételét mind nyelvi, mind vallási tekintetben jól tükrözik a Bihar megye és a Hajdúság történeti helységnévtárában (1773–1808) szereplő adatok. Ezek szerint Álmosd pagus (falu) birtoklási, gazdálkodási formái között elsőnek a közbirtokosságot jelöli meg, vagyis a közös, osztatlan tulajdonban lévő birtokok együttes használatát jelentő földbirtokosok társulását, de birtokosaként említi Csanády Istvánt, Csanády Györgyöt, Mihályi Sándort, „gróf Teleki urat és Péchy urat” is.

 

Statisztikai adatokként az első magyarországi népszámlálási adatokat közli: 218 házában háromszáz háztartás (család) található. A népesség száma: 1393 fő. Különösen fontos a vallási megoszlást tükröző adatsor. Eszerint az elenyésző, mindössze öt főt számláló római katolikusok a nagyváradi püspökség érmelléki esperességébe tartozó Érkeserű filiáját képezték. A 273 főnyi görög katolikus népesség a nagyváradi görög katolikus püspökség laksági esperességében anyaegyházat alkotott. A reformátusok létszámát nem tünteti fel, de az 1804-es felekezeti összeírás szerint számuk 1046 fő volt Álmosdon. Anyaegyházuk a tiszántúli egyházkerület érmelléki egyházmegyéjébe tartozott. Meglepően magas a településen élő izraeliták száma: 39 háztartásban 187 főt tartanak számon. Egyházi hovatartozásukról nem történik említés. A településen beszélt nyelvként valamennyi forrás egyöntetűen a magyar nyelvet jelöli meg.

 

A zsidóság korai megjelenésére Álmosdon már egy 1752–53-as összeírás is utal. Ekkor a településen négy adófizető izraelitát írtak össze. A falu életében egészen a második világháborúig jelentős szerepet játszottak mint kereskedők, mesterek s a helyi földbirtokosok bérlői, zálogosai. Az érmellyéki járás zsidóságának 1829. szeptember 20-án Csokaj községben készült összeírása szerint a legtöbb zsidó lakosa Álmosdnak volt (35 háztartás). Ezután Mihályfalva következett (34 háztartás), majd Margitta (13 háztartás). Számuk 1836-ban százharminc főt tesz ki Álmosdon, 1840-ben 159-et, s a dualizmus elején, 1870-ben már 197 főt.

 

A XIX. század első felében bizonyosan volt itt templomuk is: egy 1836-os telekhasználati ügy kapcsán említődik a Csengeri Károly és Chernel József közbirtokosok által közösen bírt osztatlan udvarú két zsidóház szomszédságában lévő zsidó templom. A település 1888-as határleírásában a beltelkek között említődik az izraelita hitközség adómentes imaháza. Az álmosdiak szerint a másik világháború előtt a Piac téren volt egyházi épületük, melyet a község 1951-ben bontott le. A zsidó temető pedig a Bereknek a Bagaméri úthoz közelebb eső részén feküdt. Területe a már említett 1888-as határleírás szerint 662 négyszögöl volt. Az izraelita anyakönyvek csak 1842-től lelhetők fel, szembetűnő azonban az anyakönyvi kerületek változása. Álmosd község zsidósága hol az álmosdi, hol a sámsoni anyakönyvi kerülethez, hol pedig a székelyhidihez tartozott.

 

A cigány lakosság korai megjelenése is kimutatható a faluban. Egy 1768-as Bihar megyei cigányösszeírás név szerint tudósít három Álmosdon élő cigány családról. Mindhárom családfő foglalkozása kovács, vallásukat tekintve reformátusok. Börvej Dávidnak két fia volt: a tizenhét éves Mihály és a tizenöt esztendős József. Boros Mihálynak két lánya, a három esztendős Sára és az egyesztendős Rebeca. Juhász Péternek pedig hatesztendős volt akkor István fia. Az 1742– 43. évi pestisjárvány álmosdi áldozatai között mintegy másfél tucat cigány neve található, köztük a kiterjedt rokonságú Börvej család tagjaié is. Az anyakönyvekben is rendszeresen találkozunk cigány családok adataival, akik gyakran tapasztók, sármunkások, s muzsikus foglalkozásúak.

 

A görög katolikus népesség megjelenése a településen valószínűsíthetően a XVIII. században a nagy pestisjárványt követő időre tehető, a Kárpátaljáról és az észak-erdélyi hegyvidékről történő bevándorlás révén. Glück Jenő közleménye szerint – időpont megjelölés nélkül – „Álmosdról a hívek összetételének kapcsán jelentették, hogy az uradalom munkáskéz- szükségletét román és ruszin ‘servi' jövetelével oldotta meg”.

 

Egy 1810-es összeírás szerint, amelyben Tóth János az álmosdi görög katolikus egyház híveinek név szerinti összeírását közli, ötven család neve szerepel 257 főnyi lélekszámmal. Közöttük származásukat tekintve öt ruthén és 45 valach (román) család nevét tünteti fel. Egy részük magyar nevű, s valószínűleg a többiek is magyar nyelvi környezetből jöttek Álmosdra, hiszen a XVIII. századi fentebb már ismertetett adatok szerint is a magyar nyelv általános használata jellemezte Álmosdot. Ha betelepedésükkor használták is a román és ruszin nyelvet, minden bizonnyal hamar áttértek a magyar nyelv használatára. A helyzetet jellemzi, hogy 1820-ban az álmosdi parochus is azt jelenti, hogy hívei között uralkodó a magyar nyelv és mellette a román és ruszin.

 

A görög katolikusság szegénysége miatt, minthogy az önálló iskola fenntartásainak terheit nem voltak képesek viselni, az 1823-as canonica visitatio szerint gyermekeik a református iskolába jártak, vagyis nyelvi akadályok nem lehettek. A már korábbi népességtől mindenesetre jól elhatárolhatóan, a Nagygát út másik oldalán telepedtek le az új jövevények. Ezt a falurészt az idősebb nemzedék ma is Oláhfalu néven emlegeti, megkülönböztetve az egykori őslakosok lakhelyéül szolgáló Magyarfalutól.

 

A görög katolikus lakosságról készült 1835-ös újabb kimutatásban szereplő 62 családfő foglalkozásának megjelöléseként többnyire földművest, zsellért találunk. Meglepően sok a juhászok (opilio) száma: tíz fő, köztük még egy elszegényedett nemes is ezt a foglalkozást űzte. Kerültek ki közülük marhapásztorok, disznópásztorok, még egy csendbiztos (persecutor) és egy 69 esztendős kiszolgált katona (emeritius miles) is akadt. Három családfő pedig molnár (molitor) volt: Zahari Péter és az ötgyermekes 35 éves Rácz Ferenc, valamint a 25 éves, nyilván még gyermektelen Rácz György. Az összeírásban egy családban sem szerepel öt gyermeknél több, bár ebben, a korabeli viszonyok ismeretében, jelentős szerepe lehetett a gyermekhalandóságnak.

 

Az egyház szervezésének dátumát 1780-ban jelölik meg a különböző források. De van olyan pecsétje is (valószínűleg a XX. század elejéről), melyen 1788-as dátum szerepel. Egy 1896-ban készült összeírás – mely összefoglalja a magyar vallási alap kegyurasága alá tartozó álmosdi görög szertartású katolikus egyház jövedelmeit és kiadásait – 1789-ben jelöli meg az egyházközség alapításának idejét. 1930-ban az akkori, igen tevékeny lelkész Nádasy Béla, új pecsétet készíttet, melynek feliratán az 1790-es évszám szerepel. Rákerült az álmosdi görög katolikus egyház két védőszentjének, Szent Mihálynak és Gábriel arkangyalnak az alakja is.

 

Glück Jenőnek a nagyváradi görög katolikus püspökség iratanyagainak ismertetéséről megjelent közleménye arról tudósít, hogy már 1768-as egyházi segélyezés elszámolásában megtalálható Bagamér, Nyíracsád, Kokad, Nagyléta román parochusai mellett az álmosdi is. Sőt segélyezésben részesült kántora is ekkor. S mint a szegény parókiák közé tartozó, később rendszeresen szerepel a vallásalap segélyezettjei között.

 

Az egyházközség 1912-ig a nagyváradi görög katolikus püspökséghez tartozott, mely 1777-ben jött létre. Első püspöke 1777–1787-ig Drágossy Mózes nagyváradi esperes volt. Halála után, mint az 1777-ben kezdett álmosdi anyakönyv egyik román nyelvű bejegyzése jelzi, a hívek azon tanakodtak, hogy visszatérnek az ortodoxiára. Falunk görög katolikus papjainak névsorát csak 1780-tól ismerjük, Cosma Jánossal (Joan Cosma) kezdődően.

 

Az első időkben valószínűleg csak egyszerű kis kápolnája lehetett az egyházközségnek. Templomának felépültét egyes források 1850-re teszik. Glück Jenő forráskutatásai szerint ehhez a belényesi püspöki uradalom biztosította a fa- és vasanyagot, Samuil Vulcan püspök (1807–1839) jövedelméből fedezték a tetőzet elkészítésének munkadíját.

 

A népesség összetételének megfelelően Álmosd meghatározó egyháza a református maradt a későbbi évszázadok folyamán is. Szervezeti életében nagy jelentőségű előrelépés volt a tiszántúli egyházkerület rendelésének megfelelően 1765. január 20-án megválasztott eklézsiai tanács vagy presbitérium, melynek tagjai voltak: a főkurátor, a földesurak, négy taksás nemes, négy közrendű lakos, ideértvén mindenkor a község bíráját, ezenfelül a helység nótáriusa (jegyzője).

 

Az eklézsia tagjainak akaratából a főkurátor tekintetes Péchy Imre lett, miután régtől való kurátora, tekintetes Félegyházy Ferenc, nagy betegsége miatt, lemondott tisztéről. A földesurakon kívül – akik valamennyien az egyháztanács tagjai sorába tartoztak – a nemesi rendből (ez utóbbi alatt a taksás, armalista nemesek értendők, akik eleve csak armálist kaptak, de mellé földadományt nem) megválasztották nemzetes Bihari Ferencet, Bihari Jánost, Székely Istvánt, Rátonyi Pétert. A közrendűek soraiból az akkori bíró, Menyhárt János és nótárius Vétsey Sámuel mellé Nagy Jánost, Bányai Györgyöt, Baranyi Pált. Az egyházfi Szabó László lett.

 

A presbiterek valamennyien a következő esküszöveggel iktattattak be tisztségükbe:

 

„Én N. N. ki ezen Reformata Álmosdi Eklésiának, nem tsak egyik Tagja, hanem Isten méltóztatásábul egyik Választott Igazgatója is vagyok; Szentül felfogadom, hogy valamint az én Istenemhez, és az ő Ditsősségéhez, ugy az ő Anyaszentegyházához, és az ő ditsősségének Eszközeihez, igaz tökéletes hűségű leszek. Nevezetesen ezen Álmosdi Eklesiának meg-maradását, virágzását, lelki és testi békeségét és boldogulását tellyes tehettségem szerént munkálódom: annak mind titkon mind nyilván jó-akarója leszek. Ennek dolgai felől tartandó Gyűlésekbe hivattatván, valamikor tsak tőlem ki-telhetik, meg-jelenek; másokkal együtt tanátskozni kész lészek; az itélet-tételben és vox-mondásban, nem a' magam ideig való hasznát vagy könnyebbségét, sem egyéb akármi atyafiságot és világi tekintetet; hanem egyedül az Isten ditsősségét, a' közönséges jót; az Eklesiának és ebben az Isten népének lelki hasznát és elő-menetelét fogom nézni, és ezek szerént Lelkem-isméretinek dictálását fogom követni. Az itt tejendő végzéseket a' mennyiben azok én reám is fognak tartozni, serényen és igaz hűséggel, ‘s a' magam ideig való hasznomnak ha a' szükség ugy hozná magával, félretételével véghez vinni igyekezem. Az eklésia titkait ki-nem-hirdetem. Az Eklesiában szakadást vagy támadást nem inditok; sőt ha kiket erre hajlandók[na]k tapasztalnékis tsendesitem; és valamit az Eklesia békesége ellen valónak észre veszek, bé mondom. Másokkal semminémű gonoszságban meg-nem egyezek; sőt az én hitbéli Atyámfiát tévelyegni tapasztalván, szeretettel meg intem, és mind kérésemmel, mind jó példaadásommal Istenemnek meg-nyerni igyekezem.

 

Mindezekben a' mennyire az Emberi erőtelenség engedi, és az Isten kegyelme segit, jó Lelki-esméretel el-járni igyekezem. Isten engemet ugy segéllyen.”

 

Mivel számos olyan földesura volt a településnek, akik nem laktak itt, („külföldi uraságok”) a faluban lévő számtisztjeiknek „mint uruk képét viselőknek” kötelességévé igyekezett az egyház tenni az egyházi szolgálatok teljesítését. De akinek ura semmit sem tesz az egyház érdekében, annak számtisztjeit a közrendű lakosokkal egy sorba veszik, mert „az nem lehet, hogy sem ura, sem maga ne segítse az eklézsiát”. A földesurakon kívül az eklézsia tagjai, akár zálogos, akár taksás telken lakó nemes, valamint az egyházi szolgálatokat mellőző nemesek ispánjai az eklézsia közrendű tagjaival egyezően szolgálnak. Aki az eklézsia kötelességeinek teljesítése alól kivonni igyekszik magát, „mint az eklézsiának megrothadt tagja, hogy több tagokra is a rothadtság ki ne hasson, jövő Szent György napig a helységbül ki menjen, különben ha itt marad, kötelesnek tartsa magát a földesurak és az ekklézsia elöljáróinak ezen végzéséhez”.

 

Ennek érvényt is szereztek, s ráadásul nemesekkel szemben. Minek utána Nemes Bihari Gergely és Mihály „minden tehetségekkel ellene szegezték magokat az Ecclesiai Rendtartásnak […] és sok ízben declarálták hogy eö Kegelmek Senkinek sem engedelmeskednek”, 1767 januárjában összegyűlvén a földesuraság és a presbitérium, s „a földesuraknak meg egyezett akarattyából állandóul és megmásíthatatlanul végeztetett, hogy ezen Álmosdi Hellységbeli lakástól meg fosztassanak, és az itt való lakás soha többé eö Kgelmeknek meg ne engedtessék”. Amennyiben pedig a megszabott határidőre ki nem mennek, „akkor szekérre rakatnak, és a' falu határárul ki küldetnek”.

 

Az egyházi és világi hatalom erőteljes összefonódását, pontosabban a világi hatalom körébe eső számos problémának is az egyház hatáskörébe vonását tükrözi, hogy míg másutt „bíró híre nélkül” nem történhetett a településen jó formán semmi lényeges dolog, például nem fogadhattak be idegent, Álmosdon ez a kurátor hatáskörébe utaltatott: „Mivel ezen helységben mindenféle személyeknek, jónak, rossznak egyenlőképpen lakásra szabad jövetele vagyon, és az akárki legyen, gyakran eklézsián kívül való személyek is, vagy olyanok, akik gonosz cselekedetekért más helységbül kiverettettek (…) tehát megegyezett akaratbul a földesurak által végeztetett, hogy ezután sem közülünk senki, annyival inkább más lakosok, semmi némü idegen embert addig bé nem fogad, mig az ekklésia kurátoránál magát testimoniálisan nem legimitálja, hogy ő nem eklésián kivül való és máshunnan ki nem verettetett, hanem jámboréletű személy, ha pedig azt elmulatná legyen szabadságában a kurátornak azt mindjárt a helységből kiveretni, kommunikálván a több földesurakkal a dolgot és konsensust vévén iránta.”

 

A világi és egyházi hatalom e sajátos összefonódásához hozzájárult az is, hogy földesurai között magas egyházi és világi tisztséget betöltő személyeket találunk.

 

Mivel Álmosd gazdagnak mondható egyházi forrásai mellett nem rendelkezünk csak rendkívül szórványos, esetleges, világi iratanyaggal, a falu életének, társadalmának, közigazgatásának sajátosságait ebből a korból főként az előbbiek segítségével körvonalazhatjuk.

 

A nemesek felett a nemesek hadnagya, a parasztközség felett a bíró ítélkezett. Fontos hangsúlyoznunk, hogy nemeseken csupán az armálissal rendelkezőket, a taksás nemeseket kell értenünk, s nem az egzisztenciális hatalommal, földbirtokkal is bíró nemeseket, a földesurakat, akiket mindig külön kategóriaként kezelnek a rendelkezésünkre álló álmosdi források. Az igazságszolgáltatás fontos szerveként szolgált a feudális hatalmat megtestesítő úriszék, ahol a földesurak ítélkeztek, s olyan sajátos konstellációban, hogy az uraság egyszerre lehetett felperes és bíró. Ezért volt rendkívül fontos az 1836. évi 10. törvénycikk, amely kizárta a földesurat az úriszéken saját perében, és a vármegye által kiküldött bírák feladatává tette az ítélkezést.

 

Az álmosdi presbiteri jegyzőkönyvekben csupán véletlenszerűen találunk néhány utalást a kétfél-tanács működésére. Ennek a kontúrjait máshonnan is sajnálatosan csak egészen vázlatosan ismerjük: néhány mezővárosban és az Alföld keleti zugában és a bihari részeken. A kétfél-tanács működése azt jelentette, hogy a helységben tulajdonképpen két fél szűkített létszámú tanácsot szerveztek: a nemtelenek, vagyis „a parasztközség”, és egy másikat a nemesek számára, melyek bizonyos közös érdekeket illetően együtt hozták meg határozataikat. A sajátos álmosdi helyzetet még tovább árnyalja, hogy a XIX. század első harmadában már jelentős számban megtelepedett zsidóság belső, egymás közötti ügyeinek intézésére külön „Sidó Birót” is választott.

 

A viszonyokat jól jellemzi a következő eljárási mód, amelynek során az egyház magtári tartozásainak behajtására sokszoros kísérlet után a következőképpen határoz: „Az illető bírák által mihamarább hajtasson be oly formán, hogy a Tekintetes Földesurakat a Tekintetes Fő Gondnok Úr, [aki mindig valamelyik földesúr volt] a nemeseket a nemesek Hadnagya, a Nem nemeseket a helység Fő bírája törvény szabta úton szorítsák tartozások teljesítésére.” A földesurak esetében a leghatékonyabb módszernek a cél elérésére mindig az bizonyult, ha a lelkész a superintendentia, vagyis az egyházkerület elé adást helyezte kilátásba, az álmosdi földesurak közül ugyanis jó néhányan magas egyházi és világi méltóságot töltött be, s egy ilyen, ellenük benyújtott panasz szégyenteljes lett volna számukra.

 

Bornemisza Anna oklevele álmosdi és számos Máramaros megyei birtoka örökös zálogba adásáról 

Pekri Ferencnek és feleségének, Fekete Klára asszonynak, Beszterce, 1668

 

A református templom erődítésfala

 

Az álmosdi református egyház úrasztali edénye 1725-ből

 

Úrasztali terítő közepének és sarkának díszítőmotívuma. A terítőt Balku László és házastársa,

Veér Anna adományozta 1728-ban az álmosdi református egyháznak

 

Az 1742–1743. évi pestisjárvány álmosdi áldozatainak lajstroma (részlet)

 

A református egyház prédikátorának díjlevele, 1790. március 8.

 

A görög katolikus parókia híveinek összeírása 1810. május 20-án (részlet)

 

A görög katolikus templom az egykori Sziget utcán (ma Táncsics Mihály utca)

 

A görög katolikus templom belseje

 

A Rétay és Benedek cég számlája az álmosdi görög katolikus egyháznak templomi kellékekről,

kegytárgyakról (köztük a templom külső falának fülkéjében lévő lourdes-i Mária-szoborról) –

Budapest, 1911. augusztus 22.

 

Az álmosdi görög katolikus hívek hazatérése a máriapócsi búcsúról.

Háttérben a református templom (1940 táján)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A Csirék faluja

Álmosd első írásos említése a XIII. századból való, nevezetesen 1261-ből, Almus néven, amikor István ifjabb király új adománylevéllel megerősítette Bihar megyei földbirtokában a Marót nembeli Almus fiát, Cyrill ispánt, miután a tatárpusztítás során megsemmisült régi adománylevele. Az Álmosd történetére vonatkozó legkorábbi adattal azonban az a probléma, hogy maga az eredeti okirat nem maradt fenn, csak annak hibás kivonata. Ami a Marót nevet illeti, ez a morva népnév régies változatának megszemélyesítésével jött létre. Anonymus gestája szerint a magyarok előtt Bihar vára s a hozzá tartozó ország, a Tiszántúl Ménmarót vezér (dux) uralma alatt állott. Ménmarótról a történeti kutatás kimutatta, hogy mondai alak, Anonymus képzeletének szülötte. Hogy Marót vezért miért helyezte Anonymus Biharba, annak Györffy György szerint az a magyarázata, hogy az Érmelléken volt Marót és Marótlaka falu is: az utóbbi 1354 előtt Olaszi Marouth birtoka volt, nevét azonban aligha ettől a Maróttól kapta, mert a „-laka” helynévképzés korábban megszűnt, s a XIII. században már a „-háza” képzés váltotta fel.

 

Álmosd mindenesetre létezett már a XIII. században, erre több adat utal. A települést 1281-ben Selénd és Barátpüspöki, 1292-ben Selénd és Bagamér falu határosaként emlegetik. 1292 körül a Monoszló nembeli Gergely fiainak is van itt részbirtoka. Adatunk szerint ugyanis ekkor Gergely fia Gergely és Egyed álmosdi jobbágyai lerombolták és felgyújtották Bagamér falut, a falunagyot megölték, s lovakban, ökrökben és egyebekben száz márka kárt okoztak. Mivel Álmosd lakói tagadták vétkességüket, vizsgálatot rendeltek el.

 

A történészek többségének az a véleménye, hogy a falu korábban a bihari tájakon az elsők között megjelent Ákos nemzetség birtoka volt, s a tőlük származott Álmosdi Csire család volt a település földesura. Eszerint, amint Bunyitay s a későbbiekben mások is vallják, az 1261-ben említett adat az Ákos nembeli Csirékre vonatkozik, akikkel a település birtokosaiként a XVI. század közepéig folyamatosan találkozunk. (A Chyre = Csire név valószínűleg a Cyrill-Cirill – keresztnév kicsinyített alakja.) Györffy György ugyanakkor azon a véleményen van, hogy Almus fia Cyrillnek az Ákos nembeli Álmosdi Csirével való egyeztetése a generációs eltérés miatt nem fogadható el.

 

Jakó Zsigmond szerint a tatárjárás előtt került a falu a család ősének, Csirének a tulajdonába. Neve és a környék birtokviszonyai alapján Jakó legkésőbb XII. század eleji megülésűnek tartja, létrehozóját pedig a királyi uradalomban látja. A faluban élő jobbágyság teljes egészében magyar volt.

 

A település nevét, amely a középkori iratokban Almus (1261, 1281, 1332), Almuz (1332) Almos (1416) néven fordul elő, a kutatók az Álmos személynévből keletkezettnek tartják. A -d képző csak később járult hozzá (Almosd, 1461). Hasonló nevű birtokosáról kapta, de későbbi urainak már a település adta a megkülönböztető előnevet.

 

Magának a szónak több értelmezése ismert. Vannak, akik, a magyar ‘álmos' köznévből származónak vallják, korabeli jelentése: megálmodott, álombeli. Álmos (819?– 895?) volt a neve a magyar törzsek első fejedelmének. Ügek és Emese fia, a magyar krónikák szerint a honfoglaló Árpád fejedelem apja. Anonymus leírása szerint Emese álmában isteni látomás jelent meg turulmadár (héja) képében, amely mintegy reá szállva teherbe ejtette őt. Anonymus ötletszerűen felvetette azt is, hogy az Álmos a – szent jelentésű – latin ‘almus', szóból ered. A leginkább vallott magyarázat szerint az Álmos név török eredetű: ‘Almys', jelentése: birodalomszerző. Egy volgai bolgár uralkodót is ‘Almus'-nak neveztek.

 

Györffy György szerint az Ákos nem feltűnése a X. századra tehető. A nemzetség neve török eredetű (aq quö), jelentése: fehér sólyom. A sólyomra mint továbbélő nemzetségi jelvényre utalhat a nemzetségi címerben feltűnő madárszárny. A szárnypár a pajzs alapjához később csatlakozó kettős kereszt felső részén is megjelenik, tehát a madárjelvény lehet a nemzetség attribútuma. Az Ákosoknak a későbbiekben az ország különböző vidékeire szétszóródott ágai a tollal feldíszített kettős keresztet használják címerül.

 

Az Ákos-nemzetségbeli Álmosdi Csire család, Álmosd birtokosai is ezt a típusú címert viselték, a sólyomtolljelvénnyel, amint az Álmosdi Csirék zöld viaszba nyomott pecsétjén is fennmaradt a Kállayak levéltárában, egy 1406-os és egy 1432-es oklevélen.

 

Az Ákos nem hat fő ágra oszlott, azok viszonylag korán szétváltak, s mintegy húsz megyében telepedtek meg az Árpád-kor végére. Biharban az Ákos nem országos méltóságokat nem viselő lokális ágának falvai alakultak ki, az oligarchák harcaiban nagy szerepet játszó Ernye bán és fiai szolgálatában építgették helyi hatalmukat.

 

Az ősi bihari Ákos-részeket birtokló Ákos-ág Salamontól ered. Salamon az apja Erdőnek, akinek a fiai, Salamon, Dénes, István, már az 1291–94-es pápai tizedjegyzékben szerepelnek. Az ős, Salamon unokája Csire (Chyre vagy Chure), Csire fia Péter az Álmosdi család őse. Csire fiát, Pétert 1327-ben említik először, majd 1342-ben Pocsajról ‘de Pachey'-nek.

 

A Csire-ág a XIV. század közepén kezd elkülönülni: az Erdő rokonság minden tagja a század folyamán a pocsaji (de Pochay, Poche) címzést használja, de 1351-ben már a ‘de Almus' megjelölést használja Csire Péter, amikor párbajban is megnyerte azt a pert, amelyet Kismarjai Lukács ellen indított. A későbbi szerzeménynek tekinthető Közép-Szolnok megyei birtokokat bíró ág is megkülönbözteti magát ekkorra Sződemeteri néven. A XV. században a Csirék álmosdi ága anynyira berendezkedett Közép-Szolnokban is, hogy némely oklevél Sződemeteri névvel is illeti (1423). A Közép-Szolnok megyei birtokok az Ákos nem Pocsaji ágának birtokai voltak már a XIV. század derekán, majd az ág, Sződemeteri Péter fia magtalan halála miatt, oldalági rokonaik, az Álmosdi atyafiak örökölték őket. Már a Csirék szerzik ezen a vidéken 1435-ben Etelt, illetve 1463– 1474 között Peért 61 forintot hozó vámjával együtt, továbbá Hadadot, Újlakot, Alsó- és Felsőszoport, Ardót, Csányt, Usztatót, Kőröst.

 

Az Álmosdi Csirék és a Pocsajiak 1436-ig nem tettek birtokosztályt, Pálóci Máté nádori ítéletlevele szerint az atyafiak közösen birtokolták Biharban Álmosdot, Konyárt, Fejértót, Bagost, Hosszúpályit, Monostorpályit, Vértest, Pocsajt, Ősit, Kokadot (Kakat); Közép-Szolnok megyében Usztatót, Hosszúaszót, Alsó- és Felsőszoport, Sződemetert, Csányt. Az Álmosdi Csire család Konyárt is magában foglaló uradalma legnagyobb kiterjedése idején, a XVI. század első harmadában tizennégy falut és három pusztát foglalt magában. A fentebb említetteken kívül Keszit, Nagymihályfalva vámszedő- és vásároshelyen részeket, valamint Nebáncs, Penészlek és Szentmiklós praediumokat (Szabolcs, később Szatmár megyében), illetve átmenetileg Nagylétát.

 

Álmosdi Csire Péter fiai alatt kezdődik meg a család felemelkedése Zsigmond király korában. A kezdetben Mária királynő udvari ifjaiként szereplő László (1388) és János (1388– 95) – Álmosdi Csire Péter fiai – magisterek; János később a király hívének, Stibor vajdának a familiárisaként szolgál, aradi alispán és azzal együtt solymosi várnagy (1398–1400). Zsigmond második felesége, Cillei Borbála idején János visszatér a királynéi udvarba, sáfár (1412–18), majd újra udvari lovag (miles reginalis) lesz (1425–28). 1425-ben Zsigmondtól jutalom gyanánt várépítési engedélyt kap Pocsajon. A család meg is épít egy castellumot, s az álmosdiak birtokközpontja ezentúl itt van, míg Dózsa paraszthadai 1514-ben fel nem dúlják. Zsigmond király katonaként is számít rájuk. Álmosdi Csire János, István és László 1399-ben perhalasztást kapnak a királytól, mert hadi szolgálatba mennek Prokop ellen Morvaországba.

 

Még inkább megalapozta az Álmosdi Csire-ág felemelkedését Álmosdi Csire Barnabás, aki Zsigmond király idején az arisztokrácia berkein belülre emelkedett: királynéi pohárnokmester lett (1432). Zsigmond alatt az álmosdiak – köszönhetően az udvari pozícióknak – anyagiakban is egyre gyarapodnak: Zsigmondtól új adomány gyanánt nyerik Biharban Györgyeházát, a szatmári Domahidán pedig vámot. 1412-ben zálogbirtokot szereznek Szabolcsban, 1415-ben részeket bírnak Bánkon, Pércsen, 1424-ben már kétszáz forintért vesznek zálogba földeket.

 

1437-ben királynéi szolgálatban szerepel Csire Barnabáson kívül Zsigmond, István és László. Albert király udvarában is magasra emelkedtek az Álmosdi Csirék, hiszen Barnabás és László királyi szolgálatban voltak Alberttel Sziléziában 1438 tavaszától, s még 1439-ben is ez a státusuk, amint arról több perhalasztó oklevél is tanúskodik. Csire István I. Ulászló alatt királyi ember, Biharban és Szabolcsban jár el birtokadományokban (1440).

 

A család klerikus tagja, Álmosdi Csire Zsigmond hajszentlőrinci prépostból (1432–1435) emelkedik szekszárdi apáttá (1439–59). 1447-ben előkelőként részt vesz az országgyűlésen. Álmosdi Csire Zsigmond szekszárdi apát többször országos ügyekben is szerepet játszik: 1447-ben szerepel azon országnagyok között, akik Hunyadi János kormányzó kezébe helyezik Buda várát. Ugyancsak ezen oklevél tanúja Álmosdi Csire Barnabás, akit Zsigmond vitt be az országos politika színterére: közvetlenül az országnagyok után, de még a megyei követek előtt szerepel, amiből arra következtethetünk, hogy a Csirék az 1440-es években is a mágnások köréhez tartoznak.

 

Az Álmosdi Csirék a XV. században többször is hírhedtté váltak hatalmaskodásaikról, birtokfoglalásaikról. Álmosdi Csire Barnabás 1446-ban, tolnai alispánként – valószínűleg öccse, Álmosdi Csire Zsigmond szekszárdi apát révén kerülhetett ebbe a bihari-szatmári régiótól távol eső pozícióba – a székesfehérvári keresztes konvent birtokát, Faddot erőszakkal magához vette, s nem torolta meg a konvent birtokának további fosztogatását sem. Bár ügye a nádor elé kerül, politikai karrierjét az eset nem töri meg.

 

Biharban is számtalan túlkapás, peres eset kapcsán szerepelnek. 1420-ban a Csirék „még csak” réteket kaszáltak le és lovakat loptak, főleg helybeli nemesektől. A lótenyésztésnek ugyanis jelentős szerepe volt birtokaikon. Ezt igazolja az a Zsigmond korabeli oklevél 1406-ból, amelyben a Csirék álmosdi méneséről esik szó. Az olyannyira értékes, hogy hosszasan pereskednek érte. A lovak ellátását szolgálta egy 1416-os keltezésű másik oklevélben említett „nagy mennyiségű széna” elraktározása is Álmosdon.

 

Persze az ő megkárosításukra is van példa: a váradi prépost kaszáltatja le Csiréék szénáját, majd embereiket Váradon megvereti. A Csirék sem hagyják magukat: Szalacson a váradi káptalan kaszálóját veszik birtokba (1417). 1460-ban már nagyobb bűnöktől és nagyobb ellenféltől sem riadtak vissza: Nagylétát és Kokathot (ma Kokad) dúlták fel s hajtották el a jobbágyok barmait. (Igaz az oklevél szerint csak megbosszulták, hogy a Váraskeszi Lépesek a nekik élelmet szállító embereiket kirabolták, mellesleg volt rá okuk, hiszen a Csirék nem fizették meg a vámot.) Álmosdi István Váraskeszi Lépes András (Lépes György erdélyi püspök unokaöccse) özvegyével szemben hatalmaskodott, s Kokad települést szó szerint elpusztította.

 

1502. július 22-én kelt Budán II. Ulászló király levele, ebben vizsgálatot rendelt el Toldy Mihály, Pocsaji Ferenc, Félegyházi Balázs, Álmosdi Chyre András, Borsi István, Kismarjai János és Ilyei László ellen, akik többedmagukkal fegyveres kézzel rárontottak a váradi káptalan Nagy-Zomlin („Nagh Zemlen”) és Bors Bihar megyei birtokaira, ahol a jobbágyok házait feltörték és kirabolták.

 

A XV. század második felében, ha nem is jutnak országos pozíciókhoz az Álmosdi Csirék, de királyi kiküldöttként, Mátyás király megbízottjaként említik Álmosdi Csire Lászlót 1467-ben, 1468-ban: Kolozs- és Közép-Szolnok megyében birtokba iktatásban segédkezik a kolozsmonostori konventnek. Igen aktív szerepet vállalnak a helyi nemesség ügyes-bajos dolgaiban is az Álmosdiak–Pocsajiak. Sokszor szerepelnek fogott bíróként, ügyvédként. Álmosdi Csire István, Pocsaji Pályi Miklós és Pocsaji István közösen is fellép például a Sarmasági família mellett 1467-ben. Később viszont nem igen találjuk őket a megyei közéleten kívüli szerepekben, azután, hogy Álmosdi Csire Tamás részt vett az 1507-es pesti országgyűlésen.

 

A hatalom, társadalmi tekintély és befolyás növelésének fontos eszköze volt a házasságkötés. Az Álmosdi Csirék XIV. századi házasságai általában arra engednek következtetni, hogy a helyi úri nemzetségekkel, középnemesi családokkal építettek kapcsolatokat. Egy korábbi, nem ismert Csire-házasság révén az endrédi Zoárdfiak is bírtak Álmosdon részeket leánynegyed címén. Endrédi Zoárdfi András felesége Álmosdi Csire László leánya, Dorottya lett (első férje Kállai Vitéz János volt, még a házasság évében, 1428-ban meghalt). A Zoárdfiak a leánynegyed birtoka miatt perbe is hívták az Álmosdi Csiréket. A pert András öccse, Zoárdfi István folytatta.

 

A XV. században az Álmosdiak a Sóvári Sósokkal házasodnak, ami rangbeli emelkedésüket mutatja. Sóvári Sós Miklós udvari lovag leánya, Potenciána, Álmosdi Csire István felesége 1470 előtt. Sóvári Sós Miklós második felesége Csire László leánya, Krisztina volt, Csire István unokanővére. Ennek következtében az Álmosdi Csirék Sáros megyében is bírtak birtokrészeket. Azokat Csire Tamás, majd annak fia, András (1511–1521) ága örökölte.

 

Házassági kapcsolatok révén bírnak részeket Álmosdon a Kállaik, akik már 1428-ban a leleszi konvent előtt tiltják meg, hogy Csiréék Álmosdon az őket illető részeket az Esztáriaknak idegenítsék el. A Kállaik 1436-ban birtokba is akarták venni a nekik járó tekintélyes leánynegyed részeket, köztük Álmosdot is. Hosszú ideig erre nem kerülhet sor, hol a Csirék királyi szolgálat miatt nyert perhalasztása miatt, hol egyszerűen azért, mert minden indok nélkül Csiréék nem jelennek meg. 1436-ban a váradi káptalan előtt hívja perbe Csire Barnabást, Zsigmondot, Istvánt és Lászlót Kállai János. Csiréék végül „jótevőjük”, Zsigmond király halálát követően 1438-ban többszöri nádori felszólításra adják át a leánynegyedet.

 

A Kállai(Vitéz)-ág 1461-ben kihalt, így atyjafiaikra, Kállai Lökös Miklós utódaira szálltak részei. A Csirék persze megpróbálták visszaszerezni jussukat. 1465-ben a váradi káptalan előtt folyik a per, itt Álmosd, Konyár, Sződemeter, Peér, Ethel és Penészlek a vita tárgya. Bármennyire mézes-mázos hangú is Csire Istvánnak Kállai Jánoshoz 1471-ben intézett levele a családjaik közötti megbékélésről, mindent megtettek, hogy rátehessék a kezüket a kérdéses birtokokra. 1474-ben Lökös Miklós fia János alországbíró (1398–1461) özvegyével, Juliannával s fiával, Kállai Jánossal (1459– 1486) tárgyalnak.

 

Csire Barnabás királynéi pohárnokmester fia, Kristóf és nagybátyja, István Kállai Jánossal végül kiegyeztek olyképpen, hogy a Jánosnak megítélt leánynegyedet és perköltséget megfizetik készpénzben, vagy, ha erre nem képesek, lekötik zálogba. Az Álmosdiak valószínűleg nem tudták kifizetni a Kállaiakat, mert 1476-ban is őket találjuk e részek birtokában. 1478-ban már Lökös János özvegye Julianna panaszolja, hogy fia tőle „hatalmasul elfoglalta” Konyár, Álmosd és Bagos possesiókban bírt részeit, és „a jobbágyok adóját is a maga részére szedi”. Mire 1478-ban Báthori István országbíró utasítja a hatalmaskodás kivizsgálására a szentjobi konventet.

 

Ráadásul, mivel a Kállai Lökös ág már korábban házassági kapcsolatra lépett az Álmosdi Csirékkel – Álmosdi Csire Péter leánya, Margit Kállai Lökös Miklós felesége volt (1378) – már korábban is részeket szereztek Álmosdon és a Közép-Szolnok-ban fekvő Csire-birtokon, Sződemeteren, leánynegyed címén. A tasnádi és váradi vikáriusok előtt hosszas pereskedés végén egyeztek bele a Csirék, hogy a konyári és álmosdi részeket átvegyék a Kállaiak (1465).

 

Mivel a Kállaiak sem a jámborságukról voltak híresek, s a Csirék sem engedtek, a pereskedés mellett gyakori magánháborúkat is megéltek ők maguk és falvaik az 1460-as, 1470-es években. De a perek is folytatódtak. A helyzet olyannyira elmérgesedett, hogy IV. Sixtus pápához is eljutott a viszálykodás, aki utasította a bihari főesperest, György megbízott pápai bírót, hogy adjanak elégtételt Kállai Lökös Jánosnak, a Csirék további vonakodása esetén pedig közösítsék ki őket az egyházból (1468–1471). Ez idő alatt Álmosdi Csire István sokszor megfordul az egyházi bíróságok előtt, Kristóf azonban még erre sem hajlandó.

 

1474-ben István és Márton bagaméri, illetve egyed(monostori) plébános György bihari főesperes váradi kanonok parancsa értelmében Álmosdi Csire Tamást ki is közösítették. A hosszadalmas pereskedés eladósítja a Csiréket, kénytelenek elzálogosítani 1474-ben (a kétezer forintnyi zálog összegéből adódóan nem csekély jelentőségű) közép-szolnoki birtokaikat a Bélteki Drágffyaknak. 1481-ben a szatmári Dománhidát és vámját, sőt Álmosdot is megkapták a Drágffyak.

 

Míg az Álmosdi Csirék egyik ága, Tamásé, megszenvedte a Kállaiakkal való pereskedést, István, illetve családja ki tudta azt heverni, tovább tudta gyarapítani vagyonát, újabb birtoktesteket szerzett a bihari ősi területek mellé – köszönhetően sikeres, vagyonos körökből szerzett feleségeinek: Kusalyi Jakcs Zsófiának vagy a nagyhatalmú Csákiak familiárisának számító szántói Bekcs családból való Ágotának. Jellemző a korabeli viszonyokra, hogy a Csákiak segítségével Csire Tamás egész rablóhadjáratot indított a vidéken, nem kímélve saját atyjafia, Csire István álmosdi birtokát és kúriáját sem: „ott ez Istvánt és feleségét meg akarták ölni, egy familiárist fején halálosan megsebesítettek”. A környék „rémei” ellen végül a király küldött ki külön megbízottat 1474-ben.

 

A Csirék tehát házasságról házasságra építgették a családi karrierjüket. Csire Barnabás házassági kapcsolatai is jelzik, hogyan emelkedett a ranglétrán a felső udvari körökbe a család a Zsigmond-korban. II. Ulászló király 1499-ben Csapi Albertnek adja Konyár, Álmosd, Bagos és Monostorpályi részeit, valamint az álmosdi nemesi helyet (udvarházat) és halastavat. Csapi Ákos, Zsigmond király udvari lovagja és királyi tanácsosa Álmosdi Csire Erzsébettel, Csire Barnabás királynéi pohárnokmester leányával kötött házassága révén jutott e birtokhoz, amit fia, Albert szalánci várnagy (1479– 93) bírt, bár ezt a Csirék vitatták, s ezért kellett a váradi káptalan mellett a királynak is mandátumában megerősíteni Csapi jogait. Barnabás birtokait ugyanis fiának, Kristófnak (1456–74) gyermekei, János (meghalt 1479-ben), Tamás (meghalt 1479-ben) és Dénes (meghalt 1488-ban) magtalan halála után nagynénjük egyedül örökölte. Csapi Ákos és Erzsébet házasságából sem származott utód, így Csapi Albert csak anyja haláláig bírta e részeket, s annak halála után azok visszaszálltak az Álmosdi Csirékre. 1495-ben a Csirék és a Csapiak egyezségre léptek a leánynegyed részek ügyében.

 

Az Álmosdi Csirék sikeres házasságkötései sorában Álmosdi Csire András felesége származott a legmagasabbról: Borbála somlyói Báthori István erdélyi vajda (1477– 1534) húga volt, így nagynénje Báthori István fejedelemnek és lengyel királynak. Álmosdi Csire Margit (valószínűleg Tamás fia András vagy György leánya) az ősi Becsegergely nembeli Bethlen Miklós felesége lett (1502–23). Férje halála után a dobokai Szentmiklóson, illetve Küküllő megyében rendezkedik be fiával, Bethlen Farkassal.

 

Bár több helyen is szerepel, hogy az utolsó Álmosdi, Ferenc, 1554-ben halt meg, de ennek ellentmond, hogy az 1552-es dicális összeírás már egyetlen Csirét sem talál Biharban. Kihalásuk korábbra tehető, mégpedig 1538-ra. Álmosdi Chyre Ferenc magvaszakadtával részbirtokai királyi adományból Tahy Ferenc királyi lovászmesterre, róla pedig vétel útján Dobó Istvánra szállottak.

 

Álmosd korabeli viszonylagos nagyságára, a településnek az Álmosdi Csire-uradalomban betöltött szerepére nézve némi támpontul szolgálhatnak az egykori összeírások.

 

Bihar megyében a XIII– XIV. századból kettővel rendelkezünk: a váradi püspökség 1285– 1291 közötti tizedjegyzékével, valamint az 1332–37-es évek pápai adólajstromával. Az előbbi szerint 1285–91-ben Álmosd csak hat kepe gabonadézsmát fizet püspökének. Vagyis, amint Bunyitay is megjegyzi, Álmosd „igénytelen kis község volt”. Az Ákos nemzetség bihari birtokai közül például Nyírpályi (Monostorpályi) tizenkét kepe adódézsmát fizet, a legnagyobb lélekszámúnak tűnő Bagos pedig hatvan, másik évben kilencven kepét.

 

Az 1332–1337. közötti évenkénti pápai adólajstrom szerint Álmosd viszonylagos jelentéktelensége ismét adatoltatik, hiszen 1332–1334-ben évente csak öt-öt garast fizetett, vagyis a legszerényebben adózók között húzódik meg. Viszonyításul: Kokad négyet, Konyár nyolcat; Vértes tízet; Nagyléta tizenötöt; a korábban magas püspöki tizeddel jegyzett Bagos tizenöt, majd tizennégy garast fizet; Pocsaj 1332-ben tizenkilenc garassal adózik. Maga Nyírpályi (Monostorpályi) a monostorával tizenöt garas pápai adót fizetett, amely azonban lecsökken tízre. De a legszámosabb Hosszúpályi volt a maga negyven garasával.

 

E számok azoknak a véleményét látszanak alátámasztani, akik szerint az Ákos nem Álmosdi-ágának, az Álmosdi Csiréknek birtokközpontja nem Álmosd volt, a nemzetségi temetkező egyházzal is rendelkező centrum, az ág névadó települése, hanem Nyírpályi (Monostorpályi), mondván a nemzetségi monostor képezte az uradalom központját. Annál is valószínűbben, hiszen arra vonatkozóan, hogy a Csirék temetőhelye az álmosdi egyház sírboltjában van, tehát abban a faluban, amelyről előnevüket vették, nincs bizonyíték, csupán a fennmaradt hagyomány. Ugyanakkor az tény, hogy 1234-ben a premontrei kolostorjegyzékben már szerepel az Ákosok nyírpályi nemzetségi monostora, melyet feltehetően a XII. század végén megépíthettek, s maga a település első írásos említése is (1219) korábbi, mint Álmosdé (1261). A végső válaszhoz az álmosdi templom régészeti feltárása vihetné közelebb a kutatókat. 1908-ban erre már az Országos Műemléki Bizottság részéről történt kísérlet, azonban pénz hiányában, a templom belsejében megkezdett kutatások kezdetén egy alapozásnál elakadtak. A megkezdett feltárás addigi eredményei alapján született az a feltételezés, hogy a XIV. század elején már valószínűleg felépülhetett Álmosd temploma. Ez a hipotézis egy évszázaddal korábbra datálja megszületését, mint a történetíró Bunyitay Vince, nagyváradi püspök, akinek feltételezése szerint a Chyre család egyik tagjának az 1432–1434 –ben háji prépost, Chyre Zsigmondnak az áldozatkészsége révén épülhetett fel.

 

Álmosd plébánosáról 1332–34-ből van adatunk. Miklós papnak hívták, évenként csak öt garas tizedet fizetett. 1536-ban hallunk ismét papjáról, mikor is kegyura, Chyre Ferenc egy zálogos lovat öt forinton kivált tőle. Nevét nem ismerjük.

 

A Csirék régi központja, Álmosd, 1552-ben a Bihar megyei adóösszeírásban (dicalis conscriptio) huszonhárom portával szerepel, melyeket a következő földbirtokos családok bírtak: Erdőhegyi Imre, Sombory István, özvegy Sarmasághy Lászlóné egy-egy portát (a portán, a jobbágyteleken olyan telek értendő, amelynek paraszt birtokosa a harminc-negyven holdas szántóterület és tíz-húsz holdas kaszálón kívül mintegy hat magyar forintnyi ingó vagyonnal is rendelkezett). Pekry Miklós két portát, Bethlen Gergely ugyancsak kettőt, Bethlen Farkas három portát, Valkay Miklós szintén hármat bírt, Somlyay Mihályt viszont tíz portával írták össze. Ez utóbbi földbirtokosát a falunak Álmosdi Somlyay Mihályként 1545– 1549 táján a Bihar megyei Madarász és Görbed jogtalan birtoklása miatt idézte meg Fráter György püspök és királyi helytartó parancsára a nagyváradi püspök. Az 1552-es összeírásban Görbeden egy portával szerepel, Madarászon pedig, bár feltüntetik nevét, portaszám nélkül, azon megjegyzéssel, hogy ‘nunc', vagyis jelenleg.

 

Köszönhetően a János Zsigmond és Ferdinánd közötti viszonyból eredő többszörös adományozási gyakorlatnak 1554-ben Álmosdon már újabb földesurak neve is feltűnik: Petrovich Péter rövid ideig tartó tulajdonlásának a király felségárulás okán jószágvesztéssel vet véget, s birtokát Csáki Miklósnak adja. Veér II. Mihály, anyja, Somlyai Anna után Álmosdot és Csokalyt örökölte, ahol Gyula várának eleste után (1566) le is telepedett.

 

Az Álmosdi Csirék faluja a XVI. század közepétől jellegzetes kisnemesi településsé válik. A település életét meghatározó nagy horderejű változások sorába tartozik, hogy beveszi a refomációt, lakossága áttér a református hitre, aminek idejét az 1530-as évekre teszik a kutatók. Széki János nevű lelkészét 1597-ben avatták fel (ordinálták).

 

Az előrenyomuló Török Birodalom sikerei nyomán, 1566 után, Álmosdot is az urai mellett az oszmán hatalomnak adózó bihari települések sorában találjuk. A szolnoki szandzsák, debreceni nahije 1572. évi adóösszeírásában Álmosdról 23 portát és egy templomot találunk. Az 1552-es összeírás óta eltelt két évtized alatt, úgy tűnik, ekkor még nem szenvedhetett igazán nagy károkat, a viszontagságos időket két portaszám csökkenésével bár, de sikerült átvészelnie.

Az álmosdi Csire család címere

Az álmosdi református templom