Ahol a Dél-Nyírség és az Érmellék találkozik

Álmosd község Hajdú-Bihar megye keleti peremén, a román határ közvetlen közelében fekszik, Debrecentől délkeletre 34, Létavértestől kilenc kilométerre északkeletre, Bagamértól négy kilométerre délre. Vasútállomása nincs, a vasútvonaltól (Létavértes) kilenc, a debreceni repülőtértől 34, a főútvonaltól tizenöt kilométerre helyezkedik el. Megközelítése kizárólag közúton történhet: Debrecenből a 47. számú főúton Sáránd–Létavértes irányába haladva, illetve a 48. számú úton Vámospércsen keresztül. Kedvezőtlen forgalmi helyzetét javítja, hogy Debrecennel naponta több közvetlen távolsági buszjárat köti össze.

 

Külterülete 3152, belterülete 260 hektár . A település lélekszáma 2000. január 1-jén 1818 volt.

 

A község közigazgatásilag évszázadokon keresztül Bihar vármegye érmellyéki járásához tartozott. 1872-ben, részben politikai okokból, részben pedig azért, hogy minél nagyobb számban jusson vezető-irányító munkakörhöz a birtokát vesztett dzsentriréteg, addig soha nem tapasztalt mértékben emelték a járások számát az országban. Ez oda vezetett, hogy az érmellyéki járást – amelyet időnként álmosdi járásnak is neveztek – négy kisebbre: az érmihályfalvai, székelyhidi, margittai, micskei járásra osztották. Álmosd ekkor a székelyhidi járásba került.

 

Az első világháborút követő trianoni békeszerződés következtében településünk Csonka-Bihar vármegye része lett, melynek megyeszékhelyévé Berettyóújfalut nevezték ki. Bár a békediktátum következtében Székelyhid Romániához került, a járás nevét megtartották, s a Magyarországon maradt települések közül Álmosd, Kokad, Nagyléta, Újléta mellett területét Vértessel, Monostorpályival és Hosszúpályival ki is bővítették.

 

A két világháború közötti magyar államvezetés a területi revízióban bízva, amíg Székelyhid „vissza nem tér”, Nagylétát jelölte ki a székelyhidi járás székhelyéül. A második bécsi döntés eredményeként 1940-ben az elszakított részek anyaországhoz való visszatérésével 1944-ig ismét Nagyvárad lett Bihar vármegye székhelye, s a székelyhidi járás is visszakapta elnevezés szerinti központját. Ezt követően Álmosdot a berettyóújfalui megyeszékhellyel működő Bihar megye nagylétai járásában találjuk. Falunk járási székhelye is marad az 1960-as évekig Nagyléta, miközben az 1950. évi közigazgatási reform következtében létrejön Debrecen székhellyel Hajdú-Bihar megye, s Álmosd is ennek részét képezi. Az 1960-as években településünk átkerült a debreceni járásba, s ott maradt a járások megszűnéséig (1983-ig).

 

Természetföldrajzi (tájföldrajzi) szempontból az Alföld nagytájhoz (makrorégióhoz) tartozó Nyírség (mezorégión) belül fekvő Dél-Nyírség kistájcsoport (szubrégió) szélén elhelyezkedő települések közé sorolja a kutatás. Igazán csak a község határának északnyugati része tartozik ide, amit a falu lakói is évszázadok óta Homok, Homoki-oldal névvel illetnek. Ugyanakkor a határ déli, délkeleti részét Feketeföldnek, Feketeföldi résznek emlegetik, ez eltérő természetföldrajzi sajátosságai révén az Érmelléki löszös-hát nevű kistáj északi részét képezi.

 

Közismert, hogy a Szilágyságban eredő Ér és a Réz-hegységből a Bihari-dombok között kilépő Berettyó mellékét Érmellék (Érmellyék) névvel illették a középkortól kezdve. A szőlőkultúrájáról híres vidék központját Bihardiószeg alkotta.

 

Az Érmellék körülhatárolását nehezítette, hogy a számtalan ágra szakadt Ér lomha folyását alig lehetett látni, határozott medre sem volt, vizével széles sávban bejárta a dombok alatti síkságot. Az alig mozgó víz szép nádat nevelt, alkalmas volt halastavak táplálására, szigetein kaszálók és gyümölcsösök, hátasabb helyein jó szántók feküdtek. Ilyen volt a táj a Bagamér– Álmosd vonaltól keletre egészen a dombok aljáig.

 

A nyírségi erdők, a Berettyó és az Érmellék területén átfolyó Kék-Kálló több mellékágból táplálkozott, amelyek közül az egyik a homokos talajú Közép-Nyír keleti szélén Bagamér felé húzódva, Mihályfalva környékén összeköttetésbe került az Érmellék vízrendszerével. Ennek az volt a következménye, hogy a tavaszi áradások, nagy esőzések idején az Ér vizének jelentős része erre keresett magának utat. A meder csekély lejtése miatt azonban a csapadéknak csak a kisebbik fele jutott el a Nagy-Sárrét nádasaiba; nagyobbik része megrekedt a mélyebben fekvő helyeken, laposokban, és elposványosította azokat.

 

Még a II. József idején, 1778–84. között készült első katonai térkép és tájleírás szerint is Bagamér, Álmosd, Nagyléta, Vértes és Monostorpályi körül említ ilyen nehezen járható mocsarakat, de különösen Konyár, Derecske, Tépe határában állott jelentős terület víz alatt. Ezek egy része a nagy melegben ki szokott száradni, de helyenként, mint például Tépénél, egészen elmocsarasodott. A Konyár melletti nádasok, vízjárásos helyek lenyúltak egészen a Berettyóig, amint azt a Magyarország történeti földrajzát vizsgáló Györffy György is megállapította.

 

Az alföldi tájak közül a Nyír tölgyerdőkkel borított homokhátsága dél felé a Kék-Kálló (ma Kálló-ér) vizével határolható, melyet számos időszakos vízfolyás kötött össze az Ér és Berettyó árterületével. A Kék-Kálló-erdő (silva Kekkalo) mint Álmosd határának része már 1454-ben szerepel egy oklevélben.

 

A XIX. század második felétől kezdve felgyorsult a természet átalakulása, ennek nyomán kezdett kialakulni a táj ma ismert képe. A legnagyobb beavatkozás a térség vizeinek lecsapolása volt. Az úgynevezett nyírvízmentesítő társulások 1892-től kezdve csatornákkal hálózták be a területet, a korábban lefolyástalan laposok vizét összegyűjtötték, s a Berettyóba vezették.

 

A terület alacsony tengerszint feletti magasságú, hullámos felszínű hordalékkúp-síkság, mely Álmosdtól északra homokos lösszel, délre típusos lösszel fedett. Az utóbbi összefüggő területen, több méter vastagságban települt. A pleisztocén fedőüledékek feküje folyóvízi iszap és homok, amelyben a több nagy folyó (Ős-Szamos, Ős-Tisza) által is táplált Ős-Ér hordalékkúpjának anyaga halmozódott fel. A felszín jellegzetes formakincse eolikus úton jött létre. Az éghajlat mérsékelten meleg, mérsékelten száraz. Évente kétezer órán keresztül süt a nap, az évi középhőmérséklet tíz Celsius-fok. A csapadék évi átlagos mennyisége ötszázhatvan–hatszáz milliméter. Az uralkodó szélirány északi, északkeleti, délnyugati. A felszínt túlnyomórészt mészlepedékes csernozjom talaj borítja. Az éghajlat a közepes vízigényű szántóföldi és kertészeti kultúráknak kedvez. A település határában ötven hektár vízfelületű mesterséges tó található: az Álmosd-Kokad víztároló.

 

Természetes növényzete a Tiszántúl flórajárásba sorolható. Bár a szántóföldek táblái jelentősen megnyirbálták a természetes növénytakaró kiterjedését, itt-ott találkozhatunk annak mozaikszerű darabjaival, tölgy-kőris-szil ligeterdőkkel, ecsetpázsitos sziki rétekkel.

 

A Debrecentől keletre-délkeletre eső, Erdős-puszták néven is emlegetett területen, ahol a változások ellenére a természeti táj sokat megőrzött eredeti, ősi képéből, 1988-ban létrehozták a Hajdúsági Tájvédelmi Körzetet. A hivatalos elnevezés megtévesztő, hiszen itt valójában a Hajdúság mellett a Nyírség, a déli részeken a bihari táj elemei keverednek. A 28 védett területet az alábbi települések határában találjuk meg: Álmosd, Bagamér, Debrecen, Hajdúbagos, Hajdúsámson, Hosszúpályi, Létavértes, Monostorpályi, Nyírábrány, Nyíracsád, Újléta, Vámospércs.

 

A Hajdúsági Tájvédelmi Körzet jellegzetes része az Álmosd és Bagamér határát északról dél felé átszelő úgynevezett Kék-Kálló vagy II. számú főfolyás, amelynek völgyében szinte minden jellegzetes nyírségi élőhelyet megtalálunk a nevezetes Daru-hegyek (vagy Malom-gát) homokbuckáitól s a Kokadig elnyúló Daru-lápok nyírvízlaposaitól a különlegességnek számító ezüsthársas tölgyesig, amely egy meredek buckaoldalt borít. A területhez közel, de már Vámospércs határában él az a néhány kis homoki tölgyes folt, amelyek utolsó hírmondói a térség ilyen típusú erdőségeinek.

 

A nyírlápok és rekettyefüzeseknek a legsajátosabb mozaikszerű társulásait is megtaláljuk az Álmosd határában lévő patakvölgyben. Értékes nyírláp, a tájvédelmi körzet egyik legszebbje fekszik a Bagamér–Álmosd között húzódó Daru-lápon. A „névadó” molyhos és bibircses nyíren és rekettyefűzön kívül itt tenyészik az őszi ördögharapta fű és a buglyos szegfű, azaz a Dianthus superbus is, meg a ritkaságszámba menő mocsári angyalgyökér. Felelhető területén a ma már csak a Nyírségben élő lápi nádtippan, amely az egyedüli zsombékot alkotó nádtippanfélénk. Legkiterjedtebbek a mocsári sásosok, itt nagy tömegben virít tavasz folyamán a mocsári gólyahír. Megtalálható területén a közönséges erdei káka, az erdei angyalgyökér, a nyúlkömény, a fűzfalevelű peremizsnek, a széles és – ritkábban – a keskeny levelű gyapjúsás (Eriophorum latifolium, Eriophorum angustifolium), a mocsári kocsord (Peucedanum palustre).

 

Álmosd–Daru-lápon él a Nyírség két legritkább növénycsodája: a széles levelű ujjaskosbor és a magashegységi származású, narancsos virágzatú rezes hölgymál, amely nemcsak a Nyírségben, de hazánkban sem található meg másutt, csak itt, Álmosd–Daru-lápon. Egyetlen, öt-hatszáz egyedet magába foglaló populációja, az irodalmi adatokkal ellentétben, főleg május–júniusban virágzik, és ritkán a réti hölgymállal is hibridizálódik.

 

Bár területünk elsősorban botanikai értékei miatt nevezetes, nem érdektelenek az előforduló védett állatfajok sem. A Kék-Kálló-völgy fokozottan védett madara a szalakóta és a haris, de az itteni láprétek szolgálnak táplálkozó helyül a fekete és fehér gólyáknak is. A Daru-lápok egyik legritkább s egyben legértékesebb faunaeleme az elevenszülő gyík.

A védett gesztenyefa a Miskolczy kúria-parkjában, legyökeresedett koronaágakkal

 

 

 

Előszó

Országunk és társadalmunk számos különböző, kisebb-nagyobb helyi tömörülésből, sokféle közösségből áll. A legtöbb ezek közül ma is falu, tehát olyan - viszonylag kicsiny - települési egység, amelynek lakói hosszú századokon át zömmel hagyományosan agrárgazdálkodással foglalkoztak. Népességünk nagy többsége a legújabb időkig ilyen falvakban élt. Még a XX. század elején is több mint kétharmada. Csak e sok változást hozó század vége felé csökkent a falun élők aránya az össznépesség felénél kevesebbre.

 

Mai települési formáink közül a legrégibb, a leghagyományosabb a falu. A feudális kor falujának alaptípusa, amely a járadékokkal, szolgáltatásokkal terhelt jobbágyparasztok települési egysége volt, előbb a középkori Európa nyugati részein alakult ki. Magyarországi változata némi késéssel, a XIV. századra vált általánossá az új gazdasági-társadalmi rendszer kiépülésével járó hosszú átalakulási folyamat eredményeként, amelynek üteme tájegységek szerint változott, és az utóbb beköltöző keleti népelemek, így a kunok esetében jobban elhúzódott, mint a honfoglaló magyaroknál. Az így kialakult telekrendszer oly hagyományossá vált, hogy a jóval később, az 1780-as évek katonai felvétele alkalmából készült térképeken is felismerhető. Falvakról persze már jóval korábban, az államalapítás után, Szent István, Szent László és Kálmán törvényeiben szó esik, bár arról is, hogy a falvak ne költözzenek messze a templomoktól. Az állandó telepek a földművelés terjedésével nagyrészt a korábbi téli szállások körül, lehetőleg vizek mentén jöttek létre. Az idők folyamán a nagyszámú, de szétszórtan létrejött kis telepeket népesebb falvak bővülő hálózata váltotta fel. Egységes rendszer a teendők és szolgáltatások sokféleségét, soros települési mód a korábbi szálláshelyek halmazát, az egykori osztatlan vermes kunyhókat pedig rendszerint a háromosztatú parasztház, amely a legújabb időkig fennmaradt.

 

Jeles, felkészült szakemberek már sok vonatkozásban feldolgozták a falvakban élő magyar parasztság történetét a középkori kezdetektől sorsának kora újkori súlyosbodásán át a feudális rendszer eltörléséig 1848-ban, a polgári átalakuláskor, majd a nagybirtokokkal vívott küzdelmeit és végül legújabb kálváriáját a sztálini rendszer alatt. Bemutatták a hazai rendi társadalom sajátos vonásait, így azt is, hogy jó néhány falu egy részében vagy éppen egészében paraszti sorban élő „bocskoros" kisnemesek éltek. Kutatóink azt is bemutatták, hogy a falvak voltak igazi bázisai a magyar etnikumnak, amely a középkorban általuk terjedt szét a völgyeken át a Duna-medencét övező hegyvidékek felé, és amely velük pusztult utóbb, a hódítókkal vívott küzdelmek során, főleg a Délvidéken. A kutatók e szakmai eredményei be is kerültek a történeti összefoglalókba. Ám azok, természetük szerint, az országos jellegű folyamatokat, a jelentős politikai eseményeket, azok fő szereplőit, a nagy gazdasági és társadalmi változásokat tárgyalják, nem egyes falvak egyéni sorsát, hiszen azok e munkák térképein is legfeljebb kis pontként kaphatnak helyet.

 

Száz éve, a honfoglalás millenniuma alkalmából, az akkori nemesi-polgári igényeknek megfelelően a „Magyarország vármegyéi és városai" című vállalkozást kezdték kiadni 21 kötetben. Most egy modernebb, szélesebb nemzetfogalom jegyében, az államalapítás ezredik évfordulóján, száz kötetben száz kiválasztott falu egyéni történetét tesszük közzé a több ezer közül, hiszen valamennyié túlhaladná a vállalkozás kereteit. A kiválasztás, amely helyi levéltári, közgyűjteményi szakemberek közreműködésével ment végbe, olyan szempontokat vett figyelembe, hogy azokra a falvakra kerüljön sor, elsősorban a mai Magyarország területén, de részben a mai határokon kívül is, amelyek egy kissé a magyar történelem kontinuitását jelképezik. Azokra a falvakra, amelyek valami módon fontos eseményekkel vagy neves szereplők életútjával kapcsolódtak össze, s róluk eddig még nem született olyan igényes helytörténeti összefoglalás, amilyennek megírására, lehetőleg azonos felépítésben, most megvannak a kellő források és szakemberek. Szeretnénk, ha kis helyi közösségek és azok egykori lakói, szereplői sorsának, küzdelmeinek válságokat is átvészelő, cselekvő erejének számbavételével e sorozat egy olyan szélesebb, személyesebb múltat tudna bemutatni olvasóinak, amely a mai nemzet öntudatát, önbizalmát, alkotókészségét is erősíteni tudja.

Könyvészeti adatok

Álmosd

Száz magyar falu könyvesháza

 

 

Elektronikus megjelenítés:

NKÖEOK Szerkesztőség - 2007

Írta: VAJDA MÁRIA

Szerkesztette: SELMECZI LÁSZLÓ

 

Megjelent a magyar állam millenniumára

 

A sorozat szerkesztőbizottsága:

BALÁZS PÉTER, BALSAY ISTVÁN (a szerkesztőbizottság elnöke),

BUZA PÉTER (sorozatszerkesztő), KOSÁRY DOMOKOS (főszerkesztő),

PÁLFFY GÉZA, VIRÁG RUDOLF, ZUPKÓ GÁBOR

 

© MARJANUCZ LÁSZLÓ

 

A kötet megjelenését támogatta:

A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma

Csongrád Megye Önkormányzata

Magyarcsanád Község Önkormányzata

 

ISBN 963 9287 14 8

 

ISSN 1586-0469

 

Kiadja a Száz magyar falu könyvesháza Kht.

Felelős kiadó: Némethi Erika ügyvezető igazgató

A sorozatot Faragó István (Tandem Stúdió) tervezte

A sorozat technikai támogatója a Tiszai Vegyi Kombinát Rt.

Készült a Grafika-Typopress Nyomdában

Ügyvezető igazgató: Farkas Józsefné

1147 Budapest, Kerékgyártó utca 47-49.

Telefon: 251-5335, 251-7700