Források

Ahol a dél-Nyírség és az Érmellék találkozik. Az országos szintézisek, tájkataszterek között Marosi Sándor-Somogyi Sándor Magyarország kistájainak katasztere I. MTA Földrajztudományi Kutató Intézet. Budapest, 1990.; Álmosd. (In: Hajdú-Bihar megye Kézikönyve. Magyarország Megyei Kézikönyvei. Sorozatfőszerk.: Kasza Sándor.) Csiszér Bt.-CEBA, 1998.; Magyarország történeti statisztikai helységnévtára. 11. Hajdú-Bihar megye. (Sorozatszerk.: Kovacsics József.) KSH, 1997.; Nadányi Zoltán (szerk.): Bihar vármegye. Magyar városok és vármegyék monográfiája. Budapest, 1938.; Tóth Pál: Hajdú-Bihar megye településeinek védett természeti értékei. (Hajdú-Bihar Megyei Önkormányzat és Debrecen Megyei Jogú Város Polgármesteri Hivatal. Debrecen, é. n. Tágabb összefüggésekben: A Hajdúsági Tájvédelmi Körzet. (Szerk.: Lovas Márton.) Debrecen, 1993.; A dél-nyírségi Erdőspuszták. (Szerk.: Cs. Tábori Hajnalka.) Tájak–Korok–Múzeumok Kiskönyvtára 547. Budapest, 1996.

 

A Csirék faluja. A település történetéről eddig sem történelmi monográfia, sem önálló résztanulmány nem jelent meg, fellelhető helytörténeti adatok lelőhelye Györffy György: Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza I. A–Cs. Budapest, 1963. 593–594.; Bunyitay Vincze: A Váradi Püspökség egyházai a püspökség alapításától 1566. évig. III. Nagyvárad, 1884.; Turul. A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság Közlönye. Budapest, 1904.; Magyarország műemlékei II. A műemlékek helyrajzi jegyzéke és irodalma. (Összeáll.: Gerecze Péter.) A Műemlékek Országos Bizottságának kiadványai II. Budapest, 1906.; Kovács J. István: Magyarországi református templomok. Budapest, 1942.; Genthon István: Magyarország művészeti emlékei II. Budapest, 1967.; Reiszig Ede: Bihar vármegye története. (In: Bihar vármegye és Nagyvárad. Szerk.: Borovszky Samu. Magyarország vármegyéi és városai VI.) Budapest, 1901.; Engel Pál: Középkori magyar geneológia. (CD-ROM.) Budapest, 2001.; Wertner Mór: Magyar nemzetségek a XIV. század közepéig. I-II. Temesvár, 1891.; Engel Pál: Magyarország világi archontológiája I–II. Budapest, 1966.; Anjoukori okmánytár. Codex diplomaticus Hungaricus Andegavensis I-VII. (Szerk.: Nagy Imre, Tasnádi Nagy Gyula.) Budapest, 1878–1920.; Illésy Gyűjtemény. Magyar Országos Levéltár. CD-ROM. Budapest, 2002.; Georgius Fejér: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis I–IX. Budae, 1829–1844.; Reiszig Ede: Bihar vármegye nemes családjai. (In: Borovszky Samu, szerk.: Magyarország vármegyéi és városai. Bihar és Nagyvárad.) Budapest, 1901.; Kempelen Béla: Magyar nemes családok. (CD-ROM.) Budapest, 2001.; Fóris Anna–Kertész János: Bihar vármegye községei. (In: Nadányi Zoltán, szerk.: Magyar városok és vármegyék szociográfiája. Bihar vármegye.) Budapest, 1938.; Módy György: Település- és birtoklástörténet a XII. századtól a XVI. század közepéig. (In: Hajdú-Bihar évszázadai. Szerk.: Angyal László András.) Debrecen, 2000. 31–65.; Jakó Zsigmond: Bihar megye a török pusztítás előtt. Település- és Népiségtörténeti Értekezések 5. Budapest, 1940. 200.; Bónis György: Szentszéki regesztrák. Budapest, 1997. 401–405.; Módy György: Nyugat-Bihar és Dél-Szabolcs települései a XIV. században. (In: Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1997–1998. Debrecen, 1999. 219–244.; Bárány Attila: Konyár története a XVI. század közepéig. (In: Konyár falukönyve. Szerk.: Ujváry Zoltán–Papp Klára.) Debrecen, 2002. 9–92.; Jakubovich Emil: A váradi püspökség XIII. századi tizedjegyzéke = Magyar Nyelv XXII. évf. (1926) A forrásra vonatkozóan lásd még Ó-magyar olvasókönyv. (Összeáll.: Jakubovich Emil és Pais Dezső.) Pécs, 1929.; Kiss Lajos: Földrajzi nevek etimológiai szótára. Budapest, 1980. 48.; Karácsonyi János: A hamis, hibáskeltű és keltezetlen oklevelek jegyzéke 1400-ig. Budapest, 1902.; Karácsonyi János: A magyar nemzetségek a XIV. század közepéig I–III. Budapest, 1900–1901.; Csánki Dezső: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában I. Budapest, 1890.; Bunyitay Vince: A váradi püspökség története alapításától a jelenkorig I–III. Nagyvárad, 1883–1884.; Maksay Ferenc: Magyarország birtokviszonyai a XVI. század közepén I–II. Budapest, 1990. I. 196.; Velics Antal– Kammerer Ernő: Magyarországi török kincstári defterek I–II. Budapest, 1886–1890. I. 228.; Jakó Zsigmond: Bihar megye a török pusztítás előtt. Budapest, 1940.

 

Bocskai angyalai. Rácz István: A hajdúság története. Budapest, 1957.; Dudás Gyula: A szabad hajdúk története a XVI. és XVII. században. Szeged, 1887.; Boldisár Kálmán: Bocskay hadi népe. Debrecen, 1906.; Győrffy István: A hajdúk eredete. Hajdúnánás, 1948.; Nagy László: A Bocskai-szabadságharc katonai története. Budapest, 1961.; Nagy László: Hajdúvitézek, 1591–1699. Budapest, 1983.; Komáromy András: A szabad hajdúk történetére vonatkozó levéltári kutatások. Budapest, 1898.; Rácz István: A hajdúk a XVII. században. Magyar Történeti Tanulmányok II. Debrecen, 1969.

 

Török előtt , török után. Az idők fordulása. Méltóságosok, tekintetesek, nemzetesek. Értékes forrás a Hajdú-Bihar megyei Levéltárban: Adóösszeírások (HBmL. IV. A. 4/b. ); Nemesi összeírások (HBmL. IV. A. 12/a. 1-2.); Az 1742–1743. évi pestisjárvány áldozatainak összeírása (HBmL. IV. A. 4/a. 5.); Úrbéri iratok (HBmL. IV. A. 1. d.) Utóbbiak egy része: Bársony István–Papp Klára–Takács Péter: Az úrbérrendezés forrásai Bihar megyében I. Az érmelléki és a sárréti járás. Debrecen, 2001. A református egyház első egyháztanácsi jegyzőkönyvét a Debreceni Református Kollégium nagykönyvtára őrzi (leltári száma R. 6344.), 1765-től vezették több-kevesebb rendszerességgel az 1870-es évek elejéig. A görög katolikus egyház jegyzőkönyve és anyakönyvi bejegyzései 1777-től. A református egyház anyakönyveit 1748-ban kezdték vezetni. Az egyes nemesi családokra vonatkozóan számos korabeli iratanyagot őriz a Hajdú-Bihar megyei Levéltár, a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum, debreceni Déri Múzeum és főként a Miskolczyakkal kapcsolatosan a Berettyóújfalui Bihari Múzeum. Monográfikus feldolgozás hiányában fontos forrásó Csethe Dániel református lelkész: Álmosd históriája 1832. című kéziratos munkája, melyet Séra Ferenc siteri református lelkész birtokában lévő eredetiről „Szórul-szóra, betűről-betűre leírta: Gyökössy József református segédlelkész. Siter 1908.” (Tiszántúli Református Egyház Levéltára, a továbbiakban TtREL. I. 8. c. 1.); Uo. Székelyhidi Béla: Álmosd és az álmosdi református egyház múltja, története, 1954. (Kézirat.) Székelyhidi Béláné lakóhelyismereti pályamunkája 1954-ből. (Déri Múzeum Néprajzi Adattára, leltári száma: 394.). Szórványadatok lelőhelye Mezősi Károly: Bihar vármegye a török uralom megszűnése idejében (1692). Budapest, 1943. (Településtörténeti tanulmányok. Szerk: Kniezsa István.); Lukanich Imre. Erdély területi változásai a török hódítás korában. 1541–1711. Budapest, 1918. 73–74.; Udvari István: Ruszinok a XVIII. században. Történelmi és művelődéstörténeti tanulmányok. (2. kiadás.) Nyíregyháza, 1994. 273.; Dr. Nagy Sándor: A Debreceni Református Kollégium története I. Hajdúhadház 1933.; Barcsa János: A tiszántúli református egyházkerület történelme 1–3. Debrecen, 1906–1908.; P. Szalay Emőke: Úrihimzések Hajdú-Biharban. Studia Folkloristica et Ethnographica 42. Debrecen, 2000.; Glück Jenő: A nagyváradi görög katolikus levéltár magyar vonatkozású iratanyaga. Levéltári Szemle 1999. 1.; Pirigyi István: Magyarországi görög katolikusok története. Nyíregyháza, 1991.; Major Zoltán–Radics Kálmán–Szaszkóné Sin Aranka (szerk.): Történeti Helységnévtár. Bihar megye és a Hajdúság 1773–1808. Budapest, 1990. 82–83.; A Hajdú-Bihar megyei zsidóság történetének levéltári forrásai. A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár forráskiadványai 29. (Szerk.: Radics Kálmán.) Debrecen, 1997.; Gyergyói Sándor: Kirekesztéstől a beilleszkedésig 1–2. Debrecen, 1990.; Klinger András: A népmozgalom főbb adatai községenként. (Az 1828–1900. közötti időszakra vonatkozóan lásd a 7. kötetet.) Budapest, 1980.; Fényes Elek vonatkoztó szócikke a Magyarország geographiai szótárában, Pest, 1851.; Pesty Frigyes kéziratos helynévtárából 1864. Bihar vármegye. I. (Közzéteszi Hoffmann István és Kis Tamás.) Debrecen 1996. A Kossuth Lajos Tudományegyetem Magyar Nyelvtudományi Intézetének Kiadványai. 65. (Szerk.: Jakab László.); Hegyesi Márton: Bihar vármegye 1848–49-ben. A Hajdú-Bihar megyei Levéltár Közleményei, 24. (Szerk., utószó: Ruszoly József. Bővített, javított kiadás.) Debrecen, 2000.; Ármós Endre: A nemzetőrség szervezése 1848/49-ben Bihar megye Érmelléki járásában. (In: Bihari Diéta II. Szerk.: Matolcsi Lajos.) Debrecen, 1999. 54–76.; Emlékek és források Debrecen 1848/49. Debrecen, 2001.: A Hajdú-Bihar megyei Levéltár Közleményei 26. (Sorozatszerk.: Radics Kálmán. A Függelékben a szabadságharcban részt vevő debreceni diákok névsora.) Debrecen, 2001. 198–212.; Nagy Iván: Magyarország családai czímerekkel és nemzedékrendi táblákkal. (Reprint.) Budapest, 1988.

 

Felemás polgári átalakulás. A Magyar Királyi Állami 12. Földmérési Felügyelőség Álmosdra vonatkozó iratai. (HBmL. VI. 127. 1.); Községi szabályrendeletek gyűjteménye. (HBmL. IV. B. 411. 1.) A népszámlások községsoros kötetei A Magyar Szent Korona országainak mezőgazdasági statisztikája 1–2. Budapest, 1897.; Magyarország községeinek háztartása az 1908. évben (1913). Rubinek Gyula: Magyarország gazdacímtára (1911); Farkas Dezső: A két forradalom Bihar megyei történetéhez, 1917–1919. Budapest, 1965. 32–33.

 

Trianon árnyékában. Szekfű Gyula: Három nemzedék és ami utána következik Budapest, 1940.; Mendöl Tibor: Bihar vármegye földrajza. (In: Nadányi Zoltán, szerk.: Bihar vármegye.) Budapest, 1938.; Álmosd község képviselőtestületi jegyzőkönyvei, közigazgatási iratai (HBmL. V. 603/b., V. 603. 1–12.); a helyi egyházak irattárának dokumentumai, korabeli újságcikkek; Demeter Anita: Az álmosdi görög katolikus egyház története. (Szakdolgozat.) Nyíregyháza, 1998.; Radenich György: Csonka-Biharvármegye. Berettyóújfalu, 1926.; Farkas L. Ferenc (szerk.): Csonka-Biharvármegye. Magyar Közélet III. Debrecen, 1937.; Pirigyi István: A Hajdúdorogi Egyházmegye története. (In: A Hajdúdorogi Bizánci Katolikus Egyházmegye Jubileumi Évkönyve 1912–1987. Szerk.: dr. Timkó Imre.) Nyíregyháza, 1987. 17–45.

 

A periféria perifériáján. A KSH kötetei; népi bizottsági, tanácsi, termelőszövetkezeti iratok, újságcikkek, szóbeli hagyományok (oral history) adatai; Almási György: Miért szövetkeztek ők tizenöten. A szövetkezeti mozgalom kezdete és fejlődése Álmosd községben (1986). (Kézirat. Déri Múzeum Néprajzi Adattára, leltári száma: 2218/86.); Az erdőspuszták térség terület- és településfejlesztésének stratégiai alapjai. (Szerk.: Süli Zakar István.) MTA Regionális Kutatások Központja. Debrecen, 1996.

 

Álmosd és a Kölcseyek. Kölcsey Ferenc Minden munkái 1–6. Budapest, 1840–1848.; Kölcsey Ferenc: Válogatott Művei. Budapest, 1975.; Kölcsey Ferenc Levelezése. Budapest, 1990.; Kállay Ferenc: Kölcsey Ferenc gyermek- és ifjúkori életrajza. Pest, 1839.; Mihályhegyi Géza: Kölcsey Ferenc gyermekkori betegsége és népi gyógyítása. Orvostörténeti Közlemények 86. Budapest, 1979. 123–127.; Vajda Viktor: Kölcsey élete. Budapest, 1875.; Szentimrey Jenő: Ferenc tekintetes úr. Budapest, 1938.; Szauder József: Kölcsey Ferenc. Budapest, 1955.; „Remény és emlékezet.” Tanulmányok Kölcsey Ferenc születésének 200. évfordulójára. Budapest, 1990.; Masits László: Kölcsey Ferenc hiteles ábrázolása. (In: Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1988.) Debrecen, 1990. 307–324.; Kölcsey Ferenc emlékház Álmosd. A költő születésének 200. évfordulóján megnyílt állandó kiállítás vezetője. (Szerk.: Keresztesné Várhelyi Ilona.) Debrecen, 1990.; Csorba Sándor: Kölcsey Ferenc gazdasági irataiból. A Kölcsey Társaság füzetei 3. Füzesgyarmat, 1991.

 

Birtokosok, napszámosok, iparosok. Úrbéri iratok, XVIII–XIX. századi összeírások; Az 1895-ös mezőgazdasági üzemstatisztikai adat felmérései. Magyar Statisztikai Közlemények. Új folyam, XXIV. Budapest, 1900.; Mezőgazdasági statisztikai adatgyűjtemény 1870–1970. községsoros füzetei. Budapest, 1971., 1972. (Földterület. Szarvasmarhaállomány, sertésállomány, lóállomány, juhállállomány, bivaly- szamár-, öszvér-, kecske- és baromfiállomány, méhcsaládok száma.); Történeti statisztikai kötetek kiegészítő darabjai: Földterület 1895–1974. (1988), Növénytermelés 1936–1962. 1–2. (1976), Szőlőtermelés 1873–1965. (1986); Márton Béla: A Nyírség helységei. A Debreceni Tisza István Tudományos Társaság Honismertető Bizottságának Kiadványai V. 1928–1929. 17–18. füzet. Debrecen, 1929. 11–12.; kamarai választójoggal bíró iparosok és kereskedők lajstromának kötetei a Hajdú-Bihar megyei Levéltárban (HBmL. IX. 201/e); a református és görög katolikus egyház helyi irategyüttesei (anyakönyvek, egyháztanácsi jegyzőkönyvek) és a szerző helyszíni gyűjtőmunkája; Borovszky Samu (szerk.): Bihar vármegye.; Nadányi Zoltán (szerk.): Bihar vármegye. Budapest, 1938.; az álmosdi hegyközség fennmaradt a rendtartása 1899-ből. (HBmL. IV.B. 411.1.); kéziratok, dokumentumok a Déri Múzeum Néprajzi Adattárában.

 

A hit és tudás szolgálói. Hajdú-Bihari iskolák. Levéltári segédlet az iskolatörténeti kutatáshoz. (Összeáll.: Mervó Zoltánné.) Debrecen, 1985. 8.; J . Fráter Zsuzsa: Népiskolák Bihar megyében. Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve XII. Debrecen, 1985. 5–21.; Iskolatörténeti adattár. (Szerk.: Thury Etele.) Pápa 1908.; Rácz István: Debreceni deákok. Forrásgyűjtemény. Editiones Archivi Districtus Reformatorum Transtibiscani VI. Debrecen, 1997.; Sipos Orbán: Bihar vármegye a népesedési, vallási, nemzetiségi és közoktatási statisztika szempontjából. Nagyvárad, 1903.; a református iskolára vonatkozóan HBmL. VIII. 153., a görög katolikus iskolára vonatkozóan HBmL. VIII.152.; Glück Jenő: A nagyváradi görög katolikus levéltár magyar vonatkozású iratanyaga. Levéltári Szemle 1999. 1.; Szabó Endréről K. Nagy Sándor: Biharország 1–3. (2., bővitett kiadás.) Nagyvárad, 1884–1888.; Peres Sándor: Kisdednevelők 1868-ból. Kisdednevelés, XXVI. évf. 19., 1897. október 1. 452–455.; Dr. Vág Ottó: A magyar óvodapedagógiai sajtó kezdetei. Óvodai Nevelés. 1981. XXXIV. évf. 2. 52–55.; Horváth Zsuzsanna: Az álmosdi óvoda története. Óvodai nevelés 1985. 7-8. 238–239.; Dr. Varga Gábor: Egy elfelejtett óvodapedagógus. Szabó Endre. Óvodai nevelés, 1985. 11. 368–371.; Dr. Varga Gábor: Mozaikok Hajdú-Bihar megye Óvodáinak múlt századi történetéből (1841–1900). (In: Óvónőképzők és Tanítóképző Főiskolák Tudományos Közleményei XXII.) Debrecen, 1989. 167–185.; Dr. Mészáros István: A magyar óvodaügy vezetői 1868-ban. Egy érdekes fénykép a múltból. Óvodai Nevelés 201–202.; Varga Gábor: Emlékünnepségek Szabó Endre születésének 150. évfordulóján. Nagyoroszi, 1989. december 12., Álmosd, 1989. december 15. = Óvodai Nevelés 1990. 3. 92–93.; a nagyoroszi óvoda Szabó Endre-kiállításának dokumentummásolatai; az 1890–1935 között létrejött álmosdi egyesületek alapszabályai (Hajdú-Bihar megyei Levéltár IV. B. 412. 1.)

 

Fűben, fában orvosság. Hétköznapi varázslások. Lengyel Sándorné: Népi gyógyítás és babonák Álmosdon. (In: Hortobágytól Sárrétig.) Debrecen, 1981. 96–149.

 

Épített örökség. Rácz Zoltán: Építészettörténeti áttekintés. (In: Hajdú-Bihar évszázadai. Összeáll.: Angyal László András.) Debrecen, 2000. 77–87., 204–206.; uo. Varga Gyula tanulmánya a népi építkezésről 89–109.; Rácz Zoltán: Hajdú-Bihar megye középkori templomai. (In: A magyar műemlékvédelem negyed százada Hajdú-Bihar megyében 1958–1983. Szerk.: Angyal László.) Debrecen, 1984.; a Kölcsey-házról Sápi Lajos: Műemlékek Hajdú-Bihar megyében. (In: Hajdú-Bihar műemlékei, irodalmi emlékhelyei, népművészete. Szerk.: Szőllősi Gyula.) Debrecen, 1972.; a Kossuth Lajos Tudományegyetem Műszaki Főiskolai Kara, Építőipari Intézete hallgatóinak felmérése 1996-ban rajzokkal, fotodokumentációval, Pataky Emőke docens szakmai irányításával; Molnár Balázs–ifj. Szabó László: Népi építészeti gyűjtés. A budapesti Néprajzi Múzeum Adattára. (Leltári száma: EA. 8351.); Masits László: Műemlékek, múzeumok Hajdú-Biharban. (In: Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1976.) Debrecen, 1978. 323–383.; Sz. Kürti Katalin: Köztéri szobrok és épületdíszítő alkotások Debrecenben és Hajdú-Biharban. Debrecen, 1977. 133–134.: a Bocskai szobor avatásáról tudósít a Debreceni Képes Kalendáriom 1935. 57.; Várady József: Tiszántúl református templomai 1. Debrecen, 1991. 16–17.; Álmosd, 1604-1996. Emlékfüzet az 1604. október 15-i álmosdi csata emlékművének avatására. (Összeáll.: Angyal László és Selmeczi László.) H. n., 1996.

 

Ezúton mondunk köszönetet Nagy Sándorné Bánki Máriának és férjének, Nagy Sándornak, Vancsainé Zimányi Erzsébet református lelkésznek, Kiss Attila görög katolikus lelkésznek, Fekete Albertné Nyika Rozáliának, Speth Erzsébetnek, Lengyel Sándorné Botos Erzsébetnek, Zahari József családjának, dr. Pintye Ferencné Jendrek Gabriellának, Dandé Sándor családjának, dr. Pataky Emőkének, Farkas Pálnak, a rendelkezésre bocsátott archív fotókért, dokumentumokért, Lukács Tihamérnak az újabb felvételek elkészítéséért, a Hajdú-Bihar megyei Levéltárnak, a Tiszántúli Református Egyház Levéltárának, Kollégiumi Könyvtárának, a Déri Múzeumnak, a Berettyóújfalui Bihari Múzeumnak a rendelkezésünkre bocsátott dokumentumokért, fotókért. A nagyoroszi óvoda Szabó Endre-kiállítása dokumentummásolatainak megküldésével segített Nagyoroszi polgármestere, Hornyák Endre és adatgyűjtő dédunokájának, néhai Hemerka Gyula egykori balassagyarmati művelődésiház-igazgatónak az özvegye, aki rendelkezésemre bocsátotta férje kéziratos anyagát, amit ezúton is köszönök.

Épített örökség

Álmosd településszerkezetét, építészeti karakterét a tájföldrajzi adottságok mellett döntően meghatározta társadalmának kisnemesi jellege.

 

A községet a közepén lévő nádas, mocsaras terület két részre osztja, melyen a Gátnak nevezett út vezet át, az köti össze a falu két részét. Bár az 1880-as években az Alsó Nyír-víz Szabályozó Társulat által kiépíttetett kanális a nádas mocsaras rész vizének levezetésére jött létre, eredeti funkcióját nem sikerült betölteni. A napjainkig részben megmaradt, a falut átszelő mocsaras, nádas rész volt a hátsó erődítménye, illetve védelmi vonala a templom és lelkészlak előtt épített magas kőerődítménynek, mint a nagyváradi vár külső védelmi elemének. Más feltételezések szerint a templomok erődszerű kőfallal való körülvétele a reformáció védelmére szolgált, hiszen csak a református templomokhoz épültek ilyenek, mint az a bihari Álmosd mellett a hajdúvárosok (Hajdúdorog, Hajdúnánás, Hajdúszoboszló) építészetében tapasztalható.

 

Álmosdon, a ma Bagaméri-érnek nevezett patak mentén kiemelkedő földháton magasodik az erődített templom, kitűnő rálátással a hídra. Ettől a központtól két oldalra nyúlik el a lakóterület, a patak mentén, s a későbbi fejlődés eredménye a párhuzamos utcák megjelenése, a patakon túli megülés. Az álmosdi népnyelv mindmáig megkülönbözteti a falu két települési egységét Magyarfalu és Oláhfalu néven.

 

A hagyomány szerint a törökdúlás idején Álmosd lakói állataikkal az egykori település gödrös, bokros részén rejtőztek el, a kiéhezett marhák azonban bőgésükkel elárulták búvóhelyüket, s így a falu lakóinak nagy részét lekaszabolták. A törökdúlás szomorú emlékének tulajdonítják a Magyarfalu egy részének „Bőgő" elnevezését (a későbbi Szabadság tér). A lakosság pótlására telepítették le az idegeneket, így jött létre az Oláhfalu, ahol a román görög katolikus vallású jövevényeknek telkeket adtak.

 

A történeti adatok szerint sokkal inkább úgy tűnik – mint arról már korábban szóltunk –, hogy a románok betelepítésére jóval később került sor. Maga a falurész is kezdetben Oláh utca és nem Oláhfalu névre hallgatott, és nemcsak görög katolikusok, de kisebb számban reformátusok lakhelyéül is szolgált, erre utal, hogy 1852-től a református egyháztanácsban a falu mind az öt akkori utcájáról – Nagy utca, Kis utca, Gatyaüllet, Újsor és Oláh utca – találunk presbitereket. Feltehetően először a Selindi utca (az Érselindre vezető út mentén – a mai Kossuth utca), majd fokozatosan a Székelyhídi (ma Rákóczi) és a Sziget (a mai Táncsics Mihály ) utca betelepülése révén épült ki az Oláhfalu.

 

Álmosdon a XIX–XX. század fordulóján még a következő utcanevekkel találkozunk: Jeruzsálem, mely a falu központjának a Piac tér, Vásártér körüli részét foglalta magában, mivel a zsidó lakosság ezen a részen települt le. Sajátos néphumort tükröz a Minek ide utca (a mai József Attila ). Elnevezése a néphagyomány szerint úgy keletkezett, hogy amikor az 1880-as években a zsákutca kiépült, s az új lakók a szomszédos Ivánka tagbirtokra átengedték apró jószágaikat, Engl‰nder bérlő mindig ezzel a kifakadással űzte el őket: „Minek ide utca!" Alakjáról kapta a nevét az egyébként Kokadi utcának nevezett Gatyüllet vagy Gatyaület elnevezésű páros házsor, amelyből később már kettő is volt: a Kis-Gatyaület és a Nagy-Gatyaület utca. Az első világháborút követően kiépült falurészt Doberdónak nevezték a falu lakói. A második világháborút követően sokan építkeztek az új osztásként létrejött Szabadságtelepen, Dózsa-telepen.

 

A telkek általában téglalap alakúak. A régi kúriák kertes, fás előrésszel, általában keresztben, az utcafronttól beljebb helyezkednek el, a parasztporták házai a telek hosszában.

 

Az 1910. évi felmérés szerint a település 2136 főnyi lakossága 417 lakóházban élt. Közülük csupán 21 épült kőből vagy téglából, s mindössze 34 háznak tettek kő vagy tégla fundamentumot a vályogból vagy sárból készült falazata alá. A lakóházak túlnyomó többségének (86 százalékának) alapozása és fala is vályogból vagy sárból épült. A tetőzet közel háromnegyede náddal vagy zsúppal fedett, 75 ház cserép- vagy bádogtetőt viselt, 35 zsindelyt.

 

Fél évszázaddal később, 1960-ban már 696 lakóépületet írtak össze, 715 lakással. A lakóházak több mint egynegyede (192) még a XIX. század folyamán épült. A települési nagy lakásínséget mutatja, hogy a második világháborút követő másfél évtized során 272 újabb épült. (Miközben háborús károk a lakóépületekben számottevően nem keletkeztek.)

 

Az 1960. évi állapotok még mindig magukon viselik a település lakóinak vagyoni helyzetéből eredő korábbi különbségeket. Még ekkor is a hagyományos, olcsó építési anyagok és technikák uralkodnak. Akárcsak 1910-ben, fél évszázad múltával is csak mindössze 21 kőből és téglából készült lakóépület volt a faluban. Bár megnőtt a beton-, tégla-, kőalapra vályogból és sárból épített házak száma (315), a lakóépületek 51,4 százalékának mind az alapja, mind a fala vályogból és sárból készült. 616 lakásnak döngölt földes volt a padlózata is, melyet időről időre „lócitrom”, vagyis lóürülék és agyagos sár keverékével mázoltak és sárga homokkal szórtak fel.

 

Még 1960-ban is zsindellyel, náddal, illetőleg zsúppal fedett a házak 37,4 százaléka, 369 viszont már cseréppel. Az 1940-es 1950-es években épült álmosdi házak, nyári konyhák még hagyományos módon és stílusban épültek.

 

A régi kúriák tetőszerkezete erős széküléses gerendázatú, az egyszerűbb házaké falakon nyugvó sár és keresztgerendákba beépített kokasülővel öszszekapcsolt, szarufás tetőzetű. A mennyezet deszkázott, mestergerendás a kúriák egy részében is. Később fehérre meszelték.

 

A lakások beosztására jellemző, hogy 1960-ban 70,7 százalékukban egyetlenegy lakószoba volt, melyekhez konyha, esetleg kamra tartozott. Három-, esetleg többszobás lakás mindössze tizennégy volt a faluban: a volt nemesi kúriák.

 

A vagyoni helyzet, igényesség, az építőanyag milyensége határozta meg a házak oromzatát, homlokdíszeit. A vert falú házakon jellegzetes paraszti, tapasztott sövényoromzatokat találunk. A házak homlokzatára, még az egyszerűbbekére is, gyakran jellemző a klasszicista ornamentika. A népi klasszicizáló gazdag homlokzatok dísze az erősen tagozott kihúzott párkány, a fejezetes falpillérek és ablakkeretek. A téglaházak oromzatán macskalépcsős téglalezárást, cserepes vízvetőt találunk. Az egykori Nagy utcán, a mai Arany János utca 32. szám alatt, az egy portára épített két ház is ezt példázza.

 

A Bocskai utca 24. szám alatti 1892-ben épült L alakú lakóház külső homlokzatát paraszti-polgári eklektikus vakolatdíszek szépítik. A bádogtetőn a padlásablakokon gyümölcsfüzéres bádogdísz keretezi az ovális nyílást. Az építészeti stílusokat gyarapítja az álmosdi baptista imaház neobarokkos épülete, melyet 1928-ban emeltek az Arany János utca elején.

 

Az egykori Magyarfalu és Oláhfalu portái, házai között csupán a vagyoni helyzetből eredő különbségek hatása érvényesült. Lévén az Oláhfalu lakói zömében zsellérek, jóval szegényebbek, így itt egyszerűbb, szerényebb házak épültek. A régi Sziget utcán (a mai Táncsics utcán), ahol a felekezet temploma, szomszédságában egykori iskolája, szemben vele pedig a nagyméretű görög katolikus parókia áll, hajdan számos egyszerű, hármas osztatú, nádfedeles zsellérház sorakozott. De itt található a Táncsics utca 23. szám alatt az egykori postamester igen régi, ma már átalakított köroszlopos tornácú háza is. Az utca legszebb háza a Táncsics utca 27. szám alatt a Sorbán családé, lábas kapuval.

 

A régi álmosdi házak jelentős része tornáccal épült. Az oldaltornác mellett előtornácos változatok is előfordultak. A falu közepén, a Bocskai utca 7. szám alatt álló módos gazdaház, amint a mestergerendába vésett felirat megörökítette: „Épült 1820-ban.” Alaprajzilag a hagyományos parasztház elrendezését sejteti (tisztaszoba, konyha, lakószoba).

 

1860 körül a korabeli rendelkezéseknek megfelelően úgynevezett katonaszobát alakítottak ki az épületben (településeinken a házakhoz beszállásolt katonák részére a porta utcai részén kellett kialakítani a külön bejáratú helyiséget), melynek létrejötte a ház körültornácos jellegét megszüntette. Átalakították a régi magtárrészt is konyhává. A falak anyaga, attól függően, hogy a tulajdonos rendelkezésére milyen építőanyag állt: vert fal, vályog, tégla.

 

A ház alatt pince található, fölötte a födém keresztboltozatos szerkezetű. Az építmény régen szabad kéményes volt, meglehetősen korán, még 1910 előtt a kemencét lebontották, a szabad kéményt lepadlásolták, ám a padlástérben megmaradt a hatalmas téglapendely.

 

Az épület egész megjelenése még sejteti a hajdani álmosdi gazdag építészeti hagyományokat, a módosabb házak apró részletekre is odafigyelő kidolgozottságát, mértéktartó díszítettségét. A klasszicizáló vakolatdíszes kerek oszlopok és vaskos szögletes szélső pillérek emelik az előtornác szépségét. A deszkamennyezetes, kő mellvédes oldaltornác fakönyöklője alatt csipkézett lécsor fut. A kőlábas, gombos kapukeret is hűen tükrözi a helyi hagyományokat

 

A tornác a módosabb házaknál, kúriáknál kőlábas, a parasztházaknál úgynevezett szarkalábas faoszlopos, deszkamellvéddel, verőcével. Sok helyen a végét elfalazták, és itt alakítottak ki egy kicsiny kamrát.

 

A ház hosszában végighúzódó tornácból nyílt a pitvar. Ajtaja legtöbbször kettős, az egyik félig üvegezett, a másik deszka köpenyajtó. A pitvarajtó mellett kicsiny oldalablak adott világosságot. A pitvar a lakás lepadlásolt előtere, amelynek boltívvel elválasztott hátsó szabad kéményes része volt a konyha. Pendelykéménye alatt a padkával, ahol nyílt tűzön főztek.

 

A XX. század első harmadáig a nyílt padka és a zárt tüzelésű boglyakemence együttes használata volt a jellemző. Később a padkákat a falba rakott spórral, vas tűzhellyel helyettesítették. A pitvarban és a konyhában a főzéshez használatos eszközöket tartották a falba vert szegeken, falba beépített polcokon. Mozgatható bútor nem is igen volt itt.

 

A pitvarból a háromosztatú házaknál balra is, jobbra is egy-egy szoba nyílt, vagy ahogy Álmosdon is nevezték: a kisház és nagyház. Volt ahol csak egy szoba volt, a másik helységet kamraként használták. A kisház, vagyis az udvari szoba télen konyhaként is szolgált, a boglyakemence mellé épített tűzhelyen főztek, itt étkeztek, itt aludtak, itt zajlott a házbeli élet. A szabad kéményes konyha ugyanis ilyenkor nagyon hideg volt.

 

A lakószoba berendezése is egyszerű, a legszükségesebb berendezéssel: ágyak, rengő (karos pad), asztal, székek, egy-két láda, később sifon (szekrény). Ahol tehették, nagyobb gondot fordítottak az utca felőli szoba, a nagyház berendezésére. Ide kerültek a szebb, az újabb bútorok, ez volt a család ünnepi alkalmakkor használt helyisége, már ahol ezt megtehették. Az utcai két ablak közé ferde állásban a falitükör került, körülötte fényképek, a tükör alatt rengő, előtte az asztal, a szoba két oldalán egy-egy magasra vetett ágy, előttük székek.

 

A lakások beosztása, elrendezése még a XX. század közepén is hagyományosnak mondható sok házban. A legkorábban a szabad kémény lepadlásolása következett be, ilyenkor a mennyezetet sötét szürkéskékre festették, a falak fehérek maradtak.

 

A Csokonai utca 10. szám alatti középparaszti ház feltehetősen az utolsó még viszonylag a régi építészet jegyeit mutató nádtetős parasztház és porta a faluban. Szarkalábas, faoszlopos, oldaltornáccal, kontyolt, „kanfaros” tetővel készült. A háznak „arca” van: úgynevezett „cseppes” vakolatdíszes padlásablakával (szemeivel), ágasfás szerkezetet utánzó oromzati oszlopával (orrával) antropomorf sajátosságokat mutat.

 

A ház szabad kéményét már elbontották, kemencéjét kiszedték, de minden más jegye a hagyományos építészet vonásait mutatja. A ház körülbelül másfél évszázada épülhetett. Alapozás nélkül a falak 43 centiméter széles vert falak. A födém borított gerenda, a padláson sártapasztással. A tetőszerkezet megmunkálatlan fagerendákból összeállított, a héjazat nádfedés. A padló az épületen belül mindenütt döngölt föld. Az ajtók, ablakok még eredetiek. A lakóház mellett a hagyományos gazdasági épületek egész sora található a portán: ólas góré, disznóól, szín. A kerítés dísze a hosszú és magas, léces ólas góré, amely kívülről kerítés, belülről tyúk- és nyúlól. A disznóól teljesen faszerkezetű, két ajtóval hármas rekeszre osztott, kívül-belül fehérre meszelt, valaha „kollátos” volt, de azt elbontották.

 

Az álmosdi portákon a gazdasági épületek elhelyezésére még napjainkban is számos olyan példát találunk, hogy a lábon álló, lécvázas, cseréppel fedett góré és alatta a tyúkól, valamint a góréhoz csatlakozó disznóól gyakran az utcafronton, mintegy kifelé kerítésként szolgál. A kerítésben elhelyezett ólasgóré jellegzetes gazdasági építmény ezen a vidéken, nemcsak Álmosdon, hanem Pocsajon, Bagamérban, Nagylétán, Létavértesen is. A tehén, lóistálló, dohányhodály, szín ezek mögött, az udvaron, jóval beljebb helyezkedik el. Hátul a szérűskertekben még fellelhető néhány szép ágasfás szerkezettel, nádfedéssel készült nyitott szénapajta, itt hodály a neve. Oromzatuk deszkából vagy nádból készült. Az istállót gyakran fatornáccal készítették, s ahol nem volt külön magtár, ott az istálló tornácán, hatalmas fahombárokban tárolták az állatoknak a szemes takarmányt.

 

Az udvarokban gyakran találni eperfát, még a selyemhernyó-tenyésztés idejében terjedt el igazán. A vidék jellegzetes építményeinek számító úgynevezett „hátas lyukpincék” is gyakori tartozékai az egyes portáknak, némelyik a lejáratában borházzal. Ezeket legtöbbször az oldalkertben helyezik el. Íves boltozatuk oldalfalát téglából építik, padlózatuk döngölt föld. A téglaoszlopos pincelejáróban kétszárnyú ajtó nyílik, s legtöbbször falépcsősor vezet a föld alá. A föld feletti része domború hátú.

 

A házak előtt vagy az oldalkertben szinte elmaradhatatlan a gondozott virágoskert, ahol a parasztkertek virágai mellett nemritkán azoktól idegen növényeket is találunk, melyeket a hajdani nemesektől, udvarházakból szereztek. Minden bizonnyal ilyen úton kerültek ide a parasztportákon ugyancsak idegennek ható, azóta hatalmasra növekedett fenyőfák.

 

A portákat elöl a deszkakerítés mellett ma már gyakran drótkerítés keríti, s mutatóba maradt még néhány a régi jellegzetes fedeles kiskapukból is. A vidékünkön ugyancsak hagyományosnak mondható kőlábas kapukból is találunk jó pár példányt a módosabb porták, kúriák, polgári házak előtt. Ma már csak belső kerítések gyanánt lelhető fel a sövényből, tüskéből, napraforgókóróból épült változat. Régen a kuriális telkek előtt az utca felől sem volt ritka a garáda, amit tövissel és szalmával igazítottak meg időnként, amint arról „Tekintetes Miskolczy Imréné kerítésszemléje” is tanúskodik 1869-ben.

 

A település rangos házai alatt napjainkban is számos, hatalmas méretű téglapincét találunk. Hatalmas pincerendszer húzódik meg a Fő utca végén, a volt ÁFÉSZ (Általános Fogyasztási és Értékesítési Szövetkezet) épülete alatt is, amely a jobbágyvilágban dézsmaház, majd később a kaszárnya része volt. Ez a hagyomány szerint a török időkből maradt pincerendszer része, úgy tudják, elágazásai behálózták az akkori falut.

 

Álmosdon mind a mai napig számos, nagy történelmi múlttal rendelkező nemesi házat, kúriát találunk. Közéjük tartozik a Kölcseyek kúriája, a két Fráter-ház, a Chernel József udvarháza, a Csanádi- és Balkó-kúria, a Miskolczy-kúria, a Selmeczi- és Bay-kúria, Bihari Sámuel és Simándi Sándor nemesi háza. (A műemlékké nyilvánított Kölcsey- és Miskolczy- kúriáról még szólunk.)

 

A klasszicista jellegű homlokzati díszítésű régi Fényes-kúriát a Chernel József kezdeményezésére létesült Kisdedóvó és Koldusápoló Intézetté alakították át 1860-ban. (Bocskai utca 14.)

 

Az egykori Nagy utcán, a mai Arany János utca 15. szám alatt áll az egykor számos jeles esemény színteréül szolgáló Fráter-udvarház, amelynek többszörösen átalakított épülete ma nyomdaként üzemel.

 

A Kölcsey utca legelején álló, XVIII. században épült volt nemesi kúria átalakítása ellenére is magán viseli a hajdani udvarházak sajátosságait. Szép kőlábas kapukerete, boltíves tornáca, a ma már elboltozott óriási szabad kémény alatti tér, a két oldalát övező deszkamennyezet, a ház végében egy fedett pincelejáró által megközelíthető hatalmas boltíves pince a benne felsejlő elfalazott nyílással – történelmi időket idéz.

 

1876-ban épült a mai Kölcsey utca 20. szám alatt, hatalmas parkban található Dralevszky–Horváth-kúria. Az egyszerűségével nagyvonalú, óriás kerek oszlopú tornác lábazatán fogazott vakolatdísz húzódik. A tornácra íves karú lépcső vezet. Az előkertben titokzatos, széles, boltozott pincelejáró. A szobákban a szép gipszstukkó csillárdíszek még őrzik a XIX. századi belsők hangulatát.

 

Feltehetően kétszáz évesnél idősebb a Kölcsey utca 18. szám alatt található, erősen megcsonkított, L alakú egykori nemesi kúria. Négyablakos utcai homlokzatát klasszicista oszlopos vakolatdísz ékesíti. A házhoz csatlakozó pincelejáró hatalmas, boltozatos pincébe vezet. Hajdani szép kerek oszlopos tornácát átépítették. A kúriához régen hatalmas park tartozott. Udvarán egykori huszáristálló áll, klasszicizáló homlokzati díszítőelemeivel, nagy boltozatok egymás mellé sorolásával tagolódó belső terével történelmi hangulatot áraszt. A ma tehénistállóként funkcionáló épület felett hajdan hatalmas magtár szolgált, külső lépcsővel, ezt az emeleti részt azonban lebontották róla.

 

1808-ban épült a Rákóczi (régen Székelyhídi) utcán az egykori Bay-kúria. A Bay és Klobusitzky család égetett üvegbe öntött címerei jelentik a bejárati ajtó felett az egyszerű alaprajzú és tömegű épület egyetlen díszét. A beüvegezett veranda előtt elbontották a hajdani fedett kocsibeállót, akárcsak az 1853-ban építtetett magtárat. A gazdag és változatos növényzetű egykori, hatalmas parkból csak néhány óriás platánfa maradt mementónak.

 

A hajdani gazdag portákon nagyméretű magárak is épültek. Ilyet találunk ma is a Fő utca 6. szám alatt az egykori Balkó-kúria részeként. A magtár 1901-ben épült a telek belső oldalán, egy magaslaton, teljesen száraz helyen, vaslapos, rácsos kis ablakokkal, felette festett boltív, vakolatdíszként. Falazata téglából készült, alap nélkül. A mellette álló gazdasági épületből leppentyűs ajtón lehet leereszkedni a borházba. Az épület Balkó Pál kuriális telkének még eredeti állapotában megmaradt része. Maga a kúria, teljesen átalakítva, egészen a rendszerváltásig a község mozijának adott otthont.

 

A hajdan szebb napokat látott kúriák berendezéséből mára eredeti helyükön szinte semmi sem maradt a második világháborús események, az állami kisajátítás és az azt követő többszöri átalakítások következtében – az egykori Bay–Klobusitzky-kúria kivételével, amely a család örökösének, Fekete Albertnek a tulajdonában van. Ugyanakkor a faluban még fellelhető az úri világot idéző számos egykori bútordarab, berendezés. Meg kell jegyeznünk azt is, hogy a földesúri kúriák mellett az egykor szép számú armalista nemesség lakáskultúrája, éppen annak szegénysége miatt, gyakran nem sokban különbözött a köznép hajlékainak tárgyi világától.

 

Álmosd történelmi múltját, az itt élt jeles elődök emlékezetét őrzi a település. A műemlékek, köztéri alkotások, a festői környezet, a természetvédelmi értékek jelentős szerepet játszanak az értékmegőrzésben és az értékbefogadásban.

 

Építészeti emlékei közül a legrégebbi az egykori katolikus templomának átalakításával nyert református temploma. A kutatások szerint a XIV. század elején már valószínűleg itt állt Álmosd egyháza. Erre a következtetésre jutott az Országos Műemléki Bizottság feltárása 1908-ban, amikor a templom belsejében, középen, egy alapozásnál elakadtak. A feltárás pénzhiányában abbamaradt, folytatása mind máig várat magára.

 

Az eredetileg gótikus templom keletelt szentélyén három csúcsíves ablak nyílt – a régi szokás szerint a Szentháromság Isten tiszteletére –, amelyekből később kettőt átalakítottak, a harmadikat befalazták. 1751-ig nem volt tornya, ekkor fatornyot kapott. 1824-ben kezdték el mai, klasszicista kőtornyának építését, ez 1830 táján készült el. A torony magassága 36 méter .

 

1872-ben a hajó gerendáit rövidebbre vették, teteje alacsonyabbá vált. 1877-ben az apszis falait a hajó magasságáig emelték, s a déli ajtót befalazták. Falán ekkor bontották el a korábbi szentély gótikus, bordás boltozatát is, amelyet a ma is meglévő támpillérek tartottak. A hajó falának pillérei valószínűleg csak a fal megtámasztását szolgálták.

 

1882-ben átépítették a toronytetőt, és a belső deszkamennyezetet stukatúrozták. Ezzel vált igazán reformátussá az egyszerűsített, csarnok jellegű, puritán fehér belső.

 

A nyolcszor huszonöt méteres templomban négyszázötven ülőhely van. A szószék és Mózes-szék klasszicizáló késő barokk stílusú, a szószékkorona volutás díszítésű. A szószéket és a négyszögben körülvett úrasztalát 1911-ben Fráter Zoltán álmosdi földbirtokos és felesége, Borbola Johanna készíttette. Nyolcváltozatú orgonáját Miskolczy Imre álmosdi földbirtokos és felesége, Szodoray Erzsébet ajándékaként Fazekas János budapesti mester építette 1868-ban, a szintén ekkor készült templomi karba. A toronyóra Simándi Sándornak, az egyház presbiterének ajándéka 1906-ból.

 

Három harangja XX. századi. A 217 kilogrammosat Thúry János és fia, Ferenc öntötte 1900-ban Budapesten, felirata: „Isten dicsősségére öntette özv. Balkó Lajosné szül. Deák Zsuzsánna.” Az első világháború alatt hadi célra elvitt harang helyett 1925-ben egy 441 kilogrammos újabb készült Slezák László budapesti mester műhelyében. Ezt „Isten dicsősségére öntette közadakozásból az álmosdi nemes szent ecclézsia”. 1934. október 13-án kerül a toronyba a harmadik harang, ez is Slezák László, Magyarország aranykoszorús mesterének harangöntőműhelyében készült Budapesten. Felirata: „Isten dicsőségére az 1604. október 15-én megvívott diadalmas Bocskay-Hajdú csata emlékére öntette Balogh Sándor és áldott lelkű neje Szilágyi Eszter.” Ennek súlya egyes források szerint 148, mások szerint 132 kilogramm .

 

A lelkészlak több szakaszban épült. Egyes források szerint a boltíves, templom felőli, északi része egykor még a katolikus barátok lakása volt. Más források XVIII. századinak mondják a parókiát. A XVIII. század második felétől meglehetős hiátusokkal vezetett egyháztanácsi jegyzőkönyvek csak javításáról szólnak, építéséről nem. 1930. évi nagy felújítása során a korabeli lelkész szerint a három különböző korban végzett hozzáépítés különbségeit igyekeztek kiegyenlíteni.

 

A templom és a lelkészlak körül, külső támasztó oszlopokkal, négy méter magas tégla kőkerítés épült vigyázókamrával, lőportoronnyal, valószínűleg a XVI. században, Dobó István birtoklása idején. E téglakerítést az egyház évszázadokon át megőrizte, ismételten kijavítgatta. 1911-ben a templomkertből az utcára nyúló fagrádicsot a templom kerítéstől befelé kezdődő betonlépcsőkkel látták el. 1922-ben a templom előtti részen, az első világháborús emlékmű leleplezését megelőzően, hogy a szoborkompozíciót látványosabbá tegyék, a kerítést fél méterrel visszabontották. Bár e változtatások révén némileg vesztett eredeti értékéből, azonban patakparti környezetével, erődített kerítésével ma is a megye egyik legszebb késő középkori emléke.

 

Nemzeti himnuszunk költőjének, a reformkor nagy alakjának, Kölcsey Ferencnek egykori lakóházai közül a XVIII. században épült álmosdi kúria maradt meg viszonylagos épségben. Ebben az épületben töltötte kisgyermekkorának egy részét, majd az 1812 és 1815 közötti éveket. Itt születtek testvérei, itt halt meg apja s édesanyja is. (Sajnos a Kölcsey-család síremléke méltatlanul mostoha sorsra jutott, az 1989-es rendszerváltást követően eltűnt.)

 

Az egyszerű népies, klasszicista Kölcsey kúria sem méretében, sem anyagában, sem díszítményeiben nem utal gazdagságra. Feljegyzések említik, hogy eredetileg zsindely fedte a házat. Ma nádfedél van a helyén. A lakóhelyiségek beosztása eredetileg más lehetett. A gerendás, búbos kemencés szobák meghitt hangulatot árasztanak. Külön érdekessége az eredeti, kétkemencés, nyitott tűzhelyes konyha, korabeli használati tárgyakkal, edényekkel. Az épület jelenleg kettős funkciót lát el: a konyhától jobbra eső épületrészben a községi könyvtár működik, balra pedig a költő korát és szellemét megidéző kiállítás mutatja be Kölcsey Ferenc munkásságát.

 

A ház falán a költő halálának századik évfordulóján, 1938 augusztusában vitéz László Miklósné a kései utódok emlékezéseképpen emléktáblát állíttatott, a következő felirattal: A MAGYAR HYMNUS HALHATATLAN KÖLTŐJE / KÖLCSEI KÖLCSEY FERENC / 1812-TŐL 1815-IG ÉLT E HÁZBAN. / Halála százados fordulóján kegyelettel / hódolnak emlékének késői rokonai. / „Szállj királyi sasként égi pályán / Szárnyaidnak nyíl szokatlan út / S homlokodra túl a föld homályán / Nyersz jutalmul csillagkoszorút.” / Kölcsey F. Álmosd 1812.

 

Álmosd képviselő-testülete az 1938. augusztus 27-i, Kölcsey Ferenc centenáriuma jegyében tartott közgyűlésén határozatilag kimondta, hogy az utcát, melyen a költő egykori lakóháza áll, Kölcsey Ferenc utcának nevezik el. (Addig, akárcsak Kölcsey idejében, Újsor volt a neve.) S elhatározzák, hogy a képviselő-testület a költő halálának minden évfordulóján megjelenik az emléktábla előtt, hogy „erőt merítsen községe és hazája iránti kötelességei maradéktalan teljesítéséhez”.

 

A Kölcsey Ferenc Emlékház felújított és műemlékké nyilvánított épületében 1968. október 13-án a költő és az álmosdi csata emlékét idéző kiállítás nyílt. Az udvarházban kapott otthont a Községi Könyvtár is, pincéjében pedig az érmelléki szőlő- és borkultúrát bemutató néprajzi kiállítás. Az irodalmi zarándokhellyé lett emlékház azóta is számos nagyszabású Kölcsey ünnepség színhelye volt. A költő születésének kétszázadik évfordulója alkalmából, 1990. augusztus 8-án került átadásra az új Kölcsey-emlékkiállítás.

 

Az épület kertjében 1975-ben avatták fel Kölcsey Ferenc mellszobrát, Marton László Munkácsy-díjas szobrászművész süttői mészkőből faragott alkotását.

 

Az álmosdi Kölcsey vonatkozású emlékek sorában feltétlenül szólnunk kell az 1990-ben műemlékké nyilvánított Miskolczy-kúriáról az egykori Sziget utcán (ma Táncsics utca 22.) Itt őrizték az 1860-as évektől 1944-ig Kölcsey Ferenc 1834-ben Pozsonyban írott és 138 évig lappangó, a szakirodalomban ismeretlen és kiadatlan végrendeletét, amelyet 1972-ben Bakonszegen találtak meg, s így kerülhetett a debreceni Déri Múzeum Irodalmi Múzeumának birtokába.

 

A visszafogott homlokzatú klasszicista kúria 1802-ben épült. A külsőleg felújított, belsőleg erőteljesen átalakított épület a hozzá tartozó parkkal a Búzakalász Termelőszövetkezet birtokában van. Még áll a négylakásos egykori cselédház is, amelyben mindegyik családnak egy-egy szoba-konyhás-kamrás lakása volt. A lakások előtt kicsiny kertek húzódtak, mára már nyomuk sincs. Megmaradt az egykori hatalmas jégverem, s néhány gazdasági épület; igaz, ez utóbbiak erősen átalakítva.

 

A múlt század közepén telepített egykori park területe mára három hektárra csökkent, de még jó néhány növényritkaság megtalálható benne: hatalmas vörös tölgyek, kislevelű hársak, vasfa, kolorádófenyő és a sima fenyő. Szinte egyedülálló, különleges látványossága az a hatalmas átmérőjű vadgesztenyefa, melynek koronaágai legyökeresedtek. A Miskolczy család szép és nemes hagyományát őrzi az a hársfacsoport, melynek egyes példányait a fiúgyermekek születésének örömére ültette a család. A hatalmassá terebélyesedett fák ugyancsak túlélték az utódokat – nem úgy, mint a kúria parkjában lévő sírkert márvány síremlékei: számos darabjuk az 1989-es rendszerváltást követő időben tűnt el, hogy újracsiszolva idegenek tetemei fölé kerülve hirdessék az élet mulandóságát. Néhány sírjelet, mentőakcióként az önkormányzat hozatott be a Bay–Miskolczy sírkertből az egykori tűzoltószertár udvarára. Az egyik művészi kivételű síremlék, a Bronzangyal, a Bay-kúria kertjében egy platánfa alatt talált menedéket.

 

Álmosdot a „múzeumok falujának” is nevezhetnénk. A Rákóczi utca 2. szám alatt áll Mucsi Mihály egykori kovácsműhelye. Deszkaormán galambdúccal, hátul fedett lópatkoló tornáccal. A XIX. század vége óta működő műhely a megmaradt eredeti berendezéssel, szerszámokkal 1981 óta helyi védettség alatt álló népi ipari emlék, a kovácsmesterség múzeuma.

 

A gyermekkorát Álmosdon töltő, a faluhoz érzelmi szálakkal is kötődő Joseph Kádár (művésznevén Le K'dar), Franciaorszában élő festőművész, fotográfus, műgyűjtő jóvoltából 2001. augusztus 8-án a község nevetességeit gyarapító újabb múzeumi kiállítóegység létesült Álmosdon: a Nemzetközi Fotómúzeum, ahol az alapító és más emigráns és hazai alkotók munkái, a nemzetközi művészvilág nagyjait reprezentáló alkotások láthatók. Ugyancsak Joseph Kádár jóvoltából 2001-ben nyílt meg a Post Mail Art Múzeum a Kölcsey utca 26. szám alatt, s már szerveződnek egy újabb régészeti, helytörténeti gyűjtemény körvonalai is a mecénás és a falu vezetői, valamint lokálpatriótái jóvoltából.

 

1922-ben – mint már utaltunk rá: az országban elsőként – Álmosd népe állított emléket az első világháború hadszínterein 1914–1918 között elesett 101 falujabeli katonának a református templom kertjében. Megyénk egyik legszebb első világháborús emlékműve két méter magas kőalapzaton, egy kertben ülő, kezében mirtuszággal, elvesztett kedvese tölgyfakoszorúval övezett katonacsákós fejfájára szelíden leroskadó fiatal nőalakot ábrázol. Az egész műnek kissé szecessziós jelleget ad a gazdagon mintázott növényi környezet. A műkő szobor készítője egy ismeretlen, a kortársak szerint olasz művész, aki Nagyváradon, 1917-ben, hadifogságban mintázta alkotását.

 

A község főterén, a Bocskai téren 1934-ben, az álmosdi csata háromszázharmincadik évfordulóján helyezték el Nagy Sándor János hajdú szabadságharcos emlékművét. Az emlékkertben lévő kompozíció egy bronzból öntött főalakból és két-két, oldalt elhelyezett mellékalakból áll. A mintegy két méteres talapzaton magasodó bronzszobor életnagyságúnál nagyobb alak: kezét kardján nyugtató, erőteljes hajdú vitéz. Alatta a talapzaton „1604– 1934. október 15.” felirat olvasható. Balra, jóval lejjebb, népviseletbe öltözött parasztember hajol le unokájához, jobbra első világháborús katonák láthatók, egyik távcsövet emel, másik kis ágyú mögött térdel.

 

A csoportkompozíció nem egységes. Egyrészt zavaró a bronz és a műkő együttes használata s a méret- és magasságbeli aránytalanság, másrészt furcsán keveredik a historizáló és a modernizáló szellem. A nagyvonalúan formált, lendületesen megjelenített főalak heroikussága mellett a műkőből öntött alakok panoptikumi figuráknak hatnak, s így rontanak az egész mű színvonalán. Különösen gyengén megoldott a katonákat ábrázoló részlet.

 

A hajdú szabadságharc vezérének, Bocskai Istvánnak állít emléket az Iskola utca 4. szám alatt alatti általános iskola külső falán 1954-ben elhelyezett domborműves emléktábla. A rajta lévő bronz mellkép alkotója Estók Sándor.

 

Az egykori színhelyen, Álmosd határában, a Diószeg felé vezető út mentén avatták fel az álmosdi csata emlékművét, 1996. október 15-én, a megyei millecentenáriumi rendezvénysorozat központi eseményeként. Hazánk egyik legmonumentálisabb emlékművének felirata: „E helyen vívták Bocskai István hajdúi a függetlenségi harc első győztes csatáját. 1604. október 15.” A Győrfi Lajos szobrászművész által kőbe faragott szoborkompozíció nyolc méter magas főoszlopán Bocskai István lovas domborműve látható, a körülötte tizennyolc méteres átmérőjű körben elhelyezett nagyméretű kövekbe vésett kompozíciók elemeiben pedig a csata egykori helyszíne elevenedik meg.

 

A görög katolikus templom bejáratának külső falán kis fülkében álló a Lourdes-i Mária-szobor és a templom belsejében található két kisméretű festett faszobor: a térdeplő angyal és a feltámadási szobor 1911 augusztusában vétel útján került Álmosdra az 1896. évi ezredévi kiállításon, a Millenniumi Nagy Éremmel kitüntetett budapesti Rétay és Benedek Oltárépítő és Műfaragó Műintézetből. A templom ikonosztázionjának festményei feltehetően a XVIII–XIX. század fordulójáról származó kismesteri munkák.

 

Nádfedeles házak sora az 1940-es évekből

 

A falu közepén, a református templom közelében álló módos gazdaház, kőlábas, gombos kapukerettel

 

Képeslap Álmosdról, 1921-ből

 

Képeslap Álmosdról a Hangya szövetkezet kiadásában (1933)

 

Nádtetős, szarkalábas tornácos ház (Arany János utca 14.)

 

A Miskolczy-kúria az egykori Sziget (ma: Táncsics) utca 22. Épült 1802-ben

 

Egykori boltíves huszáristálló (Kölcsey utca 18.)

 

Szobabelső páros ággyal (Csokonai utca 10.)

 

A református templom belseje

 

Az álmosdi csata emlékműve a Bihardiószeg felé vezető úton, Álmosd határában.

Győrfi Lajos szobrászművész alkotását 1996. október 15-én

 

 

avatták fel 

 

Fűben, fában orvosság

Álmosdon a régi, orvos és patikaszerek nélküli világban felettébb nagy szerepe volt a különböző népi gyógyászati ismereteknek. Fűben, fában orvosság – tartotta itt is a néphit, s a nemzedékről nemzedékre hagyományozott tapasztalat és gyakorlat mindmáig nagyon gazdag, akárcsak a hozzájuk kapcsolódó babonás cselekedetek.

 

A település lakói szerfelett sokféle növényt alkalmaztak belsőleg, külsőleg, tea, pakolás, kenőcsök formájában a különböző betegségek gyógyítására. A növények közül számos fajta megtermett a kiskertekben, jelentős részüket a falu határának homoki részén, az erdők alján, utak mentén, a Kék-Kálló-dűlőben, a Daruláb nevezetű réten, a régi zsidó temető környékén gyűjtötték, másokat pedig a fekete földi részen a Nagy-árok és a Sziget környékén.

 

Köhögéscsillapítónak és a gyomorsavképzést akadályozónak tartották az akácfavirág teáját. A minden kiskertben fellelhető borsfű teája – amellett, hogy a borsfű a borsot helyettesítette a táplálkozásban, s kiváló ízesítője volt a húsoknak, befőzéskor az ecetes uborkának – jót tett az alacsony vérnyomás, bélhurut, felfúvódás és köhögés ellen.

 

A bors-fodormenta teáját nyugtatóként, étvágygerjesztőként, szélhajtóként, fejfájás, epekólika és gyulladások borogatásaként használták. A vizimentát fürdőkhöz használták.

 

A bazsalikom a régi öregasszonyok kedvelt növénye volt. Templomba menet imádságos könyvükbe tették vagy zsebkendőjükbe fogták, hogy illatosak legyenek. Ugyanerre a célra használták még a Boldogasszony levelét és az istenfa illatos ágacskáit is. Teaként gyomorerősítő, étvágygerjesztő, bélrenyheség, haspuffadás elleni szer. Itta a betegségben szenvedő hét napon át víz helyett is.

 

Régen a kertek alján, mezsgyék megjelölésére ültetett bodzabokrok friss ágait lehántva a háncsból rozsliszttel jól kigyúrt tésztát készítettek, azt a dagadt lábra kenték. Hűlés, nátha ellen bodzavirág, szikfűvirág és hársfavirág teát itattak a beteggel. „A náthás beteg egyen, a lázas beteg koplaljon!” – mondogatták.

 

A temetőben található borostyánlevél főzetét bőrbaj, ótvar ellen, fejtisztítószernek használták.

 

Amilyen gazdag és sokrétű a burgonya felhasználása a táplálkozásban, ugyanúgy a népi gyógyászatban is – Álmosdon. A rózsakrumpli levét gyomorégés, gyomorsavtúltengés megszüntetésére alkalmazták. Burgonyakásából meleg borogatást készítetek tüdő-, vesegyulladásra, kólika ellen, fekélyre és gennyesedésre. A héjában főtt krumpli levét gégehurutra, hörghurutra és álmatlanság ellen itták. Szemhéjgyulladás borogatására, égési sebre nyers reszelt burgonyát használtak. A fekélyt és a gennyes sebet egész nyers burgonyával kilencszer megkerekítették, és azt a keresztútnál eldobták: aki azt felvette, arra ment át a betegség.

 

A mindenütt fellelhető csalán levelének főzetét reuma, köszvény, viszkető bőrkiütés, vérszegénység, aranyér, cukorbaj, tüdőbaj elleni szerként használták. Erősebb hatást váltott ki a gyökeréből készült főzet. Reumás és bénult testrészeket friss csalánnal korbácsoltak. Hajhullás elleni szert is főztek apróra vágott zöld leveléből. Egy marék csalánból fél liter vízzel és fél liter ecettel fél órán keresztül kellett főzni, majd leszűrni, ezzel a készítménnyel dörzsölték be minden este a fejbőrt.

 

A csipkerózsabogyó (nevezték seggvakarcsnak, nyakvakarcsnak, mert a gyerekek pajkosságból egymás nyakába, nadrágjába tették a magvát, és az viszketés okozott) szárított húsából készítettek erős főzetet hólyaghurut, cukorbaj gyógyítására vagy ha vizelési zavart, vérvizelést, hólyaggörcsöt, gyulladást tapasztaltak – napjában háromszor itatták a beteggel.

 

A diófa szárított leveléből készült teát vértisztítóként használták. Daganatos betegségre külsőleg, belsőleg egyaránt jónak tudták. Csontmegbetegedés, szemgyulladás, foghús-megbetegedés, általános gyengeség tünetére is diófalevél-teát adtak reggelente a betegnek. A dióburokteát hószámzavarkor, fehérfolyás elleni öblítőként alkalmazták.

 

Az Öreg szőlőskerti és a legelőutak mentén található ezerjófűből készült teát a megzavart gyomorműködés rendbe hozására használták, valamint aranyérbántalmak enyhítésére.

 

A Selindi út dűlőjén vadon termő mérgező farkasalma a gyógyítóasszonyként ismert Dókáné kertjében még a közelmúltban is fellelhető volt. Főzetét sebek borogatására, kimosására használták. Gyógyulásukat elősegítette, anélkül, hogy fertőzés állt volna elő. Reuma, izületi bántalmak kezelésére fürdőt készítettek belőle. Mérgező volta miatt csakis külsőleg használták.

 

A Sziget rétjein mindenütt fellelhető fekete nadálytő a legkedveltebb gyógynövénynek számított Álmosdon. Az idősebb emberek még napjainkban is alkalmazzák törésre, zúzott sebekre, csonttörésre, a hegképződés elősegítésére, visszérgyulladásra borogatásként. A kiásott fekete nadálytő gyökerét megmosták, lereszelték, és tejben vagy vízben megfőzve az említett betegségek gyógyítására használták, régen éppúgy, mint ma. Csak annak a növénynek a gyökere gyógyít, amelyik nem virágos. A reumás és köszvényes testrészre hét napon át meleg pakolást alkalmaztak. Ideggyulladáskor a fájdalmat gyorsan megszünteti. Télen a szárított gyökeret felaprózva vízben főzték meg.

 

Régen minden szalma- és nádtetős ház tetején megtalálható volt a fülfű (ez a kövirózsa). A növény nedvét vöröshagyma levével összekeverték, és a fájós fülbe cseppentették. Forró sóra öntve, kis vászonzacskóban a beteg füle alá tették, és meleg takaróval betakarták. Ezt a gyógymódot ma is eredménnyel alkalmazzák.

 

A fokhagyma napjainkban is általános népi medicina érelmeszesedés, magas vérnyomás ellen. Vízben vagy tejben főzve bélférgek ellen itták vagy beöntést készítettek belőle. Ótvar és fejtetű ellen is használták a régi időkben bedörzsölőszerként.

 

A réten növő fűzfa, fehér fűz fiatal ágairól lehántott kéregből és a nedvből egy-két kiskanálnyit fél liter vízben teának megfőzve a szert állandó hasmenés, gyomorgörcs és lázzal járó betegségek esetén alkalmazták, kétóránként egy evőkanállal adva a betegnek. Köszvényes bajokra és vérköpés esetén is hatékonynak tartották.

 

A homoki erdőrészen található galagonya virágából főzött teát a szívbetegekkel itatták. A vadgesztenyefa leveléből főzött teát szamárköhögés ellen vetették be. A termés héját a hasmenést megszüntető kiváló házi szernek tartották.

 

A Nagy-árok mentén termő görög széna (másképpen vadlucerna) magvából pépes borogatást készítettek daganatos sebek gyógyítására. Régen szokás volt a szűzdohányt a görög széna virágával illatosítani. A gyermekláncfű vagy csorbóka gyökerének és levelének főzetét májbajban, sárgaságban szenvedő betegnek adták. Hatékonynak tartották krónikus ekcéma esetén is, ilyenkor naponta háromszor kilenc napon át itatták a beteggel.

 

A régi javasasszonyoknál nagy becsben állt a gyöngyvirág. Levelét és virágát szívbetegek gyógyítására használták. Alkalmazták fejfájás, szédülés esetén is. Gutaütéskor levendula és gyöngyvirág ecetes kivonatával dörzsölték a beteget. Gyökere az impotencia és fehérfolyás népi gyógyszere volt.

 

A hársfa virágából készült teát mindig csak forrázták. Meghűlés ellen alkalmazva bodzavirággal, szikfűvel, borsmentával keverve, mézzel, melegen elfogyasztva jó izzasztónak tartják ma is. A hársfalevél porát a zsályalevél porával együtt a fogak tisztításra használták.

 

A kiskertekben és vadon is termő ibolya virágát, levelét és gyökerét egyaránt gyógyító hatásúnak tartották. A gyökeréből készült teát hörghurut ellen itatták a beteggel. Az egész növényből készült főzetet mézzel édesítve a szamárköhögés gyógyítására használták hét napon keresztül kétóránként adagolva egy evőkanálnyit. Tüdőbaj, légzési nehézség esetén naponta háromszor huszonegy napon át teakúrát vettek. De vigyázni kellett, mert levele és virága nagy mennyiségben hánytató és hashajtó hatású. Az ibolya májusi friss nedve a fejfájást szüntette. Készítettek olajat is a virágból. „Tegyünk egy olajjal töltött üvegbe ibolyafüvet, ledugaszolva harminc napig a napon érleljük, szűrjük le, és az olajat fejfájás elmulasztására és lázas betegek bedörzsölésére használjuk” – így szól a recept.

 

A legelőn termő, ősz táján virágzó tövises iglic maréknyi gyökerét egy liter vízben megfőzve naponta három csuporral kellett meginnia a betegnek. Húgyhajtó, az epemirigy-működést fokozó hatást tulajdonítottak a kúrának. Időtartama kilenc nap volt.

 

Az istenfa a régi öregasszonyok virága volt (néhány helyen még fellelhető a kiskertekben). Féregűző, köptető, gyomorerősítő főzetét itták.

 

A falu határában, a zsidó temető környékén, a legelődombon található kakukkfüvet fűszernövényként is használták. Emellett mindenféle gyomorbetegségre, szamárköhögésre, menstruációs görcsökre, tüdőgyulladásra jó házi szernek tartották. Szamárköhögés gyógyítására fagyönggyel tíz percig főzték, és a betegnek mézzel keverve kétóránként egy evőkanállal adtak belőle.

 

A kiskertekben termő (Álmosdon papkesztyű néven ismeretes) kankalin esetében az egész növényből készült teából egy csészével adtak kilenc napon keresztül reuma, köszvény, izületi gyulladás, görcsös fejfájás esetén. Fürdővízbe is tették a növény virágát. Virágának porzója viszketést okoz, ezt alkohollal mosták le.

 

Minden konyhakertben megtalálható ma is a kapor. Hatóanyaga a magvában van. Gyomorerősítő, epehajtó, de kólika ellen is jó hatásúnak tartották. Külsőleg szemgyulladásra alkalmazták.

 

A mezőkön, utak mentén termő katlankóró (katáng) leveléből – még udvarseprőt is készítettek a növényből Álmosdon –, de főleg gyökeréből főzött teát máj, vese, lép tisztítására használták. Szemsérüléskor, szemkötőhártya-gyulladás esetén búzavirággal kevert főzetét borogatásként alkalmazták.

 

A régi temetőkben található kecskerágó gyümölcséből olajat préseltek, és a kéreg porával keverve ótvaros fej gyógyítására használták bedörzsölőszerként.

 

A valamikor általánosan termelt kender, amelyből a családok vászonneműjét készítették, gyógynövényként is használatos volt. Vizelési zavar, hólyaghurut ellen, vizelethajtónak alkalmazták. Levelét borban főzték. Nagy adagban azonban részegítő, ártalmas hatásúnak tartották. Zöld kenderrel és az illatos bazsalikommal üldözték ki a legyeket is a lakásból.

 

A dűlő utak mentén, a fasorokban vadon termő komlót használták kenyérsütés alkalmával a komlós korpa készítésére. Emellett közismert volt a nemi izgalmat csillapító és ideges álmatlanság elleni hatása is. A virágából készült főzetet borogatásra és fájdalomcsillapítónak is használták.

 

A kökény virágából ülőfürdőt készítettek a nők elmaradt havi tisztuláskor. Főzetét mint lábfürdőt is vették, konyhasót és hamut kevertek bele. Musttal erjesztve idegerősítő szerként volt használatos. Gyümölcséről azt tartották, hogy ha hólyag- és vesebántalmak mutatkoznak, jó szolgálatot tesz, nagy adagban azonban szorulást idéz elő.

 

A konyhakertekben termelt kömény, édeskömény a gyermekgyógyászatban ma is használt szélhajtó, köptető, gyomorerősítő szer falunkban is. Kólikát, görcsöt szüntető teához egy-egy kiskanál édeskömény, szikfűvirág, hársfavirág keverékét leforrázták, s ebből naponta kétszer, szükség esetén többször is egy-egy csészényit fogyasztottak. Szoptatós asszonyoknak a következő tápszer részeként szerepelt: hat deka porrá tört ánizsmag, ugyanennyi édeskömény, két deka foszforsav, mészpor, egy deka konyhasó, tizenkét deka cukor. Az egészet jól elkeverve naponta egy-egy kávéskanálnyit főztek meg belőle három csészére való tejjel, melyhez malátakivonatot adtak.

 

A levendula a régi öregasszonyok virágos kiskertjeinek fontos növénye volt. Virágát enyhe nyugtatóként, görcscsillapítóként, vérnyomáscsökkentőként használták. Csillapította az erős szívdobogást is. Külsőleg véraláfutást és daganatot oszlat. Bedörzsölőszerként egyenlő mennyiségben borókaolajat, levendulaolajat, rozmaringot és terpentint összekevertek, és a fájós testrészt ezzel bekenték, masszírozták. Hét nap után a fájdalom enyhült. Molyok irtására a ruhák közzé tették a levendulaágacskákat.

 

A liliom megszárított virágát sebekre kötözték. A pettyes liliom levelét péppé gyúrták, és hószámfakasztónak a hasra kötötték. Régen a hagymáját a tehénnel etették, hogy jó zsíros teje legyen.

 

Igen hatékonynak tartották makacs daganatok eloszlatására a lóhere virágából készített kenőcsöt. Megfőzték, leszűrték, újabb adag virággal tovább főzték, majd a szűredéket addig főzték, míg kenőcsszerű masszát kapták. Az állatgyógyászatban is alkalmazták, a lovak nyakán képződött egeret ezzel a kenőccsel masszírozták el.

 

A réteken és árkok mentén termő lósóskát megszárítva teának főzték hasmenés ellen, embernek és állatnak egyformán.

 

Ha a gyermek nem aludt, mákgubó főzetét adták neki inni.

 

A meggyet tavaszi kúrák értékes anyagának ismerték. A gyümölcsét sápadtság ellen is hatékonynak tartották. A fa kérgéből kiszivárgó „csipát” (mézgát) ecetben feloldva a gyermekek nedvedző kiütéseinek gyógyítására használták.

 

A napraforgó tányérját megfőzték, és melegen borogatást tettek a hurutos betegekre. Árnyékban szárított virágának forrázatát magas vérnyomás ellen, idegcsillapítónak ma is isszák az idősek. Lázcsillapító hatása is közismert volt.

 

A nyárfa szénporát kitűnő házi szerként ismerték gyomorégésre, felfúvódásra, hányingerre és emésztési rendellenességekre. Étkezés előtt vagy után egy kiskanálnyit vettek be belőle. A nyárfarügyet vizelethajtónak használták: egy rész nyárfarügyet meg ugyanannyi nyárfakérget két-három percig főztek, a levét leszűrték, és forrón itatták a beteggel. A gyulladásos és égési sebeket, daganatot, fagyást, ízületet, reumát, aranyeres csomókat, repedt mellbimbót és ajkat is ezzel gyógyították: két kiskanál nyárfarügyet, egy kiskanál méhviaszt, étkezési olajat, faggyúból két-két kiskanálnyit főzni kellett, míg a nedvesség elpárolgott. Leszűrték, és kihűlésig kevergették. Ugyanezt használták fejkorpa, fejbőrsömör megszüntetésére, sőt hajnövesztő szernek is. Az állatgyógyászatban a fenti kenőcshöz babérolajat tettek, és ez az emlősállatok tejcsomóit eloszlatta. Véraláfutást és a horzsolásból származó sebet nyárfarügy-szesszel kezelték.

 

A nyírfa friss leveleiből és kérgéből készült főzetet krónikus bőrbetegségek, hólyaghurut gyógyítására használták. Tavasszal vastag réteg friss nyárfalevélbe és vastag pokrócba takarták a beteget, ezt az izzasztókúrát rendkívül jó hatásúnak tartották. A tavasszal megcsapolt nyírfa levével veselobot, köszvényes tüneteket szüntettek. Szegfűszeggel és árnyikával keverve, majd szeszben áztatva kiváló hajápoló szert nyertek.

 

Az olajfa leveléből – az álmosdiak az olajfüzet nevezik olajfának – magas vérnyomás elleni teát készítettek. Ezt azonban nem főzték: a leveleket langyos vízbe téve áztatták hat-nyolc órán keresztül.

 

Az utak mentén, erdők alján termő ökörfarkkóró virágát a tűző napon szárították. Teáját a torokban fellépő betegségek ellen használták. Mályvafélével keverve ugató-köhögés, légzési nehézség, meghűlés ellen javallották. Fülfájdalmak, fülzsírdugó esetén gőzölést alkalmaztak. Virágának főzetét hajszőkítésre is használták.

 

A paradicsomról azt tartotta a néphit, hogy vértisztító, vértódulást oszlat, s tisztítja a vesét és a májat, nőknek a változó korban nagyon hasznos.

 

A néphit szerint, aki sok piros paprikát eszik, annak az arcszíne is piros lesz. Étvágygerjesztőnek és vizelethajtónak is tartják. Egy liter pálinkába tett négy evőkanálnyi őrölt csípős paprikával készült a kuruc pálinka, amit kolerajárvány és más járványos betegség idején gyógyszerként fogyasztottak.

 

A homokdombokon, erdők szélén, a zsidó temető előtti dombokon termő illatos pemetefűből minden háztartásban gyűjtöttek, mert levelét, virágos szárát számtalan betegségre hasznosnak tartották. Teája idegnyugtató, száraz köhögésre mézzel itták. Meghűlés ellen, aranyér, lép, epebetegség, asztma, krónikus hasmenés, tüdőbaj esetén naponta két-három csuporral itattak a beteggel. Hasznosnak tartották gyermekláncfűvel keverni, két percig főzték, és húsz percig állni hagyták, úgy fogyasztották. A régi öregek sokan víz helyett is itták. A pemetefű zsírban főzve mirigycsomót és gyulladást oszlat.

 

A petrezselyem gyökere és levele hűlésből eredő görcsös hólyagbajok, húgycsőgyulladás, az öregek vizelettarthatatlansága, fájdalmas vizelési inger, hólyag- és vesekő népi gyógyszere ülőfürdőként és teaként. A friss petrezselymet szúnyogcsípés ellen még ma is használják. a szabadon lévő testrészeket bedörzsölik vele. Nyersen fogyasztva a nemi ingert fokozó szernek tartották.

 

A pipacs vörös sziromlevelét is gyógyító hatásúnak tudták. Mellfájáskor, köhögéskorl fél liter vízben egy kávéskanálnyit húsz percig áztattak, majd leszűrve kétóránként egy evőkanálnyit adtak a betegnek. Gyermekeknek gyengébbre készítették, citrommal, mézzel keverték.

 

A kerti fekete retekről azt tartják, hogy a külső héját nem szabad lehámozni, mert sok hatóanyag van benne. Ezért héjával együtt aprították össze, cukorral vagy mézzel keverve felfúvódás, epeömlés, kólika, hasmenés bevált gyógyszereként alkalmazták. Az epebajos betegnek különösen hatékonynak ismerték a következő kúrát: a megreszelt retket szitán vagy ruhán átszűrték, és a levéből naponta egy-két kanállal adtak hat héten keresztül a betegnek.

 

A fekete retek levét az arcukra kenve a régi időkben szeplő ellen is használták a lányok. Tüdővész elleni házi szerként a felszeletelt fekete retket egy cserépedénybe téve jól megcukrozták, és kenyérsütés alkalmával a kemencébe tették. Amikor a kenyér megsült, a retekkel teli edényt is kivették, és a betegnek naponta kétszer-háromszor egy-egy evőkanálnyit adtak belőle. Köhögés, szamárköhögés, rekedtség ellen minden anya alkalmazta hajdan a következő gyógymódot: egy nagy fekete retek közepét kivájták, és megtöltötték cukorral. Ekkor a retek nedvet eresztett és egy kávéskanálnyit adtak belőle naponta többször a beteg gyermeknek.

 

A rozmaring régen a lányos házak elmaradhatatlan növénye volt. Ezzel díszítették lakodalom alkalmával a hívogató vőfély vállára tűzött szalagot. Használták ugyancsak levesek, húsok ízesítésére fűszernövényként is, a népi gyógyászatban jelentős szerepe volt. Teáját szélhajtó, epehajtó, étvágygerjesztő, idegerősítő, görcscsillapító hatásúnak tartották. A rozmaring főzetét inak felfrissítésére a fürdővízhez adták. Hajhullás, a fejbőrön lévő bőrkiütés ellen a pálinkába vagy szeszbe áztatott rozmaring kivonatát használták bedörzsölőszerként.

 

A húsleveseknek szép sárga színt adó konyhakerti növény, a sáfrány (sáfrányos szeklice) analógiás alapon – a színe miatt – a sárgaság gyógyításának népies szere is volt, emellett a vízkórság gyógyítására használták.

 

Álmosdon régen a spárga – nyúlárnyéknak nevezett – vadon termő rokonát elsőrendű vizelethajtónak és vértisztítónak tartották. Lábköszvényeseknek azonban nem volt szabad használni. Nyersen, friss levét vese-, hólyagpanaszok mellett szívdobogás ellen és nemi tehetetlenség esetén is fogyasztották. Állandó használatát azonban nem tanácsolták. Levesnek, főzeléknek főzték az előkelőbb konyhák asztalán, de csak addig, amíg a fejét a növény ki nem dugta a földből, mert azután már keserű ízű. Álmosdon a második világháború után Nemes Imre honosította meg a spárga és a torma szántóföldi termelését, jó jövedelmet biztosított.

 

Az egykor vadon termő, ma már egyre több háztáji kertben megtalálható szeder levelét teának főzték hasmenés, cukorbaj, erős havivérzés ellen. A református egyházak az első világháború idején szederlevelet gyűjtöttek és küldtek a katonáknak, teát főztek belőle. Az álmosdi egyház korabeli iratai között ma is megtalálható az erre mozgósító esperesi felhívás.

 

A szegfűszeget kámforral keverve a fájós fogra tették fájdalomcsillapító gyanánt.

 

Minden háztartásban általánosan ismert és használt gyógynövény volt régen csakúgy, mint napjainkban, a szikfű vagy kamilla. Teáját itták felnőttek és csecsemők egyaránt a legkülönbözőbb betegségekre. Leszűrt főzete hajmosáskor a hajat szőkíti, a fejbőrt erősíti. Fürdővízben más füvekkel együtt egy-két citrommal frissítő és nyugtató hatású. A hajdani kúriákban szolgáló cselédlányok a kisasszonyoknak, nagyméltóságú asszonyoknak időnként így készítették el a fürdővizét.

 

A kártékony gyomnövénynek, a taracknak a föld alatti részét, megszárítva, vizelethajtó és vértisztító hatásúnak tartották.

 

A fűszerként használt tárkonyt borecet, vadhúsok, birkahúsok ízesítésére használták és használják napjainkban is. Teáját vesetisztítónak, epehajtónak tudták.

 

A tisztesfű a régi időkben a tarlókon termett, ma már a modern gazdálkodás következtében egyre kevesebb látható belőle. Gyógyító hatását a föld feletti részében ismerték. Régen epilepsziás betegeknek negyed liter vízben kávéskanálnyit főztek, s ebből napjában többször huszonegy cseppet, majd egy csészényit adtak naponta kétszer. Utána a beteget sütőabrosszal letakarták, átlósan keresztet vetettek rá, és hagyták pihenni.

 

A tölgyfa fiatal leveleit ezerjófűvel, ürömmel tüdővészes betegeknek főzték teának, s éhgyomorra itatták. A borban vagy szeszben áztatott tölgyfakéreg hasmenés elleni szer volt. Oldalszúrásnál, epekőbántalomnál, májbajnál cukorra cseppentve adagolták. Makktermését szeletekre vágták, leforrázták, leszűrték, megszárították, majd vigyázva, hogy oda ne égjen, állandóan forgatva, kávépörkölőben vagy lábasban, mint a kávét, megpörkölték. Megdarálták, s ugyanúgy, mint a kávét, megfőzték, hasmenés, krónikus bélhurut bántalmak esetén itatták. Azt tartották, hogy a tölgyfakéreg meggyógyítja a legmakacsabb sebet és gyulladást is. Kisebesedett láb, fagyás, égési seb, izzadó testrész borogatására, felfekvéskor és aranyér elleni fürdő készítésére igen alkalmas volt. Az állatgyógyászatban erős hasmenés megállítására, továbbá daganatra tölgyfakéreg főzetét tartották a legalkalmasabbnak.

 

Az uborka levét hörghurut ellen, a változó korban lévő nőknek vértódulás ellen adták. A magjából készült főzet vese- és hólyagbántalmak orvoslására volt használatban. Ideges fejfájás megszüntetésére a fejre uborkaszeleket raktak, az arcra bőrvörösség ellen alkalmazták.

 

Az útifű – vagy ahogy Álmosdon nevezték: kis útilapu – réten, legelőn és utak mentén mindenhol megtalálható növény. Friss levelével a nehezen gyógyuló sebet kezelték: ezzel kötözték be. Teának főzve nyálkaoldó, köhögéscsillapító hatását ismerték.

 

Készítettek ürömbort is, amit étvágyjavító, gyomorerősítő hatása miatt fogyasztottak. Készítési módja: végy egyenlő arányban ürömfüvet, levendulát, majorannát, borsmentát, rozmaringot, zsályafüvet, és azt egy a tízhez arányban jó édes borban nyolc napig meleg helyen áztasd. Utána szűrd le, napjában kispohárral igyad; de folyamatosan használni nem szabad, mert árt a szemhártyának.

 

Az Álmosdon göndörkének is nevezett varjúháj régen a szőlőskertek garádjában nőtt, ma már alig-alig van. Kisajtolt levével a reumás testrészeket dörzsölték be.

 

A tengerhagyma levelét még a közelmúltban is használták az idősek vágott vagy gennyes sebek gyógyítására. Néhány háznál cserépbe ültetve tartották, hogy szükség esetén kéznél legyen.

 

A táplálkozásban jelentős szerepet játszó vereshagyma étvágygerjesztő és vizelethajtó hatású. Gyermekeknek tejben főzve bélféregűzőként adták inni. Nyitott, rosszindulatú sebekre, daganatra, megkeményedett mirigyre, körömméregre a hagymát egészben a tűz parazsában megsütötték, kihűlés után a sebre kötözve érlelő hatásúnak és gennytisztítónak ismerték. A fagyott testrészt besózott hagyma levével dörzsölték be. Fülfájás enyhítésére egy-két csepp felmelegített hagymalevet csepegtettek a fülbe. Tejjel, mézzel megfőzve a szemkötőhártya-gyulladás ellen használták.

 

Azt tartották, hogy bőrbetegek és szoptatós anyák lehetőleg kerüljék a hagymás ételeket, mert a hagyma ereje átmegy a tejbe. A hagymát hajnövesztő szer készítésére is felhasználták: háromfejnyit apróra vágva egy liter pálinkában négy napig meleg helyen áztattak, azután leszűrték. Egy kanálnyi tölgyfakérget fél liter vízzel a felére főztek, majd átszűrték. A két szüredéket összeöntve a megmosott fejbőrt három napig ezzel bedörzsölték. Hagymával dörzsölték be a szúnyogcsípés helyét, s kisujjal kilenc keresztet vetettek rá.

 

A gyógynövények mellett számos állati eredetű, valamint a háztartásban fellelhető egyéb anyag, eszköz felhasználására is sor került a gyógyító eljárások során, hatásfokukat gyakran mágikus eljárásokkal erősítették.

 

A vérzés csillapítására a vágott, vérző sebre pókhálót kötöttek. Úgy hitték, ha a szemölcsöt keresetlen csonttal kilencszer megkerekítik, elmúlik. Hatékonynak tartották a szemölcs elmulasztását oly módon is, hogy lopott mosogatóronggyal kilencszer megkerekítették, és a rongyot az eresz csepegőjébe ásták. Mire a rongy elrohad, a szemölcs is elmúlik – így hitték. A leghatékonyabb módszernek azt tartották, ha egy hegyes, tüzesen izzó vassal kiégették a szemölcsöt.

 

A körömméregre – vagyis amikor a köröm táján gennyes gyulladás keletkezett – dunsztkötésként avas nyúlhájat tettek, s hét napig rajta tartották. Ha ettől nem gyógyult meg, vöröshagymát kötöttek rá.

 

A mágikus cselekedet során nagy szerepe volt az analógiás varázslásnak. Kutyaharapásra kilenc szem félbevágott tarka babszemet szorítottak a fogak nyomára, s erre a kutya szőrét szorosan rákötötték. Három nap elteltével a sebet pálinkás ruhával megmosták, s ha még nem gyógyult, az eljárást megismételték. A ruhát pedig, amellyelvel a sebet megtörölgették, kilenc útelágazásnál részekre vágva eldobták, s közben mondogatták: „Szekérvágás vidd el a betegséget, gyógyítsd meg a sebes kutyaharapást.”

 

Az olyan beteget, akit a nehézség járt, tajtékot túrt, eszméletét vesztette (epilepszia tünetei) csikóléppel (nyákdugasz a világra jött kiscsikó orrában) gyógyították. A csikólépet megszárították, s szükség esetén megtörték, vízben megfőzték, majd megitatták a beteggel. Ezután lefektették, és kenyérsütő abrosszal letakarták, átlósan keresztet vetettek rá.

 

A pálinkába vagy szeszbe tett kígyót bedörzsölőszerként alkalmazták köszvényre, reumára, gerincfájdalmak gyógyítására. Azt tartották, hogy tavasszal a párzáskor a kígyó szájából tajtékos hab tör elő, ami megkövesedik. A kígyókövet azonban a hiedelem szerint nehéz volt megszerezni, mert a hüllő féltve őrzi. A kígyókövet fejfájásra, torokfájás esetén a fájós testrészre kötözve hatékonynak tartották. Előzőleg azonban hét embernek kellett ráfújnia, mert csak így tartották hatásosnak. Innen a mondás, hogy „egy követ fújnak”.

 

Köszvény, reuma gyógyítására méhcsípést is alkalmaztak. Néhányat üvegpohárba felfogtak, és a beteg testrészre hirtelen ráborították, hogy a pohár alatt rekedt rovarok megcsípjék a beteget, és ezáltal gyógyulást nyerjenek.

 

A nadályt igen sokféle betegség gyógyításra használták. Csak az állóvízben lévő apró kis piócák voltak a jók, a folyóvízi lónadály nem. Tavasszal a cigányok árulták a faluban, vettek is tőlük minden háznál, és kapni lehetett Dobsa Sándor patikájában is. A piócát törött, zúzott testrészeken összegyűlt vér kiszívatására, véraláfutás eltüntetésére, szédülés, magas vérnyomás, gutaütés ellen alkalmazták. Kimondottan a fájós, sérült testrészre borították a kis pohárba tett nadályt. Szédülés és gutaütés esetén a betegnek a tarkójára „ragasztották” a piócát. Amikor teleszívta magát, leesett a bőrről. Ilyenkor „kifejték belőle a vért”, s a nadályt friss vízzel telt üvegben tartották a további használatig.

 

Állatorvos hiányában nagy szerepük volt a gyógyító tudománnyal is felvértezett pásztoroknak. Ha a szarvasmarha felfúvódott, olajat, kotlós tojást vagy a sózóból kimaradt húslevet öntötték a szájába. Ugyanezt a gyógymódot alkalmazták, ha elállt a kérője. De használták az ecetes reszelt tormát is zsírral keverve, hogy az állatnak meginduljon a kérődzése.

 

Megbízható anatómiai ismeretekre vall, hogy a felfúvódott szarvasmarha gyógyítása során az állat harmadik bordája alá beretvaéles késsel bedöftek, és erős szálú nádat dugva a felnyitott résbe a felhalmozódott gáz azon keresztül távozott. Közismert volt a felfúvódott teheneknél alkalmazott következő eljárás is: hosszú nyakú üveg fenekét kiütötték, az üveget szájánál fogva (vagy egy lámpaüveg nyakát) óvatosan betolták az állat végbelébe, és azt abban mindaddig forgatták, amíg a felgyülemlett bélgáz meg nem indult.

 

Amelyik lónak elállott a vizelete vagy hasfájós volt, a juhakolba vezették. A juhok jellegzetes erős, csípős szaga ingert váltott ki a beteg jószágban, s ennek hatására megindult az anyagcsere. Tudvalevő ugyanis, hogy a ló kényes állat, ezért mondták az ápolatlan emberre Álmosdon: „a ló nem venné el tőle az abrakot”.

 

Száj- és körömfájást úgy gyógyítottak, hogy tejfelbe rézgálicoldatot kevertek, ebbe egy vékony vászoncsíkot mártottak, és a beteg állat körmén keresztül húzgálták.

 

A juhászok értettek a büdös sántaság gyógyításához. Voltak, akik a kerge birkát is sikerrel kezelték, koponyalékelést követően eltávolítva a galandféregtől megfertőződött jószág fejében keletkezett hólyagot.

Hétköznapi varázslások

Számos hiedelem fűződött az emberélet fordulóihoz. Különösen gazdagnak mondható a település görög katolikus lakosságának idevonatkozó hagyománya és gyakorlata.

 

A születendő gyermek nemére úgy próbáltak következtetni, hogy szövés után a nyüstöt a viselős asszony kezébe adták, hogy szaladjon ki vele az utcára, és amilyen nemű személyt látott először elmenni az utcán, úgy tartották, olyannemű lesz a születendő gyermeke is.

 

Szülés idején a vajúdó szájába fakanalat tettek, hogy a foga ki ne hulljon.

 

Rontás ellen szülés utáni első este az ajtófélfába két kést tettek keresztbe, másik kettőt pedig az ajtó elé, hegyével felfelé, s mellé állították a seprűt, hogy az ördög be ne jöjjön, és a gyermeket ki ne cserélje.

 

Másnap a mestergerendába szúrták a késeket, a ház négy sarkába pedig keresztet vetettek kilencszer.

 

Azt tartották, hogy az ördög a kulcslyukon is be tud menni, s a gyermeket elcseréli. Ennek megakadályozására a bábaasszony a kisgyermek hüvelykujját a kulcslyukba dugta, egyre mondogatva: „Te ördög, én bizony kizárlak, kizárlak.”

 

Ugyancsak az újszülött megóvására végzett preventív cselekedetek sorába tartozott, hogy egész éjjel lámpát égettek a szobában, amíg meg nem keresztelték a kisdedet, hogy az ördög el ne cserélje.

 

Ha mégis elcserélte volna, vagy később is, ha észrevették, hogy a nehézség járja, a kicsit a fűtött kemence szája elé a kenyérsütőlapátra ültették, a kezébe egy kis csuprot adtak, meg egy kis kanalat. A gyermek a kiskanállal a csuporban csörömpölt, és állandóan mondatták vele (ha nem tudott beszélni, akkor az anyja mondta helyette): „Kiscsupor, nagycsupor.” Majd az anya megemelte a sütőlapátot, olyan mozdulatot tett, mintha a gyermeket a kemencébe akarná vetni. Erre az ördög megijedt, lekapta a gyermeket a lapátról, és visszatette helyette az anya igazi gyermekét, akit korábban elcserélt. Így került vissza az anyához az igazi gyermeke, aki egészséges lett, és nem járta többé a nehézség.

 

Az újszülött álmának megóvását szolgálta, hogy a látogató ruhájából egy kis szálat a pólyába tettek.

 

Ha a látogatóba jött asszonynak hószáma volt, vagyis menstruált, azt tudatta a gyermekágyas asszonnyal, és ingének aljával megérintették a gyermek arcát, hogy vörös kiütései ne legyenek.

 

Tyúkbelet húztak annak megállapítására, hogy a született gyermek hoszszú vagy rövid életű lesz-e. A gyermek születését követő hét napon belül az apa levágott egy tyúkot, a belét bontogatva addig húzta, míg el nem szakadt, vagy a végére nem ért. Ebből következtettek a gyermek életének folyására. Ha a bél az elején elszakadt, rövid életű lesz, ha valaki hosszú életet élt meg, erre mondták, hogy hosszú belet húztak neki.

 

Az olyan gyermeknek, akit megrontottak – állandóan sírt, és nem szopott –, szenet oltottak, vagyis égő parazsat vízbe dobtak, és a szenes vizet a fürösztőteknőbe öntötték, átlósan keresztet vetettek rá, és ebben fürdették meg a gyermeket. A fürösztővizet aztán a legközelebbi keresztúton ásott gödörbe öntötték, és elföldelték, az ásóval a tetejét alaposan megütögették. Ezt az ütögetést annak szánták, aki a gyermeket szemmel verte.

 

Ha a szemmelverés hatását a gyermeken enyhébbnek ítélték, akkor a szenet egy pohárba oltották, és a szenes vízzel a kisgyermek homlokára rajzolt keresztet is elégségesnek tartották a rontás elhárításához.

 

Nagypéntek éjjelén, amelyik lány szép akart lenni, lement a folyóvízre, és ott megmosdott. Különösen hittek a varázslat erejében a férjhez menő lányok. A különféle titkos praktikák révén igyekezték biztosítani a vágyott legény szerelmét, így a legény futott a leány után, s ismétlődött az örök törvény: „Ha előle futsz, utánad fut, ha utána futsz, előled fut.”

 

Célja elérésére a szerelmes nő semmitől sem riadt vissza. Az egyik ilyen hatásosnak tartott módszer szerint a leány kilenc tyúktojást éjfélkor kivitt a temetőbe, úgy, hogy sem menet, sem hazafelé jövet nem nézett hátra, se jobbra, se balra, csak egyenesen előre. A temetőben a tojásokat elásta egy olyan halott férfi fejfájához, akinek a keresztneve ugyanaz volt, mint az ő szerelméé. Amikor aztán azt kezdte tapasztalni, hogy a legény szerelme hidegülni kezd, hazahozott a temetőből egy-két tojást, azt más eledellel, például kolbásszal megsütötte, és ezzel megetette a férfit.

 

A leány nemi szervének vagy hónaljának szőrzetéből levágott egy keveset, azt parázson porrá égette, és a legény italába keverte vagy tésztába sütve etette meg vele. A hatás biztos volt, úgy tartották. Akárcsak, ha a szerelmes leány a saját ürülékéből egy keveset megszárított, s porrá törve fahéjjal, cukorral belesütötte a tésztába, amivel megkínálta a legényt. Hasonló célt szolgált a nő néhány csepp menstruációs vére is a legénynek felkínált ételbe-italba téve. (Ez volt a megétetés. Ha valaki nem tud szabadulni szerelmétől, arra ma is azt mondják a falubeli öregek, hogy megétették.)

 

Örökre magához kötötte szerelmesét a hiedelem szerint az a lány, aki a legény ellopott szennyes ruhadarabjának egyik felét a csizmájába vagy cipőjébe tette, a másik felét pedig a szoknyája szélébe varrta, de azt azután kimosni nem volt szabad. Ahogy a csizmájában taposta a férfitól lopott rongy felét, úgy taposta annak a szívét. Soha nem tudott tőle szabadulni, mert rontás alatt volt.

 

Egy ugyancsak elterjedt varázslás szerint a szerelmes leány a legény kapcájából lopott titokban egy darabot, amit aztán egy csuporba tett, vizet öntött rá, és valamilyen vastag ronggyal lezárva a konyha sípjába tapasztott. A hiedelem szerint a férfi szerelme úgy izzott, forrt, mint a kapcája a konyha sípjában. Háromnaponként a csuprot vízzel feltöltötte, mert a melegtől a víz elpárolgott. Tizenhárom nap letelte után a nő kivette a csuprot, egy ruhába göngyölte, és a szoba előtti küszöb alá ásta el, kívülről befelé, hogy a férfi befelé járjon hozzá és nem kifelé. Innen a mondás, ha valaki nyugtalanul vágyódik a szerelmese után: „főzik a kapcáját”.

 

Ha a nő olyan almára talált, amelyiknek kilenc szem magja volt, a magokat a férfi kabátja zsebébe tette, úgy, hogy ne vegye észre, hű maradt a férfi, legalábbis addig, míg az almamagok a zsebében voltak.

 

Hatásosnak tartották a ráolvasást is. A szerelmes nő a férfi kilenc lábnyomából felvett egy kevés port, amit egy rongyba kötve a maga ágyába tett, és ráolvasott. Kilencet számolt visszafelé, és minden szám után egy imát mondott el.

 

Ha a férfi észrevette, hogy megrontották, a rontást a hiedelem szerint úgy tudta megszüntetni, hogy napfeljötte után kimosta a kapcáját, és azt megszárította, mire harangoztak. A kapca levét egy edényben elvitte kilenc hídhoz vagy átereszhez, itt kiöntötte, de vissza nem nézhetett sem jövet, sem menet. A kapca levét úgy kellett beosztani, hogy mind a kilenc helyre egyelően jusson, mert ellenkező esetben a rontás nem szűnt meg.

 

A szerelmi varázslások, rontások mellett számtalan jóslással is megpróbálták kifürkészni a régi álmosdiak a jövendőbeli személyét. András-nap estéjén az eladó leány lefekvés előtt jól megsózott, száraz, pirított kenyeret evett, vizet azonban nem volt szabad rá innia. Éjjel álmában az a férfi kínálta meg vízzel, aki majd feleségül veszi.

 

Az a leány, aki kíváncsi volt arra, hogy milyen nevű és foglalkozású lesz a jövendőbeli férje, Luca napjától karácsonyestéig egy almából minden este egy harapást evett. Karácsony este aztán a maradék almával kiállt a kapuba, ott ette meg a többi részét, és várta, hogy milyen nevű és foglalkozású férfi jön elsőnek, mert ilyen várható leánykérőbe.

 

Számtalanszor folyamodtak a zsoltárforgatáshoz. Ez tulajdonképpen egy sok célra alkalmazható jósló eljárás volt, amelynek segítségével egyaránt kideríthető vélték a tolvaj személyét, mint azt például, hogy milyen hoszszú élete lesz valakinek. A fiatalok főként arra voltak kíváncsiak a zsoltárforgatás alkalmával, hogy a jövendőbelijüknek kiszemelt legény elveszi-e őket feleségül. Egy nagy kulcsot a zsoltárba tettek, madzaggal bele is kötötték, két leány a bal kezének mutatóujjára vette a kulcsot, és egymás után mondogatták, hogy kinek a szelleme jelenjen meg. Ha a zsoltár megfordult, a halott szelleme megjelent, köszöntötték: „Jó estét kívánok!” Ha a kulcs újra megfordult, azt jelezte, hogy fogadta a köszönést. Ezek után feltették a kérdést, amire kíváncsiak voltak. Igenlő válasz esetén a kulcs jobbra fordult, tagadó válasz esetén balra.

 

Ha valakinek a halálát akarták, kilenc tyúknak a fejét levágták, a vérét felfogták, A fejeket három kis szilkében elásták a ház ereszalján a csepegőben. Erre napjában többször is vizelni jártak, hogy minél előbb elrothadjon a tyúk feje, mert ezzel egy időben beállt a nem kívánt személy halála.

 

A halál bekövetkeztére számos előjel utalt. A legismertebb: ha a ház felett kuvik repült; vagy amelyik házra rászállt, ott, azt tartották, meghal valaki rövidesen.

 

Számos, állatokkal kapcsolatos, egyéb hiedelem is élt a faluban. Azt tartották, tarka lóval nem jó találkozni, mert szerencsétlenséget jelent. Ha útközben a lovas ember alatt megbotlott a ló, az rosszat jelentett, legokosabb volt visszafordulni, mert nagy veszteség érhette az illetőt.

 

Az állatok viselkedéséből az időjárásra is következtettek régen csakúgy, mint napjainkban. Ha a tyúk ősszel vetkezik, megfigyelik, hogy melyik testrészéről hullajtja a tollát: ha testének az elejéről, akkor korán beköszönt a tél, ha a hátuljáról, akkor csak későn.

 

Azt tartották, ha a tyúk nagyon apró tojást tojik, az szerencsétlenséget hoz a házra, ezért az épületnek háttal állva áthajították a háztetőn a szomszéd portájára, hogy elhárítsák a szerencsétlenséget.

 

Számos mágikus cselekedetet ismertek és alkalmaztak Álmosdon az állatok megóvása, szaporodásuk biztosítása érdekében is. Farsang végén, húshagyókedden mindig tyúkot vágtak régen az ünnepi ebédre. Ilyenkor a baromfi kifolyó vérét egy vászondarabba felfogták, és abból egy-egy darabot tettek tavasszal a kiscsirkék itatóvizébe, hogy egészségesek maradjanak, ne hulljanak el.

 

A kotló alá mindig páratlan számú tojást tettek. Ha azt akarták, hogy sok kakas legyen, akkor a háziasszony a tojást kalapban, ha pedig sok jércét, akkor a kötényében vitte a kotló alá.

 

A disznónak a farkából, amikor először hajtották a csürhére, levágtak egy kicsit, és az utcaajtó küszöbe alá ásták, hogy hazataláljon.

 

Ha a tehén nyugtalan volt, s mikor fejni akarták, rúgott, bőgött és nem adta le a tejet, azt mondták, megrontották, elvették a tejét. Ezért, amikor a jószág hazajött a csordáról, nem engedték be az istállóba, míg a következő műveletet el nem végezték: vettek egy kifordított női inget, azt leterítették az ól küszöbére. A tehén nyakába egy kötelet tettek, ezt bal felől, bal kézzel megfogták, és az ól küszöbére leterített női ingen a tehenet kilencszer keresztülvezették. Ezután a jászolhoz kötötték, és a női inget kilencszer a hátán, hasán keresztülhúzták. Majd egy kifordított liszteszsákot az inggel együtt a hátára terítettek, és a tehenet vesszővel jól elverték. A gonosz ember, aki a tehén tejét elvitte, megjelent a háznál. Valamilyen ürüggyel valamit kölcsönkért. De nem adtak neki semmit, mert akkor a tej újból elment volna. Így tudták meg, hogy ki a felelős a rontásért.

 

A tejhaszon biztosítására ellés után az első kifejt tejjel a kutat kilencszer körbejárták, miközben mondogatták: „Ezt a tejet senki el ne vigye, ezt a tejet senki el ne vigye.” Ezt követően a tejet megitatták a tehénnel.

 

Az ellés utáni napokban készített gulásztából (forraláskor összement tej) kóstolót vittek a szomszédoknak, rokonoknak, akik a kiürített edényt tiszta vízzel teleöntve adták vissza. Otthon ezt a vizet a gazdasszony megitatta a tehénnel, hogy annyi teje legyen, mint a víz. Volt, aki a vizet az istálló tetejére öntötte, hogy úgy csurogjon a tej, mint a tetőről a víz esőzéskor.

A hit és tudás szolgálói

Álmosdon valószínűleg már a reformációt megelőző időben folyhatott oktató tevékenység, mivel a római katolikus plébánián (a mai református lelkészlakban) tanító szerzetesrendi barátok laktak. A reformáció felvételét követően az egyház itt is nagy gondot fordított az Isten igéje veteményeskertjeinek tartott iskolák létrehozására. Kezdetben minden bizonnyal a lelkészre hárult a feladat. „Johan Sármás – 1680" volt a felirata annak a nagyobb csengőnek, amely a hagyomány szerint a falu földesurának adományából öntettek az egykori álmosdi iskolának. Még az 1948-as államosításkor is az iskolában szolgált, sajnos azóta nyoma veszett. Az elemi iskola mellett a mai lelkészlakban a XVII. század végén és a XVIII. század elején Bihar vármegye nemesi lányainak valláskülönbség nélküli nevelőintézete működött.

 

1727-ből ismerjük a mester, vagyis a tanító bérét: tizennyolc forint készpénz, fél véka búza minden ágytól. Két köböl búza alá szántás, melyet a tanító búzájával be is vetnek. (Minthogy Bihar megyében a 125 literes kassai köblöt használták, így a búzára átszámított köblös föld nagyjából egy katasztrális holddal volt egyenlő.) Minden embertől kétszeri coquia (sorkoszt), de meg is válthatták, fizetve helyette négy-négy poltúrát. Továbbá elegendő fa. Ehhez járult még a temetési szertartáson való közreműködésért járó pénz. Ezt a fizetséget a falu paraszti közössége adta, a földesurak ezen felül fizetnek. Teljesítését és mértékét azonban nem foglalták a díjlevélbe.

 

1765-ben a falu társadalmának differenciáltságát figyelembe véve a következőképpen állapították meg az iskolamester fizetését: a földesurak tehetségük szerint fizetnek mind búzát, mind pénzt, ki többet, ki kevesebbet. A nemesek két márjást (máriás), melynek egyike a sorkoszt megváltásáért jár. A közemberek 36 pénzt fizetnek, ennek is fele coquiáért való. A szolgák tizennyolc pénzt. Minden pár, akinek vonómarhája (igásállata) van, ad egy véka búzát, az eklézsia vékájával, akár nemes, akár közember. Akinek nincs vonómarhája, fél vékát ad, akár gazda, akár szolga. Vetnek két köböl búzát a mester adta magból. Vetnek kukoricát és dinnyét is. Fát, négymarhájú szekérrel, adnak hetet. Gyalogszeresektől húsz kéve nád harmada (a többi a tiszteletes úré). Temetésért 34 pénz jár. Syntaxistáktól négy márjás, grammatistától, conjugistától és declinistától 48 pénz, ábécéstől 34 dénár. A pénzen felül minden gyermektől egy véka búza pozsonyi vékával.

 

Ugyanakkor a lányok tanítójának fizetése minden iskolába járó leánytól egy véka búza és ugyanannyi aljgabona (ez takarmányul szolgált az állatoknak), egy szekér fűtő. Emellett pénz: az öreg katekézist tanulótól egy rénes forint, kiskátésól 68 pénz, ábécéstől 34 pénz.

 

1798-ban a falu egyik jeles földesura, Kölcsey Sámuel, a tanítók és prédikátorok helyzetén javítandó, száz rajnai forintot adományozott az egyháznak, azzal a feltétellel, hogy ebből ötven forintot a faluba való jövetelekor kapjon meg az „Oskola Mester", másik felét pedig a prédikátor, amely összeget távozásukkor kötelesek utódjuknak átadni, ezzel is segítve a letelepedéssel járó anyagi nehézségek áthidalását.

 

Az Álmosdon tanító első iskolamester, akinek nevét ismerjük, Boldizsár Zsigmond. 1718-ban tanított a faluban, majd 1764-ben, már Szikszó városában lakván, az álmosdi eklézsiának Istenhez és az eklézsiához való hűségéből, tíz körmöci aranyat ajándékozott. 1748-ban Diószegi Pál, 1750-ben Telegdi János iskolamester neve bukkan fel az álmosdi református egyház anyakönyvében Álmosdon született gyermekük keresztelése kapcsán. 1753-ban Borza György a helybeli rektor, itt is nősült; 1768-ban Szabó Mihály.

 

A Mária Terézia által elrendelt 1770–71-es összeírás szerint a községben egy iskola működött, az emberemlékezet óta létező református tanoda, ekkor Varga Mihály tanító vezetésével, 42 tanuló írást, számtant és hittant tanult itt. A tanítás nyelve magyar. Ugyanakkor ez az összeírás arról is tudósít, hogy településünkön 1761-ben már deák iskola volt.

 

A falunkban működő a XVIII. században az ország iskolája kitüntető címmel felruházott Debreceni Református Kollégium partikulája (résziskolája) volt, amelyben az anyaiskola módszerével és szemlélete szerint tanítottak a tanulmányaikat két-három esztendőre megszakító diákok. A debreceni kollégiumból 1771 és 1780 között négy rektor nevét ismerjük, akik Álmosdra kerültek: Patonai István, Szoboszlai József, Kardos István, Szappanos János. Közülük Kardos István később a falu nótáriusa lett.

 

1773-ban Sémi Sámuel oskolamester nevével találkozunk, aki itt is nősült. 1776–1779 között Köteles Péter „oskola mester” telepedett meg a faluban, három gyereke itt született. 1779-ben Kónya János, 1785-ben Miskolczy István neve regisztráltatik. 1787-ben hozatott ki rektornak Tamási János, aki hét évet tanult a debreceni kollégiumban, „prédikátorságra nem igyekezik” – írta róla inspektora. 1788-ban is ő a fiúiskola rektora, amikor két forrás is szól róla és iskolájáról. Egyik 52, a másik 49 fiú tanulóról tud. Ez utóbbi tabellás kimutatás azért érdekes, mert utal a tanulók társadalmi helyzetére is. Eszerint 19 közülük a nemesség, harminc pedig a köznép soraiból való.

 

A XVIII. század második felétől a debreceni kollégium diákjainak névsorában évről évre találkozunk álmosdi származásúakkal: Dobsa Ferenc (1755, 1758–1762); P. Csengeri Gábor (1760); Dobsa József (1763) Hidgyed Mihály (1768); Péchy Imre (1769–1772); Péchy György (1774). A helyi földbirtokosok időnként megtették, hogy az álmosdi iskolából a legjobban tanuló szegény sorsú fiút saját gyermekükkel mint szolgadiákot küldték a debreceni kollégiumba.

 

Az eklézsia igyekezett gondot viselni az intézményre, bár ez nem mindig volt kellően eredményes. Már 1792-ben megbízták Szántai Mihályt (neve ekkor ingeneurként, vagyis mérnökként szerepel) és Kardos István nótáriust, hogy a prédikátorral és „Bírák Uramiék közzül két vagy három becsülletes emberek, az Oskolákat minden héten meg látogassák, a' gyermekeknek a' tudományokban, ‘s erkölcsökben tett előmeneteleket megvizsgálják s azoknak minden képpen lehető boldogulásokra vigyázzanak”.

 

Az 1804-es iskolai összeírásban Balog István neve szerepel mesterként, 1806–1813 között Lengyel Dániel volt a rektor a faluban, itt is nősült, a közbirtokos Szántai Mihály leányát vette feleségül. Jól tanított, munkáját a korabeli egyházlátogatási jegyzőkönyvek szerint igen dicséretesen végezte. Jó családba is nősült, anyósa a helybeli földbirtokos Balku család leánya, apósa széles látókörű, sokoldalú ember, aki a Zemplén megyei Szántón született, s Patakon, Debrecenben folytatta tanulmányait, majd rektor volt Váncsodon, Nagylétán, s Álmosdon is. Emellett Pest és Nógrád megye geometráinál a gyakorlatban kitanulta a földmérést, s Bécsben diplomát szerzett tudományáról. Miután 1786 decemberében feleségül vette Balku Lajos álmosdi földbirtokos leányát, Katicát, a községben letelepedve Bihar vármegye földmérőjeként dolgozott. Az eklézsia kiküldötteként, a kor jeles svájci pedagógusa és iskolareformere, Pestalozzi szociális rendszerű oktatási módszereinek tanulmányozására külföldre utazott. Olvasni, dolgozni szerető, jó karakterű, tanult, hasznos ember volt. Hetvenhét éves korában, hirtelen halállal távozott Álmosdon, 1820. június 6-án.

 

Az utána következő tíz esztendőben egymást váltogatták a rektorok, 1814-től a következők: Istvándi János, Kósa János, Diószegi Gábor, Miskolci András, Bogdány Dániel, Halász József. Közülük Álmosdon fejezte be földi pályafutását 23 éves korában a monostorpályi születésű Miskolci András, aki a debreceni kollégiumból jött ki az álmosdi rektóriára mint tógátus diák. 1818. április 5-én „példanélküli exament adott”, s nemsokára tüdőgyulladásban halt meg, itt is temették el.

 

1824–34 között Nemes Székely János a fiúiskola rektora. Falunkban született, 1788-ban, tanulmányait is itt kezdte, majd Diószegen és Debrecenben folytatta. Diószegi és nagylétai tanítóskodás után hívta meg faluja rektornak. Munkáját mind az elöljáróság, mind a falu lakóinak nagy megelégedésére végezte. Nagyon népszerű ember lehetett, jóformán minden lakodalomban násznagy volt. Fogékony, jólelkű, fáradhatatlan, szorgalmas férfiú: „Hűséges társ, jó atya, igaz atyafi, igaz barát, minden embert szerető keresztyén.”

 

A feltételek, a fizetés nem lehetett valami vonzó a tanító számára, mert az 1826. évi pap- és tanítómarasztás alkalmával hiába deklarálja közbirtokos atyánkfia nemes öreg Gulácsy István a presbitérium több tagjával egyetemben az eklézsiai elöljáróság tökéletes megelégedését mind a prédikátor, mind Székely János „oskola Rector”, mind a lányok tanítója, Szilágyi József munkáját illetően, a rektor és a tanító menni készül. Székely János „Bagamérba meghívatván, az meg kedvetlenedés miatt, hogy itten a bért rendesen be nem szedetvén a szükséggel küszködni kényteleníttetik, mely miá hivatalát sem folytathatja szíve szerént”. Miután az eklézsiai elöljáróság fogadkozik a restanciák pótlásáról, a rektor marad. A praeceptor viszont megy.

 

Annak ellenére, hogy nagy népszerűségnek örvend, 1834 tavaszán, nemsokkal váratlan halála előtt arról panaszkodik, hogy a szülők nem járatják az iskolába gyermekeiket. Ezzel gyakran a tanító bérének megfizetését próbálják elkerülni. Ezért a presbitérium úgy határozott, hogy az iskolás korú gyermekek írattassanak össze, és azok a szülők is kötelesek megfizetni a tanítók bérét, akik nem járatják iskolába gyerekeiket.

 

A következő rektor, Kemény Ignátz ellen állandó a panasz, „sok szülék beadott írásokban érzékenyen panaszolkodnak”, hogy iskoláját gyakran több napokig elhagyja, a gyermekek az iskolában semmit nem tanulnak, a tanuló gyermekek elfogynak. Elbocsátják, s helyébe meghívják 1838-ban a kokadi rektor Szőke Imrét. Azonban rá még sokkal több a panasz. 1840 novemberében már azt kénytelen megállapítani a presbiteri ülés, hogy „az iskola el van pusztulva”. A tanító nem végzi a munkáját, „…éretlen gyermekeire bízza nevendékeinket, kik agyonvert békákkal arcz és szájverve ijjesztgetődve, azok az iskolától elrémültek. De pusztul az oskola azért is, mert a tanító háznál jó példa nincs, nem oskola ház az álmosdi, hanem tivornya, latrok, kurvák barlangja. Egyebeket elmellőzvén Szőke Imre Rektor uram felesége fertelmes czégéres bűnt gyakorol. Kokadi Halász Andrással valóságos nős paráznaságot.”

 

1841. januárjában a széplaki rektort, Lovas Dánielt hívták meg Álmosdra, de már 1842. december 26-án lemond az állásáról.

 

1843. április 30-án az újonnan hozott tanító Vida József. Az eklézsia elrendeli, hogy „a szülők minden lehető módon gyermekeik taníttatására serkentessenek”. 1846-ben már ő is panaszkodik, hogy a „különben is szűk markú fizetésének” egy része a tanítás, kántordíj fejében még hátralékban van. Négyévi munka után ő is megválik Álmosdtól. Csupa szépet írnak róla, de megtartani nem képesek: „egy munkás szorgalmú 's haladó korral együtt járó józan felvilágosodású sikeres tanítású oktatót a' Szentegyházban s azon kívül, egy nem mindennapi kellemes hangú hatós kiejtésű éneklőt, a' szószékben egy mindig örömmel s megelégedéssel hallgatott papolót, hivatali körén kívül egy a' szó tellyes értelmében becsületes embert kéntelen nélkülözni” mostantól a falu.

 

Álmosdon is, akárcsak másutt, ahol meg tudták teremteni ennek feltételeit, a kor bevett gyakorlatának megfelelően a fiúk és leányok tanítása külön zajlott. Nagyobb gondot a fiúk oktatására fordítottak. A lányok tanítójának a bére is jóval kevesebb volt, és míg a fiúk tanítását a rektor vagy iskolamester végezte, a lányokét a praeceptor.

 

Bár a leányok tanítójának járandóságát meghatározó díjlevelet már 1765-ben írásba foglalták, az ő mestereikről jóval kevesebb adatot ismerünk. 1788-ban Baranyi Pál negyven lánytanuló praeceptora (a fiúiskolába ekkor 52 gyermek járt). A XIX. század elejétől már rendszeresen ismerjük az egymást sűrűn váltó praeceptorok neveit: Kurutz József, Gál János, Kos Pál (1811 telének a végén meghalt), Istvándi János, Kósa János.

 

A Nagy-Hont megyei Alsófegyverneken született, s iskoláit a nagykőrösi gimnáziumban, majd a Debreceni Református Kollégiumban folytató Budai András nyolc esztendeig volt leánytanító itt. Korábban praeceptor volt Szalacson, majd tizennégy évig Kiskerekiben nótárius. Álmosdra a mihályfalvi leánytanítóságról hozatott. A jólelkű, fáradhatatlan tanító betegségét követően falunkban hunyt el, 54 éves korában, 1824-ben. Ezt követően Szabó László, Szilágyi József, Nagy Mihály, Szabó István, Kovács József, B. Varga Ferenc nevével találkozunk a leánytanítók sorában.

 

A szabadságharc bukását követő időben csak egy tanítót alkalmaz az álmosdi református egyházközség: 1849-től Szaklányi Lajos a fiúk és lányok tanítója, és ő az „énekvezető”, vagyis a kántor is. „Szorgalmatos, jó erkölcsű”, s „politikai gondolkozásmódja s magaviselet: józan s törvényszerű”, ami a politikai megbízhatóságra vonatkozó jelentéstételre kötelezettség időszakában különösen fontos szempont volt.

 

1861-től újból külön tanítójuk van a fiúknak és a lányoknak a református iskolában. 1861-től a bárándi születésű Kiss Imre a fiúké. Sok a panasz ellene, munkáját elhanyagolja, csak a mezőgazdaság a fontos neki, a tanulókat is mezőgazdasági munkára viszi, s bár rektori állásban van, orgonázni nem tud.

 

Őt követően rövid időre felbukkan a kiváló orgonista, Saja Sándor neve, aki innen Öcsödre távozott, 1879-től pedig Kovács Gáboré, aki, bár mint jó tanítót és ugyancsak kiváló orgonistát a nép szerette, minthogy másfél évi bérével adós volt az eklézsia, a szebb jövő reményében Szalacsra ment leánytanítónak.

 

A századfordulón igazi megnyugvást hozott az 1886-tól 1917-ig itt tanító Schleinig (időközben Somogyira változtatta nevét) Gábor. Ezt követően 1948-ig, az iskolák államosításáig egy sor kántortanító fordult meg az álmosdi református fiúiskolában, akik egy-két évet töltöttek itt: S. Nagy Ferenc, Nagy József, Szabó Gyula, Bátori Gábor, Zsigó Károly, Vígh György, Veresegyházi Attila. Csak Szabó Lajos (1929– 1938) és Füzes Gyula (1938– 1939, majd 1941– 1946) bizonyult a többieknél kitartóbbnak.

 

Még rosszabb a helyzet a leányiskolában: 1861-től egy fél évszázad alatt több mint egy tucat leánytanító váltja egymást, (Koroknai Benő, Derecskei Károly, Sánta János, Kádár Teréz, Szebeni József, Schleinig István, Pintye K. József, Tolnai Etelka, Király Pál, Pál Gyula, Varga Etelka, Fekete Mária, Király Piroska, Kovács Anna). Van, aki tíz esztendeig marad, mint a vértesi születésű Derecskei Károly 1863–1873 között, de azok vannak sokkal számosabban, akik csupán egyetlen esztendőt maradnak, mint a faluban elsőként alkalmazott nőnemű leánytanító, Kádár Teréz is (1883); és vannak évek, amikor a leánytanítói állás betöltetlen. Majd 1912– 1937 között, egy negyed századon át Gaál Margit a lányok hűséges tanítója. Ezt követően Bathó Ilona, Jónás Imréné Bakcsy Irén, Vígh Györgyné Dobos Katalin, Kovács Piroska.

 

1917-ben az egyház megszervezte a harmadik református iskolai tanítói állást is, melyet – Gyapay Emíliát és Bólya Emiliát követően – 1918–1942 között Katona Mária töltött be, 1939-ben pedig szükségessé vált a negyedik református tanító állás megszervezése is.

 

 

A tanulási kedv fokozására, a szegény sorsú tanulók ösztönzésére, segítésére számos jótékony adomány, alapítvány született az elmúlt századok folyamán. Miskolczy Lajos élete alkonyán, 1839-ben, mint micskei közbirtokos ötszáz váltóforintot adományoz az álmosdi egyháznak, hogy annak kamatát évről évre „az árva és szegény sorsú, jó igyekezetű és erkölcsű tanuló oskolás gyermekeknek osztódjon ki”. 1887-ben Fráter Imre tesz alapítványt Géza fia emlékére, a két legjobb iskolai növendék évenkénti jutalmazására. 1900-ban özvegy Zsigó Endréné négyszáz koronás alapítványa a szegény iskolás gyermekek tankönyvvel való ellátását segíti elő. Szegény iskolás gyermekek felruházását szolgálta a Fráter család 1909-ben létesített újabb alapítványa.

 

Bár az évszázadok folyamán volt néhány kiváló tanítója az álmosdi református iskolának, összességében véve a feltételek, a körülmények nem igazán biztosították a színvonalas tanítást, a tehetséges tanítók megtartását. Miközben a helyi földesurak jelentős tekintélye, vagyona, külső kapcsolatai révén számos, az egyházkerület iskoláinak sorsát meghatározó döntések helyszíne Álmosd (mint arról az 1806. és 18l6. évi nagy jelentőségű Álmosdi Ratio Institutionis kapcsán a neves álmosdiak munkásságát bemutató fejezetben Péchy Imre munkásságánál utalunk), a helybeli iskolában gyakran a legminimálisabb feltételek biztosítása is csorbát szenved.

 

A lassú, szinte „patópáli” ügyintézés iskolapéldája a reformkorban a fiúiskola sorsa. Miután már 1834 áprilisában felmerült, hogy romladozófélben van, helyette egy új épületet kellene emelni, még 1838-ban is csak ott tartanak, hogy a főkurátor tervet készíttet, a presbitériumnak bemutatják, az pedig a „méltóságos tekintetes földes uraságnak megmutatja, hogy a mimódon való felépüléséről rendelést tehessenek”.

 

1844 augusztusában, tíz évvel az elhatározást követően, végre aztán bemutatásra kerül az iskolaház „végleges” terve. Milyenségére vonatkozóan semmilyen támponttal nem rendelkezünk, csak azt közli a korabeli forrás, hogy „nagy vitára adott alkalmatosságot”, és mint „költséges, erőnk feletti átaljában félre tétetett”. Egy másik terv készül, amely szerint a tanítónak két szobája, kamrája, konyhája lenne benne, a „tanulóknak elegendő tágas klasszis tornáczzal lesz építve, vert falból, deszka padlással, nádtetővel, kőkéménnyel.” A számítások szerint ez 1111 váltóforint 54 krajcárba kerülne.

 

Miután teljesen világossá vált, hogy az önkéntes megajánlások útján ennek az összegnek az előteremtése nem érhető el, 1845. január 1-jén úgy határoznak, a költségek egyötödét a földesuraság, négyötödét a közlakosság állja. A négy osztályra osztott közlakosság azonban tiltakozott, egységesen kivetett költségek fizetése mellett ágált. Nagy nehezen mégis elkészült az épület az építőmester korhelysége, az elvégzett munka tökéletlensége, a haszontalan, gyenge minőségű tetőanyag miatti folytonos panaszok közepette. A sors kegyetlensége, hogy alig veszik birtokba, 1847. április 23-án leég. Ekkor a fiúiskola tanítójával együtt a lányiskolába költözik, a lánygyermekek és tanítójuk, Pethe Sándor részére Miskolczy Imre felajánlja az általa haszonbérlett Péchy-jószágokhoz tartozó udvarházat.

 

Az ezt követő évszázad során is óriási erőfeszítések árán igyekezett a református egyházközség biztosítani az igen szerény oktatási feltételeket. 1857-ben az eklézsia megvásárolja Csengeri Károly nemesi telkét a rajta lévő épülettel fiúiskola és tanítói lakás számára. 1870-ben a fiú- és leányiskolát, tanítói lakásokat rendbe teszik, tetőzetüket náddal átfedetik. A kezdetleges technikával készült épületek állandó javítást igényelnek.

 

1883-ban a Csengeri-féle telken leányiskolát és leánytanítói lakot építenek háromszáz forint költséggel. Valóságos viskószerű, apró ablakú, nádas tetőzetű, mestergerendás, deszkapadlású, földes, alacsony épület, száznyolcvan centiméteres belmagassággal. Felső részén egy szoba, előszobából álló tornácos leánytanítói lakás, a tornác végében az iskolába vezető ajtó. 1908-ban a tanfelügyelő elrendelte lepadlózását, ablakainak megnagyobbítását.

 

A lányiskola és tanítói lakás 1912 októberében leég. A Chernel József-féle alapítványi óvodában helyezik el a tanítót és növendékeit.

 

1900-ban új fiúiskolát építenek, zsindelytetővel. Miután 1913-ban a harmadik tanítói állás megszervezését is elrendelik, 1914 májusában tovább nem odázható az ismételt bővítés: két tanterem és egy leánytanítói lakás készül. A megkezdett építkezést a háború kitörése miatt csak 1915 szeptemberében fejezik be. 1927-ben a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium segítségével tudják rendbe hozatni iskoláikat, a tanítói lakásokat. 1936-ban megszervezik az előírt negyedik tanítói állást, de az újabb tantermet és tanítói lakást, valamint ifjúsági otthont a Bencze-kertből vásárolt és özvegy Bay Sándorné adományából kiegészített telken csak 1940-ben kezdik meg építeni. Állami segélyt is kapnak hozá, azonban a háborús mozgósítások során behívott mesterek miatt az egyévi csúszást szenvedő építkezés költségeinek megnövekedése ismét nagy tehertétel az egyháznak.

 

Az 1868. évi népoktatási törvény által elrendelt általános tankötelezettség lényeges változásokat nem hozott Álmosd oktatásügyében. Az állam kötelezte ugyan az elemi iskolák fenntartására a községeket, de mivel itt az egyház fenntartásában már kialakult szervezet működött, a politikai község mentesült az új intézmény létesítésénel kötelezettsége alól. (Az oktatási intézmények létesítése és fenntartása az elmúlt századok során másutt is az országban elsőrendűen a különböző egyházi felekezetekhez kötődött.)

 

A feltételek persze nem javultak lényegesen, annál inkább az elvárások és a realitások közötti szakadékok. 1871-ben dr. Toldi János főtanfelügyelő jelentése szerint az álmosdi iskolák nem megfelelőek, és megintést kívánnak, mivel a fiú- és a leányiskolában a tanítási eredmény csekély, a tankötelesek nem iskoláztatnak be, a kiszabott tárgyak mindegyikét nem tanítják, a tanulóknak nincsen tankönyvük, nincsen ismétlő iskola sem, holott a népiskolai törvény (1868. XXVIII. tc. 50 §-a) elrendelte a tizenhárom–tizenöt éves serdülő ifjak részére kötelező jelleggel az úgynevezett ismétlő iskolába járást, mely a hatéves elemi iskolai oktatás során szerzett ismeretek elmélyítését, a polgári élete való felkészülést szolgálták. Ezeket a téli időszakban hetenként négy este és vasárnap délután tartották. Tavasztól őszig (a mezőgazdasági munkák idején) csak vasárnap délután kellett ismétlő iskolába járni, ezért nevezték vasárnapi iskolának is. Ehhez azonban szükség volt az intézményi keret megteremtésére, tanerő biztosítására.

 

Egy 1872-ben készült jelentés szerint, a hat–tizenkét éves református tankötelesek száma százhúsz, közülük azonban csak 102 gyermek járt iskolába (56 fiú és 46 leány). De legtöbben közülük is főként télen látogatták az iskolát, az idő kinyíltával őszig – a mezőgazdasági munkák miatt – nem. A mulasztásokért nem büntettek meg senkit, holott ez a községi elöljáróság feladata lett volna.

 

Tankönyve mindössze huszonöt gyermeknek volt. A színvonalat és a sok mulasztást tükrözte az a szomorú tény, hogy mindössze tizenötük tudott olvasni. Itt is, mint az iskolák nagy többségében, a tanulók egyetlen osztályba jártak elsőtől a negyedikig. A fiú- és leányiskola (ténylegesen egy-egy osztály) felszerelése a következő volt: három fekete tábla, négy fali térkép, két földgömb, 24-24 olvasótábla, 66 természetrajzi kép.

 

1883-ban az egyházmegyei iskolalátogató küldöttség megállapítása szerint mind a fiú-, mind a leányiskola olyan állapotban van, hogy mindkét tanító elmozdítandó. A megnövekedett követelmények, elvárások egyre nagyobb tehertételt rónak a református egyházközségre, ezért 1893-ban úgy határoznak, hogy a leányiskolát a községnek adják át működtetésre. Az egyházmegyei közgyűlés azonban ragaszkodik a legnehezebb időkben is évszázadokon keresztül fenntartott iskoláihoz. 1903-ban az egyháztagok egy része újra az iskolák államosításának kimondását szorgalmazta, erre azonban 1948-ig nem került sor. 1904-ben megalakították az iskolaszéket, mely az iskolai körülmények szervezett jobbításával, a feltételek javításával hatékony segítségnek bizonyult. Az 1904–1905. évet lezáró vizsgákon mind a fiú- mind a leányiskola tanulói – nagy megelégedettségre – jeles eredménnyel szerepeltek. A fiúiskola I– IV. osztályában 71, az I–V. osztályú leányiskolában pedig 47 volt a vizsgázók száma.

 

A két világháború között a megnövekedett számú tanulók beiskolázására új iskolák és tanítói állások megszervezésére kerül sor. 1945-ben szervezik meg az ötödik református tanítói állást.

 

A háborús események következtében 1944. október közepétől 1944 decemberéig szünetelt a tanítás Álmosdon. Az újrainduló oktatásnak azonban számos problémával kell szembenéznie. A nehéz gazdasági viszonyok között élő szülők a családfő távolléte miatt kénytelenek gyermekeiket munkára fogni. Sok gyermek a ruhátlanság miatt nem látogathatta az iskolát.

 

Az álmosdi református egyháztanács 1945. július l5-i jegyzőkönyve szerint az iskola V– VIII. osztályába beiratkozott 107 tanköteles közül tizenhat végezte el sikerrel az iskolai évet. 86 tanuló a mulasztásai miatt nem volt leosztályozható.

 

Az 1946–47. iskolai tanévben a szakosított oktatás bevezethetése végett felmerült a református és görög katolikus iskola közötti együttműködés. Ehhez azonban a görög katolikus egyház felettes hatósága nem járult hozzá, így az álmosdi református iskola két tanévben a nagylétai református iskola partikulája lett.

 

1948 márciusában és májusában jelentős segéllyel rendbe hozzák az iskolákat és a tanítói lakásokat, új padokat vásárolnak. Dr. Nagy Lajos szolgabíró iskolai célokra igényelt Masina-beli kúriájának felújítására és benne kialakítandó három tanterem és tanítói lakásra vonatkozóan is megszületik a megállapodás a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium, valamint a református egyház képviselői között. Megszervezik és meghirdetik a hatodik és hetedik tanítói állást, vagyis igyekeznek minden feltételt biztosítani az önálló református iskola működéséhez. 1948. szeptember 1-jével a négy tantermes, négy tanítói lakásos, öt tanerős iskolát államosítják.

 

 

A nagyváradi görög katolikus püspökség egykori iratanyagából kiviláglik, hogy 1788–1885 között többször problémát okozott álmosdi felekezeti iskolájuk megépítése és karbantartása, valamint a tanítók fizetése. Az épületek állapota a canonica visitatiónak is tárgyát képezte. 1823-ban megállapították, hogy a nép a faluban szegénysége miatt nem képes az oktatással járó terheket viselni, így a görög katolikus gyermekek a református iskolába jártak. Álmosdon 1837-ben húsz tanulója volt a görög katolikus iskolának, akárcsak a szomszédos Bagamérnak.

 

A szegény iskolák tankönyvbeszerzéséhez a Helytartótanács, a nagyváradi latin szertartású püspökség, valamint a jótevők járultak hozzá. 1786-ban például kilenc román könyvet küldtek. 1849. március 15-én Szilágyi József nagyváradi kanonok és a tankerületi görög katolikus elemi tanodák igazgatója levélben értesíti az álmosdi görög katolikus lelkészt és egyházi elöljáróságot, hogy „mind eddig alkalmatos tanitójok alig lévén”, ezennel kinevezi a volt nyágrai tanítót, Foltutz Mihályt álmosdi tanítónak, akinek tanítói képessége és feddhetetlen erkölcsi jelleme révén „tellyes reménye lehet a hiveknek, hogyha magok részéről gyermekeik nevelése és iskolai tanitására a szükséges eszközöket megszerzendik, és alkalmatos iskola házat állítandnak gyermekeikből egy világosodottabb, műveltebb, szerentsésebb és boldogabb nemzedék fog sarjadozni”. Felszólította a kanonok az álmosdi híveket, hogy „a Tanitót megbecsüljék”, segítsék, járandóságát pontosan fizessék.

 

Erre azonban a XIX. század folyamán a szegény egyházközségnek ritkán volt lehetősége, és nem jobb a helyzet a XX. század elején sem. 1901-ben az álmosdi parochus azzal vádolja meg Dringó János görög katolikus kántortanítót a feljebbvalóihoz írott levélben, hogy „meg nem szűnő bujtogatásaival viszályt és konkolyt hint” az addig békés lakosok között. Holott az iratok tükrében úgy tűnik, hogy csupán elmaradt, jogos természetbeni és pénzbeli járandóságáért, az iskolai fűtőanyag hiányáért, a mostoha körülményekért emelt szót. „A jó lónak, hogy húzzon, nem ostor, hanem abrak kell” – írja beadványában a tanító.

 

1902 decemberében a tanítói hivatallal össze nem egyeztethető nyakasságáért a püspök felfüggeszti Dringót, azzal sem törődve, hogy egy félévre magukra maradnak a gyerekek. A székelyhidi járás főszolgabírója aztán 1903. április 1-jén megállapítja, hogy a tanító szabályszerű járandóságának jó részét két éve a hitközség valóban nem szolgáltatta ki.

 

Jellemző a korabeli helyi görög katolikus iskola viszonyaira, hogy míg az 1901–1902-es tanév folyamán a beiratott 46 gyermek közül csak hét volt, aki „rendetlenül járt fel” vagy csak „néhanapján jött fel az iskolába”, amint a tanulók neve melletti megjegyzésekből olvashatjuk az iskolai anyakönyvekben, a hitközség és a tanító között dúló háborúság miatt a következő tanévben van olyan gyermek, aki háromszáz fél napot is hiányzott (az iskolában a tanítás délelőtt és délután folyt, miközben a gyerekek délben hazamentek ebédelni).

 

Sipos Orbán 1903-ban megjelent Bihar megye oktatási helyzetéről készített statisztikájában a tanító hiányában nem működő álmosdi görög katolikus iskoláról nem tud adatokat közölni. Borota Karjalan tanító alatt, az 1903–1906 közötti három tanév során, az iskolába beíratott gyermekeknek csak mintegy fele volt leosztályozható, sőt az 1903–1904-es tanév folyamán 43 gyermekből mindössze tizennyolc léphetett a következő osztályba. A szülők közül jó páran, akik fontosnak tartották gyermekeik taníttatását, a református iskolába járatták őket.

 

A következő tanító, Szilágyi Miklós idején javul az iskolalátogatási fegyelem. Az újabb nehézséget, a teljesen tönkrement ház újjáépítését az egyházközség azonban nem képes egyedül megoldani. De 1909-ben a gróf Apponyi Albert vezette Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium anyagi segítségével nagyon rövid idő alatt új iskola és tanítói lakás épül. Március 6-án kötnek szerződést a helybeli építőmesterrel, Zsoldos Jánossal, és szeptember 19-én már fel is szentelik az épületet, este pedig az iskola udvarán rendezett népbállal ünneplik meg a nagy eseményt.

 

Az új tanító, az értarcsai Marián Antal azonban nem marad sokáig. Az őt követő Bótis Jánosról már megválasztásakor nyilvánvaló volt, hogy tuberkolózisban szenved, ráadásul összeférhetetlen természetűnek, dacosnak, gorombának és túlságosan követelőzőnek is bizonyult, elhanyagolta a munkáját. Aztán jött az első világháború, a hadba vonult férfiak munkaerejének pótlására a gyerekeket fogták be a családok. Jelentősen megnőtt a hiányzások száma, s egyre kevesebb gyermeket írattak be az intézménybe. Még 1915 őszén Nagy Gyula tanító elé 48 gyereket adtak fel az iskolába, de utódja, Marosán Gergely egy évvel később már csak tizenhét tanulót regisztrált a négy osztályban. A hiányzások miatt közülük is kilenc gyermek nem volt leosztályozható az év végi vizsgán.

 

A háború után visszakerül Nagy Gyula tanító, majd elpályázását követően a Felvidék elcsatolása miatt állástalanul maradt kisdobrai Kazicsku Mihályt választják meg a hajdúdorogi egyházmegye ajánlására 1925 januárjában. Sikerül visszaszorítania a hiányzásokat, az 1925–1926-os tanévben már 58 gyermek jár rendszeresen iskolába, és az ismétlő iskola tanulóinak létszáma is 29 fő.. 1926 januárjától analfabéta tanfolyamot szerveznek.

 

Az 1926 májusában tartott vizitáció tapasztalatai alapján Orbán Kálmán királyi tanfelügyelő a rendtartási naplók áttanulmányozása és a tanulók kikérdezése után a korábban oly sokat ostorozott álmosdi görög katolikus iskolát eredmény tekintetében a vármegye területén lévő összes felekezeti iskolák között a legelsők közzé sorolta. Négy gyermeket az a megtiszteltetés ért, hogy a tanfelügyelő magával vitte fogalmazási irkájukat, hogy azokat a megyei közigazgatási bizottság ülésén bemutassa.

 

Az iskola már ekkor szűknek bizonyult, bővítés helyett azonban a tanfelügyelőtől nyert értesülés alapján az álmosdi görög katolikus egyházközség vezetése a Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatásügyi miniszter által éppen abban az évben meghirdetett nagyszabású állami modern iskolaépítési akció által nyújtott lehetőség kiaknázása mellett döntött. A pályázati feltételeknek megfelelően az építési telek és a fuvar, valamint a kézi napszám biztosítása a pályázó közösség kötelessége volt. Az álmosdi görög katolikus egyházközség példás gyorsasággal valamennyi feltétel elfogadásáról és biztosításáról egyetlen gyűlésen döntött. Minthogy a meglévő iskola udvarán nem állt rendelkezésre megfelelő hely, a lelkész javaslatára úgy határoznak, hogy a templom mögötti tágas helyen épüljön meg az új iskola, ezzel is szimbolizálva céljaik közösségét.

 

A ma is meglévő egykori egy tantermes iskola építését Balázs Horváth István és Fischer Alajos újpesti építészk vezetésével 1926 novemberében kezdték, s a következő év júliusában már fel is szentelte Mosolygó Dezső kerületi esperes Volovcsák Miklós nagylétai és Nádasy Béla álmosdi lelkész segédletével. Az új, korszerű iskolába Csekey József bagaméri műbútorasztalos készített húsz négyüléses, új rendszerű, szabadalmaztatott fapadot, 1928. január 9-én kezdődött meg a tanítás Duli Antal kántortanító vezetésével.

 

Úgy tűnik azonban, hogy hiába a korszerű iskola, az eldugott, határszéli Álmosd az alacsony fizetés miatt a tanítók számára csak átmeneti álláshelyet jelent. Két év után Duli Antal is eltávozik Nyírszakolyba, 57 gyermek a tanév befejezése előtt tanító nélkül marad. Az egyetlen pályázóként megválasztott Papp Zoltán 1929 júniusától 1940 novemberéig áll a görög katolikus iskola élén, stabilitást hozva annak életébe. Tanítványai családjának egyre romló életkörülményein azonban – amelyek egyre inkább gátját jelentik iskolai kötelezettségeik teljesítésének – legjobb szándéka ellenére sem segíthet.

 

Évről évre jelentős azoknak a gyerekeknek a száma (a tanulóknak mintegy egyötöde), akik, bár betöltötték a tizenkettedik életévüket, az elemi iskola hatodik osztályát nem végezték el, nem tanultak meg rendesen írni, olvasni sem. Nem kevesen közülük erre a korra még csak az első vagy második osztályig jutottak el, s gyakran nem azért, mert gyenge képességgel rendelkeztek volna vagy betegek, fizikailag gyengék, sérültek voltak (ilyenek is szép számmal akadtak), hanem többnyire azért, mert későn adták be őket az iskolába, s folyamatosan nagyon sokat hiányoztak.

 

Papp Zoltán távozását követően a legnagyobb probléma az, hogy hiába hirdetik meg állását, az alacsony fizetés és a háborús események miatt nem sikerül tanítót, s különösen férfi kántortanítót találni. Így aztán kisegítő és állandósított tanítók sorában csupa nő követi egymást a görög katolikus iskola katedráján: Pétervári Margit, Csősz Szilvia, Kiss Valéria, Koleszár Ilona. 1941 szeptemberétől a tankötelezettek magas száma miatt elrendelte a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium a második tanítói állás megszervezését. Az állásra Pétervári Margitot alkalmazzák, majd 1944 februárjától ő helyettesíti az állásáról lemondott másik tanítót is.

 

A nagyszámú zsidóság gyerekeinek tanítására már az 1829-as összeírás is utal, a kimutatásban egy nevelő (educillator), ifjabb Lőrintz József neve szerepel. Önálló zsidó iskolát 1902-ben szerveztek meg a településen, fiúk és lányok vegyesen jártak bele. Okleveles tanítót alkalmaztak Breyer Bódog személyében. Egy 1907 decemberében kelt kimutatás szerint fiú- és leánytanulóinak száma 45–50 fő volt. Az izraeliták iskolája 1913-ig működött. Ezt követően a zsidó gyerekek a református iskola tanulóinak létszámát gyarapították.

 

Álmosd oktatási intézményrendszere napjainkban megfelelő. Új, korszerű tizenkét tantermes, tornateremmel és könyvtárral ellátott iskolájában 1995. október 15-én 178 gyermek tanult. Tizennyolc pedagógusa közül hét általános iskolai tanári, hat tanítói képesítéssel rendelkezett ekkor, négy szakkollégiumot végzett, egy pedagógus képesítés nélküli, egy állás betöltetlen volt.

 

Településünk nevelésügyének egyik nevezetessége volt a XIX. század folyamán kisdedóvó intézete. Az álmosdi református egyház keresztelési anyakönyve szerint az 1798. február 8-án, az álmosdi nagybirtokos Chernel Jakab és Tardy Terézia fiaként született Chernel József, aki a debreceni kollégiumban végezte tanulmányait, s híres ügyvédként, táblabíróként tevékenykedett Nagyváradon, gazdálkodott álmosdi birtokán, ahol az év egy részét is töltötte, 1849. július 1-én Álmosdon kelt végrendeletében ekképen intézkedett ennek megvalósításáról: „Álmosd helységben lakozó keresztyének számára valláskülönbség nélkül alapítok egy koldusápoló- és kisdedóvó intézetet, melyben nemcsak az elnyomorodott, hanem jövedelme erejéig az olly elöregedett polgárok is, kik élelmök megkeresésére maguktól elégtelenek, bevétessenek, vagy legalább segedelmeztessenek; e végre hagyom azon két udvartelkemet, rajtok lévő épületekkel, melyek egyfelől a' Péchy féle majorok, más felől Halász féle udvartelek közt léteznek; (…) az intézet fenntartására pedig hagyok 12.000 pengőforintokat, melynek évenkénti kamatja fordítódjon azon intézet fenntartására.”

 

Meghagyta azt is, hogy nevének megörökítésére az intézetre a következő szavak legyenek felírva: „Chernel József által alapított koldusápoló és kisdedóvó intézet.” Chernel József 1850. január 29-én Váradolasziban elhunyt. Bár a végrendelet előírta, hogy az intézetet halála után „azonnal életbe léptessék”, csak tizenkét évnyi késéssel, 1862. március 9-én nyílt meg ünnepélyesen.

 

A korát jóval megelőző szociális érzékenységű földesúr végakaratának teljesítését nemcsak az akadályozta, hogy a település középpontjában nem találtak olyan kész épületet – s telket sem –, amelyet a tervbe vett építkezés céljára megvásárolhattak volna, a Chernel féle udvartelkek pedig, távol esvén a település központjától, erre a célra, nem voltak alkalmasak, de a végrendelet végrehajtói úgy látták, hogy a helységbeli koldusok nagyon csekély száma nem indokolja a koldusápoló intézet felállítását. A koldusápolásra és segélyezésre tervezetük szerint elegendő lenne negyven ezüstforintot fordítani a kamatokból. Felvetették továbbá azt is, hogy a kisdedóvást és az e célból felállítandó intézetet „Álmosd közönségéhez mérve nem egészen célhoz vezetőnek látja, jónak látná a' felállítandó intézetet tanodával tenni kapcsolatba”. Vagyis így akarták megoldani a régóta vajúdó új iskola építését.

 

Azon még csodálkozhat az utókor, hogy a helyi viszonyok ismeretét ennyire nélkülözte a bizottság szemlélete, azon már kevésbé, hogy abban a korban ennyire nem ismerték fel a kisdedóvás jelentőségét, hiszen nem szabad elfelejtenünk, hogy ez az időszak az óvodaalapítások korai szakasza. Mint ismeretes, hazánk első óvodája 1828-ban, Budán nyílt meg Brunszvik Teréz grófnő egyéni kezdeményezése és áldozatvállalása folytán. Ez egyben Közép-Európa első kisgyermekintézménye. Debrecenben is csak 1841 legvégén határozták el egy kisdedóvó felállítását, 1844 augusztusában nyílt meg.

 

Álmosdon végül a régi Fényes-kúriát alakították át az intézet céljaira 1860-ban, s hatalmas kapuja fölé akkor került a ma is olvasható felirat: „Chernel József Kisdedóvó és Koldusápoló Intézet MDCCCLX”.

 

Az intézet megszületésében, Chernel József földbirtokos végakaratának teljesítésében jelentős szerepe volt Ember József református lelkésznek, aki a végül is 1862. március 9-én ünnepélyesen megnyílt kisdedóvó megnyitóbeszédét is tartotta. Az intézmény első vezetője Farkas Balázs kisdedóvó volt. 1866. augusztus 10-én még Álmosdon született Emőd fia, a későbbi hírlapíró, akinek számos verses és prózai kötete látott napvilágot Budapesten.

 

Farkas Balázst a későbbi jó nevű szakíró, Komjáthy György kisdedóvó követte. 1868 nyarától a magyar óvodapedagógia legnagyobb egyéniségei sorába tartozó Szabó Endre lett az intézmény vezetője. Szabó Endre a korabeli Európa legmodernebb óvodapedagógiai irányzatát – a német Fröbel tanításait – népszerűsítette, terjesztette hazánkban. Álmosdi munkásságának éveiben a település óvodája az országos érdeklődés középpontjába került. Óvodapedagógiai lapot szerkesztett Álmosdon, könyveket, cikkeket írt. 1870 szeptemberétől már a pesti Óvóképző Intézet igazgatója volt. (Munkásságáról részletesebben a Függelékben, a Jeles álmosdiak fejezetében szólunk.)

 

Szinte jelképes a lap utolsó számának utolsó oldalán megjelent, 1870. augusztus 26-i keltezésű pályázati hirdetmény, mely tudtul adja az álmosdi óvoda vezérlői állásának megüresedését. De Szabó Endre távozását követően nem akadt többé olyan vezető, aki a magyar óvodapedagógusi közvélemény érdeklődésének központjává tudta volna tenni Álmosdot. Az 1989 decemberében, Szabó Endre születésének százötvenedik évfordulóján rendezett emlékünnepségek keretében a magyar kisdednevelés lelkes reformátora által vezetett egykori falunkbeli óvoda falán emléktáblát avattak tiszteletére.

 

Szabó Endrét követően az álmosdi óvoda vezetői közül ismerjük Szekeres Antalné nevét, aki közel harminc évig dolgozott ebben a munkakörben. Sípos Orbán 1903-as kimutatása Varga Róza képesített óvónőről tudósít. 1907 szeptemberében, tizenhárom jelentkező közül választották ki az álmosdi Chernel-féle alapítványi óvoda élére Glád Ilona képesített kisdedóvót, akit oklevelét a nagyváradi püspökség Kisdedóvóképző Intézetében szerezte 1903-ban. (Segítője Fecske Mária dajka volt.) Évtizedekig állt megszakítás nélkül az álmosdi óvoda élén. Ezt követően az óvónők lajstromában már valóban csak nők következnek: Helmeczi Istvánné, Merkovits Lászlóné, Pistai Jánosné, Pántya Antalné, Kovács Józsefné. Közülük nem egy gyermekként is ide járt.

 

Az intézmény a nehézségek ellenére is viszonylag folyamatosan működött. A kisdedóvót a második világháború idején 1939. március 17-től 1940. július 1-jéig a katonaság foglalta el.

 

Egy 1940. október 30-án kelt kimutatás szerint Herkuczné Glád Ilona óvónő és Kelemen Imréné dajka keze alá 66 fiú és 71 leány, összesen 137 gyermeket adtak. Vallási megoszlásukat tekintve 95 református, 25 görög katolikus és hét római katolikus, hat baptista és négy izraelita.

 

Az alapító végakaratát, a valláskülönbség nélküliséget ez a statisztika, ismerve a település korabeli felekezeti megosztottságát, jól teljesítette. Ugyanakkor, nem valósult meg Chernel József végakaratának azon része, mely a koldusápoló intézet felállítására vonatkozott. Pedig a gazdasági világválság éveiben különösen nagy szükség lett volna ennek a missziónak a teljesítésére. Időről időre némi pénzsegélyben részesültek a legrászorultabbak, de a nagy igyekezet ellenére sem sikerült létrehozni például népkonyhát, megfelelő fedezet hiányában.

 

Már 1918-ban a vallás és közoktatási miniszterhez fordul a falu, hogy legalább az óvónő fizetésére fedezetet nyerjenek. A kisdedóvó a két világháború között államsegély révén működött, a rendelkezésre álló korabeli leltárak, számadások tükrében meglehetősen szerény körülmények között. Csupán a legnélkülözhetetlenebb felszereléssel rendelkezett: a gyermekek foglalkozásaihoz szükséges asztalok, padok, játékszekrény, amelyben a Fröbel-féle játékokat tartották (még az 1930-as leltár szerint is), egy kötegnyi szemléltető tábla, szerepel még a korabeli leltárban egy vaskályha, ruhafogas, a gyermekek uzsonnáinak egy szekrényke, egy vizeskanna és két ivópohár…

 

K. Nagy Sándor írta Biharország című könyvében, 1888-ban – Chernel József halála után még negyven év sem telt el –, hogy a nagy adományozó sírját már csak ledőlt emlék jelzi a váradolaszi temetőben. Az utókortól még egy emléktábla se jutott az egykori bőkezű mecénásnak, aki, mint minden korabeli földesúr, ellentmondásoktól terhes múlttal rendelkezett, de szülőfalujának korát megelőző áldozatot hozott, nagyszerű szociális érzékenységéről tanúbizonyságot téve.

 

A XX. század elejétől számos olyan egyesület jött létre a faluban, amelynek célja a kulturális élet fejlesztése volt. 1903. március 22-én alakult az álmosdi Olvasó Népkör. Alapszabályát, amelyet Kerekes József ideiglenes elnök és Botrágyi Ambrus ideiglenes jegyző neve fémjelez, a belügyminiszter 1903. augusztus 3-án hagyta jóvá. Az egylet céljaként a következőket fogalmazták meg: a közművelődés terjesztése, a szellemi élet fejlesztése, „a közértelmiséget és közerkölcsiséget magasabb színvonalra vezetni”. Ezt a tudomány minden ágából tartott felolvasások, az egylet könyvtárából kölcsönözhető könyvek, hírlapok olvasása, valamint jótékony célú és az egylet javára szervezendő társas mulatságok révén kívánták elérni. A rendes tagok felvételére vonatkozólag csak életkorbeli megkötés szerepelt: minden húsz évet betöltött magyar állampolgár felvételt nyerhetett, de befogadásáról a közgyűlés döntött.

 

Az 1904. január 24-én tartott közgyűlésen fogadták el az Álmosdi Casino alapszabályát. Elnöke Buday Károly volt. Egyértelműen az úri osztály tagjai számára szerveződött. Célja: „…hasznos olvasmányok 's művelt társalgás általi fejlesztése a társas életnek. Továbbá megengedett játékok általi szórakozás.” Az egyesület helyisége naponta este kilenc óráig nyitva állt. Könyvtára volt, folyóiratokat, újságokat járatott. Tényleges működésének körülményeit nem ismerjük. 1929-ben a vármegyei egyesületi alapszabály revízió során ezek az egyesületek már nem szerepelnek. Csupán az Álmosdi Gazdakör és a Leventeegyesület létezéséről nyerünk ebből a forrásból információt. Az Álmosdi Gazdakör 1913. október 2-án alapszabályának elfogadásával kezdte meg működését. Elnöke Nemes László, jegyzője Székelyhídi Béla református lelkész volt. Az Álmosd község és vidéke gazdasági érdekeinek felvirágoztatására létrejött egyesület amellett, hogy segítette tagjainak állat-, vetőmag-, gépbeszerzéseit, terményeinek értékesítését, gazdasági megbeszélések, előadások, szakkönyvek, folyóiratok, szaklapok biztosításával, állandó információáramlással szolgálta tagjai művelődését, szakismeretének fejlesztését.

 

Szakirányú tevékenysége mellett jótékony célú bálok, rendezvények révén is szolgálta a település közművelődésének ügyét. Akárcsak az 1925-ben jóváhagyott alapszabály szerint működő Leventeegyesület, melynek a fiatalok hazafias nevelése, testnevelési kultúrájának, fizikai erőnlétének fejlesztése mellett jelentős szerepe volt számos kulturális megmozdulásban, bálok szervezésében. Elnöke dr. Hollóssy Andor orvos, alelnöke Horváth Endre, titkára, Bányai Lajos volt.

 

1935-ben Lövészegylet is alakult a településen. Jelentős szerepe volt a két világháború között működő református és görög katolikus ifjúsági egyesületeknek. A Református Leányegylet vezetője Katona Mária tanítónő volt. Számos jótékony célú műsoros rendezvény, bál fűződik hozzá. Az 1920-as években a Református Leányegylet révén klöpli csipkeverő, szalma- csuhéfonó és varrótanfolyamot tartottak.

 

A református egyház keretében működött négyszólamú dalárda is, melynek Dalkör volt a neve, 1922-ben alakult.

 

A faluban számos jó hírű zenekar játszott. A XIX. század végéig itt állomásozó huszárság, a birtokosok, a jobb módú falusi lakosság szórakozását szolgálták a kiváló álmosdi cigányprímások, akik aztán szétrajzottak az ország különböző részeire. Közéjük tartozott Veress Tóni, aki később Máramarosszigeten, Debrecenben, Budapesten hegedült, és élete végén ismét debreceni prímás lett. Fia, Veress Károly – az országos hírű Kóczó Imre veje – szintén híres budapesti cigányprímás lett. Bandájukba több álmosdi cigányzenészt vittek el. Neves cigányprímása volt a falunak Ponta Géza, jól szervezett, kiváló volt a zenekara is. Erőssége volt bandájának Lólók Ádám nagybőgős, akit hiába csábítottak, hű maradt falujához s az álmosdi cigány zenekarhoz. Élete végéig vályogot vetett, tapasztott, ő volt a legbiztosabb kezű kemencekészítő a két világháború között a faluban. Mindenki Ádi bácsija rendkívül népszerű volt. Temetésekor az egész falu részvéte kísérte koporsóját.

 

A második világháborút követően a politikai szervezetek által fenntartott kulturálkis mozgalmak kérészéletűnek bizonyultak. Sikere volt viszont 1946–1947 telén annak a gazdatanfolyamnak, melyet a debreceni Gazdaképző Iskola tartott állami támogatással a református iskolában. 1948–1950-ben a faluban átképző pártiskola is működött. Perjéssy Lajosné tanító vezetésével szép sikereket ért el a járási kultúrversenyeken az úttörők leány kultúrcsoportja. Az ötvenes–hatvanas évek oly jellegzetes falusi „hírharsonája”, a póznákra szerelt „hangosbemondó” is az ő sikeres szereplésük jutalma volt. Az 1950-es évek elején könyvtár, kultúrház, az egykori Fráter-kúriában keskeny filmes mozi is megkezdte a működését. Ekkoriban a politikai érdekeknek megfelelően főként a termelőszövetkezeti mozgalom sikereként könyvelték el a kulturális megmozdulásokat, eredményeket. Az 1960-as évektől Nagy Sándor vezette énekkar minden iskolai és falubeli rendezvényen szerepelt műsorával, öregbítve a település hírnevét.

 

Szabó Lajos református tanító úr tanítványai (1930-as évek közepe)

 

Iskolai csoportkép a tanítói lakás előtt az 1930-as években

 

Iskolai csoportkép. Katona Mária tanítónő az osztályával

 

Az alapnevelők első országos gyűlésén a magyar óvodaügy vezérkara, köztük az álmosdi Chernel József

végakaratából alapított kisdedóvó intézetet is vezető Komjáthy György és Szabó Endre, Pest, 1868.

(A csoport közepén Rapos József a gyűlés szellemi vezére; tőle jobbra az ősz szakállú, Horkay György,

a legelső hazai óvók egyike; tőle balra Tóth István, a miskolci óvoda vezetője; Tóth Istvántól balra Szabó Endre;

tőle balra az álló csizmás férfi, kezében kalappal Székely Gábor a szegedi óvodák megszervezője;

Rapos és Horkay mögött Fodor Lajos, a hódmezővásárhelyi óvoda országos hírű vezetője;

Fodortól jobbra Komjáthy György, aki Szabó Endrét megelőzően volt az álmosdi óvoda vezetője,

jó nevű szakíró, az Óvóképző mintaóvója; Kohányi Sámueltől balra Kobány Mihály áll,

az évtizedeken át legsokoldalúbb magyar óvó; Kohányi és Fodor háta mögött Fábry János áll.

A fényképen az egykori felsorolás szerint láthatók még: Székány, Markhot, Kussovics, Kun János,

Szabó László, Bazsalik Mihály, Bucher, Horvát, Peskó, Sándly, Szagmeiszter, Németh, Mikoláné,

Brunner L., Brunner Emma és Csoma I. Azonosításukra nincs megbízható támpontunk)

 

Glád Ilona kisdedóvónői oklevele (Nagyvárad, 1903. június 27.)

 

A Chernel József Kisdedóvó és Koldusápoló Intézet napjainkban

 

A Református Leányegylet csoportképe 1930 táján

 

A Bocskai István Állami Általános Iskola kórusa. Vezetője: Nagy Sándor tanár (1970)